átod? Igazam volt – mondta fejét felszegve Omaira Gerrin.

Férje neki háttal állt, és az ablakon át a délelőtti bágyadt, őszies napfényben fürdő udvart nézte.

Már birtokba vették a néhai király pár lakosztályát, most a közös hálószobájukból nyíló ülőbútorokkal berendezett helyiségben voltak, ahol annak idején Silenus és Celdiana a reggeli teájukat fogyasztották el.

Omaira kis ideig várt, de mivel Laytear nem felelt neki, s még csak felé sem fordult, megkerülte a faragott kis asztalt és határozott léptekkel a férfihoz ment.

- Azok a tündék veszélyt jelentenek ránk – mutatta fel a kezében szorongatott összetekert kisméretű pergamentekercset.

Az üzenet kora reggel érkezett meg Ilad Nyllimtől. Neki a húga, Darella Isirell küldte. Egy szürke galamb repült vele szélsebesen Perjésdombtól Scardoriáig, hogy az újdonsült király mielőbb tudomást szerezzen a közelgő ellenségről. Felesége unszolására Ködmező ura is a trónbitorló oldalára állt.

- Nem kell félned, nem fognak ideérni – szólalt meg végül Laytear. – Nemsokára üzenetet küldök Eidann Sephernek Tölgyeskertbe, hogy induljon meg kétezer emberével és gyors lovakkal nyugat felé. Elég, ha beléjük marunk, mint a pók az áldozatába. Ha többször megismételjük, kivéreznek, mielőtt még elérnék Scardoria városkapuját.

- Darella Isirell tizenötezer fős seregről ír. Ha odaküldesz kétezer embert, akkor azzal lemészároltatod őket – próbált érvelni Omaira és megfogta férje karját.

- Mint mondtam, elég, ha beléjük marunk. Persze, lesznek veszteségek, de egyelőre nem akarok többet, mint hogy tisztában legyenek azzal, hogy tudunk róluk és nem lesz könnyű dolguk velünk – mondta Laytear, majd megölelte feleségét.

- A Sepherek mérgezett nyilakat használnak. Mesterei mind az íjnak, mind a méregkeverésnek. – Laytear Omaira haját cirógatta, miközben beszélt. – Borzasztó kínok között fognak elpusztulni, megígérem neked.

Omaira odabújt férjéhez és szorosan megölelte őt.

- Sherila mikor érkezik? – kérdezte.

- Délutánra ideér – mosolyodott el Laytear. – Akkor végre együtt leszünk, és soha nem válunk el többé.

Sherila volt a harmadik, s egyben utolsó élő gyermekük. A tizenkét éves lányt negyven katona kíséri Aranyszirtről Scardoriába, hogy csatlakozzon szüleihez.

Laytear kisvártatva magára hagyta feleségét, hogy elküldje parancsát Eidann Sepher számára. Minél előbb cselekedniük kellett, ha meg akarták lepni a nyugat felől támadókat.

Omaira leült az helyiség közepére állított díszes asztalhoz. Magában imádkozott, hogy kislánya épségben megérkezzen hozzá. Az utolsó élő gyermeke. Őt már nem fogják elvenni tőle a Nayakhanok. Iwirad Nayakhan, a néhai király öccse mindig is beteges férfi volt, most is meghúzta magát Pajzsbércen, nem avatkozott bele a lázadók térhódításába. Cserébe Laytear Gerrin megparancsolta, hagyják békén az erődítményben, de azért tartsák rajta a szemüket.

Nem telt el, csak néhány perc, mikor a királyi pár lakosztályába benyitott Olana, hogy segítsen elkészülni új úrnőjének. Mikor meglátta, hogy a szomszédos helyiség ajtaja, melyben Omaira tartózkodott, résnyire nyitva van, gyorsan a szemközt lévő öltözőasztalhoz sietett, s kinyitotta a legfelső fiókot. Kivette a kis dobozkát, melyben Celdiana néhány értékes holmiját tartotta. Olana felhúzta szoknyáját és a kiválogatott ékszereket az anyag belső oldalára varrt titkos zsebbe csúsztatta. Utána minden egyebet visszapakolt és bekopogott az ajtón.

- Jó reggelt, úrnőm! Szóljak odakint, hogy hozzák a teádat? – mondta mosolyogva, miután belépett a szobába, ahol Omaira üldögélt gondolataiba mélyedve.

- Igen, köszönöm – bólintott viszonozva a mosolyt, mire Lani eltűnt az ajtó mögött.

A folyosón ott várakozott a szolgálatot teljesítő fiatal kis szolgálólány. Összenéztek Olanával, aki előbb körülnézett, majd felhajtotta szoknyáját és előhalászta az ékszereket. Celdiana ékkői, hajdíszei nemsokára a másik lány szoknyájában rejtőző zsebbe kerültek, onnan pedig hátra, a sziklakert nagy fehér kövei alá, ahol a Gerrinek biztosan nem keresik majd soha.

 

***

Tyria másnap hajnalban már készen állt a visszaútra. Alig várta, hogy újból láthassa barátait és édesapját, és elmondhassa nekik, Ködmező ura átengedte őket a földjén.

Épp Morgilith hátára erősítette fel a nyerget, mikor a fiú, aki előző este elkísérte őt a várban, megjelent az istállóban.

- Máris elmész? – kérdezte, mikor odaért az álláshoz, melyben Tyria tartózkodott.

- Muszáj mennem, nincs vesztegetni való időnk – felelte, majd ellenőrizte, megfelelően tette-e fel a nyerget.

- Elmennék veled, hogy megnézzem a tündéket és a törpöket – szaladt ki a száján hirtelen.

- Nemsokára ideérünk és akkor láthatod őket – mosolygott Tyria, majd a nyereghez erősítette íját és tegezét.

- Mi van ide írva? – kérdezte a szolgáló és végigfuttatta kezét a tegezre festett tengwákon.

- Legolastól és Lalaith-tól örök barátságuk jeléül – mondta Tyria, s hirtelen összeszorult a torka.

- Ők a családod? – hangzott el az újabb kérdés.

- Igen, a testvéreim. Ők tanítottak meg mindenre, amit most tudok – gyűrte le a torkában lévő gombócot Tyria. – Neked nincs családod?

A fiú megrázta a fejét.

- Már nincs. Egy tanyán éltünk, de leégett és mindenki meghalt. A szüleim, a két húgom és az öcsém is. Nem tudtam rajtuk segíteni.

- Igazán sajnálom – mondta őszintén Tyria. Pontosan tudta, milyen az, ha az ember elveszít valakit, aki ilyen közel áll hozzá.

- Jó volna, ha nem untatnád a vendégünket! – harsant Iserim Isirell hangja, mire mindketten összerezzentek.

Ködmező örököse az istálló közepén állt, s meglehetősen mogorván méregette kettejüket.

- Igazán nem untat – mondta Tyria szelíden.

- Eredj a dolgodra! – ripakodott a szolgálóra Iserim.

A fiú a földre szegezte tekintetét, mintha Morgilith patáin valami érdekes dolgot látna. Kicsit álldogált így, majd kisietett az istállóból.

- Nem szabadna így beszélned vele – rótta meg Iserimet Tyria. Megfogta Morgilith kantárszárát és kivezette kancáját az állásból.

- Csak egy szolga. Beszélnie sem szabadott volna veled – jegyezte meg megvetően a fiú.

- Majd én eldöntöm ki méltó a társaságomra – közölte kissé csípősen a lány.

Fogta lovát, s kiment vele az udvarra, Iserim követte.

Odakint már szinte teljesen világos volt, de az eget szürkés felhők borították az eső ígéretét hordozva magukban.

- Mikorra ér ide a seregetek? – kérdezte Iserim, miközben Tyria felkapaszkodott a nyeregbe.

- Talán tíz nap – felelte a lány. – Tudod, én odahaza a királyunk gyermekeivel éltem együtt. Ők sosem kiabáltak senkivel, s gonosz szóval sem illettek senkit az övéik közül. Így kovácsolódott össze hosszú évszázadok és –ezredek alatt eggyé a nép. Egy testté, egy lélekké, akik sosem hagynak sorsára senkit maguk közül, s ha egyiküket sérelem éri, az olyan, mintha mindüket érné. Ha te is így teszel, a te néped is ilyen lesz.

Szavait hallva Iserim arca megenyhült, s látszott, elgondolkozott rajtuk.

- Viszlát, nemsokára találkozunk – mondta Tyria, majd megbökte sarkával lovát magára hagyva a fiút gondolataival. A kaput őrző katonák kinyitották neki a fából készült szárnyakat ő pedig kilovagolt Perjésdomb várából. Minél inkább kijjebb jutott a városból, annál inkább sietett, s mikor maga mögött hagyta az utolsó házakat is, s csak a végtelen puszta terpeszkedett előre, gyors vágtába ugratta Morgilith-t, s nekiiramodott nyugatnak, hogy mielőbb újra láthassa kedves tündéit.

Útja; csakúgy, mint idefelé, öt napig tartott, de már az ötödik nap delén elérte a tábor elejét.

Nagyot dobbant a szíve, mikor megpillantotta a fűben üldögélő Lalaith-t s mellette Minyát. Egy enyhén lejtős domboldal tövében ültek, s mikor meglátták Tyriát, elmosolyodtak, de a mosolyuk fáradt volt s megtört, nem oly vidám, mint ahogy Tyria emlékezett rá.

- Hát visszatértél – mondta Lalaith és felállt, hogy a lováról épp leszálló lányt megölelje.

- Igen, de… - kezdte volna Tyria, ám barátai egykedvűségére nem talált szavakat. – Mi történt?

- Tegnapelőtt reggel, mikor már mindenki indulásra készen állt, megtámadtak bennünket – mondta Minya, s ő is felkelt a földről.

- Nem voltak sokan, talán ha ezren lehettek, de oly hirtelen jöttek, hogy csak nehezen tudtuk felvenni velük a harcot – vette át a szót Lalaith. – Íjászok voltak nagyrészt, nagyon jók és…

- Sokan meghaltak – fejezte be Minya.

Tyria úgy érezte, valaki egy vödörnyi jeges vizet zúdított a nyakába. Egy ideig megszólalni sem tudott, a gondolatok egymást kergették a fejében.

- Legolas? Elladan? – bukott ki hirtelen a két név belőle.

- Mindketten jól vannak – sietett megnyugtatni őt Minya.

- De apa… - telt meg könnyel Lalaith szeme.

- Az nem lehet – rázta meg a fejét hitetlenkedve Tyria. – Apád sok mindent túlélt, őt nem lehet csak úgy megölni.

- Nem halt meg, de ezek a mocskok mérgezett nyilakat használtak. Sok ember és törp szörnyű kínhalált halt tőle. A király megsebesült, de még él. Mivel mi erősebbek vagyunk, valószínűleg nehezebben gyűr le minket – magyarázta Minya.

- Elmegyek a táborba, látnom kell a többieket – suttogta megtörten Tyria, majd megfogta Morgilith kantárszárát és felsietett az emelkedőn.

Odalent gyászos látvány tárult a szeme elé. Táborukban már nyoma sem volt az eddigi rendezettségnek, a sátrakat szabálytalan csoportokban állították fel, láthatólag kapkodva. Csak néhány katona mutatkozott, ők ide-oda siettek a sátrak között, vizet s kötszert vittek oda, ahol éppen szükség volt rá. Az egyik lábát szedő alakban felismerte Elladant. Arcának egyik felét csíkokban alvadt vér borította, kezében összehajtott rongydarabokat vitt. Nem vette észre Tyriát, besietett az egyik, gondori címerrel ellátott sátorba.

Tyria odament a sátorhoz, kikötötte lovát a többi mellé, majd bement.

Odabent egy középkorú gondori katona feküdt, akinek csúnyán megsebesült a lába az ütközetben. Tyria egy szót sem szólt, csak figyelte ténykedő párját. Elladan felemelte az átázott kötést a katona lábán.

- Tünde uram, meg fogok halni? – kérdezte halkan a katona.

- Nem fogsz, nem fertőződött el a seb – mondta Elladan, s halványan elmosolyodott.

Levette a régi kötést, majd a mellette lévő kis edénykéből elvett egy vizes rongyot. Kinyomkodta belőle a felesleges nedvességet, majd gyengéden lemosta a hosszúkás sebet. Mikor ezzel végzett, egy hosszú gyolcsdarabból új kötést készített. Csak ezután nézett fel, s látta meg Tyriát.

Szó nélkül felpattant és odasietett hozzá. Szorosan megölelték egymást, s kis ideig némán így álltak.

- Ugye nem sérültél meg? – Tyria aggódva végigsimította Elladan vérmaszatos arcát.

- Nem, ez egy törp vére, aki nem élte túl a csatát. Nem tudtunk rajta segíteni – felelte szomorúan Elladan.

- A többiek ugye jól vannak? Mindenki jól van? – kérdezte Tyria és kezébe fogta Elladan kezét, nehogy egy láthatatlan erő elszakítsa tőle.

- Mindenki. Apád, Legolas, a testvérem, Nelya, Halatir, Lalaith, Aragorn, Gimli – sorolta a tünde azokat, akik hirtelen eszébe jutottak. – Kivéve Thranduil királyt.

- Tudom, már találkoztam Lalaith-szal és Minyával, ők mondták.

- Délről kapták oldalba a tábort, ahol a gondoriak és a törpök sátrai álltak, az ő veszteségeik a legnagyobbak. Majd a pataknál elmondok mindent.

Elladan megitatta a sérült gondorit, megigazította fekhelyét, majd felvett egy rakás koszos, vérnyomos rongydarabot a sátor bejárata mellől és Tyria után kiment a szabadba. A tábor északi felén egy apró patakocska folydogált, oda mentek, hogy kimossák a rongyokat.

Útközben sok ismerőssel találkoztak, akik mind fáradtan, de boldogan köszöntötték Tyriát.

Miután minden szövetdarabot a lehetőségekhez mérten kitisztítottak, Elladan visszatért a sebesültek ellátásához, Tyria pedig elindult megkeresni apját. Kisvártatva meg is találta a férfit, aki épp a törpök egyik sátrából lépett ki, mikor lánya elhaladt mellette.

- Visszatértél, édes lányom! – bukott ki Ressonból, amint megpillantotta Tyriát.

Összeölelkeztek, s néhány másodpercig úgy tűnt, nem is akarják elengedni egymást többé.

- Többé nem megyek el, ígérem! – mondta a lány, majd kibontakozva apja karjaiból megtörölte a szemét.

- Nagyon fontos és bátor dolgot tettél – szólt Resson. – Miképp döntött Seraval Isirell?

- Átenged a földjén, de ennyire megfogyatkozott sereggel és ennyi sérülttel nem tudom, van-e még értelme – nézett körbe tűnődve Tyria a megtépázott táboron.

- Nem tudom, honnan tudtak a jöttünkről – gondolkozott hangosan Resson. – A tündék nem észleltek felderítőket, márpedig ők jól látnak a sötétben is.

Resson kis ideig némán töprengett.

- Kiknek beszéltél a seregről? – kérdezte hirtelen, mint akinek fontos dolog jutott az eszébe.

- Először is találkoztam azzal a fiúval, akivel megvívtam az őrségbe jelentkezők felmérésén. Yashilnak hívják, elmondta, hogy felvetted az újoncok közé, de mikor elfoglalták a várost, elmenekült – mesélte Tyria.

- Igen, emlékszem arra a fiúra, derék legény, nem hiszem, hogy elmondta volna bárkinek is azt, amit tőled hallott – szúrta közbe a férfi.

- A második egy perjésdombi szolgálófiú volt. Kedvesnek tűnt, jól elbeszélgettünk, nem láttam hamisságot a szemében – folytatta a lány. – Ezután már csak Seraval Isirellnek mondtam el. A teremben ott voltak még a felesége és a gyermekei.

- Arra szerettem volna kilyukadni, hogy talán valaki elárult minket és értesítette Laytear Gerrint a jöttünkről – közölte végül Resson.

- Ha Seraval Isirell tette, akkor ahogy belépünk a területére, tőrbe csal minket – vázolta fel Tyria, s szívébe egy pillanatra félelem költözött.

- Talán estére vagy holnap reggelre össze kellene hívni egy tanácskozást, ahol megvitatjuk, mitévők legyünk – javasolta Resson. – Mellesleg, nagyon büszke lehetsz a tanítványaidra – mondta kis mosollyal a sarkában, mire Tyria is kissé felvidult.

- Egy pillanatig sem haboztak, mikor Eidann Sepher katonái ránk rontottak. Elmondásuk szerint vagy húszat lenyilaztak közülük – méltatta Nanae és Zina teljesítményét Resson.

- Ez volt az első csatájuk, örülök, hogy ilyen jól helyt álltak. – Tyria örült, hogy valami jó is történt a harc alatt.

- Nekem is ez volt az első igazi ütközetem – jegyezte meg Resson, mire a lánya kissé elképedt.

- De hát te vagy a királyi testőrség parancsnoka! Biztosan harcoltál már valakivel! – hitetlenkedett Tyria.

- Ellenséggel soha, hiszen Illirien ötven éve nem háborúzott senkivel, a határvillongásokhoz pedig én nem voltam soha kivezényelve, hiszen mint mondtad, a testőrség parancsnoka voltam – magyarázta Resson.

- Azt mondtad, hogy az apádat egy sivatagi troll ölte meg a déli határon lévő pusztában – szúrta közbe Tyria.

- Önként jelentkezett a küldetésre. Normális esetben nem kellett volna ott lennie – felelte Resson.

- Honnan szerezted azt a sebhelyet? – Tyria tovább próbálkozott, nem akarta elhinni, hogy apja még sosem küzdött meg komolyan senkivel.

Resson odanyúlt kezével az arcához és végigsimított a bal szemétől egész az állkapcsáig húzódó halvány hegen.

- Ó, ez! Az egyik tanítványom kezébe véletlenül éles kard került gyakorlásnál, ő vágott meg.

- Én pedig azt hittem, hogy te sok csatát megjártál már – mondta csalódottan Tyria.

- Sajnálom, hogy nem szolgálhatok hősi tetteimmel teli regékkel – mosolyodott el Resson és széttárta a kezét.

Tyria elköszönt apjától s Thranduil sátrához sietett. Nem messze a tölgyleveles sátortól Legolas üldögélt egykedvűen a sárguló fűben. Körülötte a tábor lakói jöttek-mentek, segítettek, akinek tudtak, de Legolas mintha észre sem vette volna őket. Kék szeméből eltűnt a fény, épp úgy festett, mint mikor Neldor halála után elvonult a hegyi tó partján álló fűzfához.

Tyria odasétált hozzá és letérdelt melléje. Kezét a tünde vállára tette, mire az mintha álomból ébredt volna, megmoccant és ránézett. Nem szóltak semmit, csak megölelték egymást.

- Lalaith elmondta, mi történt apátokkal – mondta halkan Tyria, mikor elengedték egymást.

- Ő az egyetlen tünde, aki megsérült. Amikor felbukkantak azok a katonák, ő épp Aragorn sátrában volt, valamit megbeszéltek, nem is tudom, mit. A vállán találta el egy nyíl. Azóta alig tért magához, olyan lázas – mesélte keserűen Legolas, s közben kitartóan meredt néhány fűszálra.

- Biztosan meg fog gyógyulni, nem terítheti le egyetlen nyavalyás nyílvessző – bizonygatta Tyria.

- Talán igazad lesz – hagyta rá a tünde.

- Bemegyek hozzá – közölte Tyria, mire Legolas egy pillanatra ránézett, s szinte alig láthatóan elmosolyodott.

A lány félrehúzta a sátorlapot és belépett az ideiglenes hajlékba. Odabent, pont a bejárattal szemben tucatnyi takaró alatt feküdt Thranduil. Minden tünde alapvetően fehérbőrű volt, de a király arca ennek ellenére szinte piros volt a láztól. Látszott, hogy minden levegővételért megküzd, s hogy reszket a vastag takarók dacára is.

A király jobb oldalán Sellirim térdelt, s szinte minden másodpercben párja homlokára tette kezét majd elvette. Egy kis ideig ismételgette ezt a mozdulatsort, majd kerített egy rongydarabot, megmerítette a mellette lévő tálban, kicsavarta belőle a vizet, majd Thranduil homlokára helyezte azt.

- Biztosan fel fog épülni, királyném – szólt Tyria, mire Sellirim odafordult ültében és elmosolyodott.

Tyria odament a tündepárhoz és letérdelt Thranduil másik oldalára. Kisvártatva Sellirim elvette a kendőt párja homlokáról, újra megmerítette a hideg vízben, majd visszatette. Thranduil semmi jelét nem adta annak, hogy érzékelte volna a nő ténykedését.

- Sikerült eljutnod abba a városba? – kérdezte Sellirim a lányt.

- Igen, de az Isirellek valószínűleg elárultak bennünket. Különben honnan tudhatott a seregről Laytear Gerrin, ha sosem észleltek senkit az őrszemek? – Tyria halkan beszélt, nehogy megzavarja Thranduilt.

- Íjászok jöttek. Igazán kiválóak voltak, meg kell hagyni. A kislányok azt mondták, hogy a katonák a Sepher család címerét viselték ruhájukon: két keresztbe tett nyílvesszőt – mesélte a nő, majd ellenőrizte a Thranduil homlokán lévő rongydarabot, nem melegedett-e át.

- Annyi a sebesült és olyan nagyok a veszteségek, hogy talán már esélyünk sincs legyőzni a trónbitorlót – suttogta Tyria megtörten.

- Mondod ezt te, aki kilencedmagaddal vettél részt azon az öngyilkos küldetésen – emlékeztette Sellirim Tyriát. – Minek is van nagyobb esélye? Hogy tíz vándor megsemmisíti a Végzet Gyűrűjét vagy annak, hogy egy képzett hadsereg legyőz egy másikat?

- Az utóbbinak – vallotta be a lány.

- És az előbbi már sikerült – mosolyodott el a királyné.

Tyria újra Thranduilra nézett. Mélyeket lélegzett, de ezen kívül egyáltalán nem mozdult.

- Nem tudunk rájönni, milyen mérget kenhettek a nyíl hegyére. Landis sem tudja, mert a Sepherek féltve őrzik a méreg titkát – mondta gondterhelten Sellirim.

- És Aragorn? – kérdezte Tyria.

- A gondori gyógyítók hoztak magukkal athelast, de csak kissé tudta enyhíteni a tüneteket. Pedig maga Aragorn kezelte, és azt mondják, hogy a király keze…

- … gyógyító kéz – fejezte be a tünde szavait Tyria.

Ekkor váratlanul Thranduil megmozdult.

- Hát visszajöttél… fogadott lányom… - szólt, de olyan halkan, hogyha Tyria és Sellirim akár csak két lépéssel távolabb tartózkodnak, már nem hallják szavait.

- Igen, itt vagyok – mondta Tyria és közelebb hajolt a tünde arcához.

- Azt akartam, hogy menj el… hogy Legolas vigyen el… mert ember vagy, nem közülünk való – nyögte csukott szemmel a király.

Tyria és Sellirim összenéztek. Néhány pillanattal később Thranduil folytatta.

- De akkor végre újra mosolygott… megint önmaga volt… ezért maradhattál… Éomer azt mondta néhány napja, mikor vele lovagoltam… hogy irigyel engem…

- S miért irigyel téged, kedvesem? – kérdezte Sellirim és megsimogatta párja arcát, aki még mindig nem nyitotta ki a szemét.

Egy darabig nem jött válasz, s mikor már mindketten azt hitték, Thranduil elvesztette az eszméletét, a király mégis nehezen szóra nyitotta a száját.

- Mert neki egy olyan lány sincs a seregében, mint az enyémben… De nekem három is van…

Valami apró mosolyféle jelent meg Thranduil szája szegletében, majd amilyen hirtelen jött, olyan hamar tova is suhant.

- Jó tanára voltál a két kislánynak – mondta Sellirim, miközben lecserélte a borogatást Thranduil homlokán.

- Köszönöm – motyogta Tyria, és lenyelve a gombócot a torkában kiment a sátorból.

Tudta, hogy annak idején a lehető legjobbkor érkezett az erdőbe, így megmentve Legolast, ezt Lalaith elmondta már neki, de azt nem tudta, hogy a király el akarta őt küldeni. Persze tudta ő, hogy Thranduil ezt nem rosszindulatból tette volna, egyszerűen csak nem akarta gyermekeit kitenni újra a veszteség fájó érzésének.

Legolas még mindig ott ült a fűben, tekintetét egy láthatatlan tárgyra függesztve. Tyria odament hozzá és leült elé, hogy a tünde kénytelen legyen ránézni.

- Nem szeretném, ha tovább üldögélnél itt. Szükség van rád a sebesülteknél.

- Úgy gondolod? – kérdezte a tünde halkan.

- Persze! – vágta rá Tyria és talpra segítette Legolast. – Újra kell kötözni a sebeiket, enni kell adni nekik és pár vigasztaló szót szólni hozzájuk.

Sellirim meghallotta a sátorban szavaikat, s néhány pillanatra otthagyva férjét kiment a szabadba. Már csak Tyria és Legolas távolodó alakját látta, ahogy eltűnnek a sátrak közti ösvényen. Szíve kis könnyebbséget nyert, mert legalább fiáért nem kellett tovább aggódnia.

 

 

(saew - méreg)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára