atya Mande és Gwilith második leánya volt, ugyan kicsivel alacsonyabb termettel ajándékozta meg őt Ilúvatar, mint nővérét, Minyát, de szépségben semmivel sem adott neki kevesebbet. A két nővér legjobb barátja Lanthir fia Neldor volt, akivel közösen őrizték a határt, és aki végül az idősebbik lány párja lett. Ők ketten külön fára költöztek, s a lányok szülei elhajóztak, Tatya így egy üregen osztozott húgával, Nelyával, aki a Homály leereszkedte után fogant, így sokan csak „utolsó”-ként emlegették.

A Harmadkor 3004. évének tavaszán a messzi északi határról délre költözött Menel, Taurion és Gildiniell egyetlen fia, kinek neve „égbolt”-ot jelent a sindarin tündék nyelvén, amely nevet onnan kapta, hogy azelőtt több mint kétezer éve édesanyja egy csillagfényes éjszakán a szabad ég alatt hozta őt világra. Az ő haja nem teljesen szőke vagy aranyszínű volt, mint a telereké általában, hanem inkább világosbarna, mert ősei között avár tündék is voltak, azon kevesek egyike, akik eljöttek a messzi Keletről még az Első Korban. Hamar összebarátkozott a három tündelánnyal és Neldorral, így közel költözött hozzájuk, hogy legyen társasága, mivelhogy a szülei elvándoroltak Szürkerévbe. Menelnek hamar a szívébe égett Tatya ragyogó kék szemének csillanása, nevetésének gyöngyözése, könnyű lépteinek puha nesze. De Tatya nem vette észre, mert az ő szíve akkoriban még nem kívánt társat, megelégedett Menel barátságával.

A Bakacsinerdőt akkoriban sokat fenyegette délről Dol Guldur erődje, s csak az erdőtündék bátorságának volt köszönhető, hogy az Öreg Erdei Úttól északra eső vadon nem lett az Ellenség martaléka.

Egy holdfényes téli estén, mikor Menel és Tatya nem voltak épp őrségben, baljós csend ülte meg a friss hideg levegőt, s ők ketten a lányok fájának egyik ágán ültek, úgy füleltek minden apró neszre, ám az erdő néma maradt, de a feszültség ott lebegett körülöttük s nem hagyott lelküknek nyugodalmat.

- Menjünk ki a határra, bajt érzek – szólalt meg egyszer csak Tatya. Nővére, húga és Neldor aznap voltak őrségben, vissza is jöttek nem sokkal ezelőtt, mikor Legolas, Lalaith és Tyria leváltották őket, de érezték a bajt, és inkább visszamentek, hogy támadás esetén segítségére lehessenek a határőrzőknek.

- Én is érzem, és úgy vélem, közel jár – mondta Menel, és leereszkedtek a talajra, s elindultak dél felé.

Már megtették az út háromnegyed részét, mikor páncél-, és fegyvercsörgés, kiabálás ütötte meg a fülüket. Futásnak eredtek, s közben látták, hogy a környező fákról mindenhonnan tündék érkeznek a hóval borított földre, és ők is velük tartanak a csatába.

Ám Menel még nem tudta, mit tartogat számára a harc, nem tudta, hogy ami történni fog vele, az majd felszínre hozza Tatya iránta érzett érzelmeit, amelyet a lány eddig baráti szeretetnek vélt önnön lelkében.

Menel bal térdébe, épp a csizmája pereme felett egy ork nyílvessző fúródott, s ő megijedt, mert azelőtt sosem sebesült meg. Olyan fájdalmat érzett, amely ismeretlen volt számára, és kétségbeesett, hogy mi lesz a sorsa. Eltávolodott a harcolóktól, és egy fa tövében, a girbegurba gyökerek között keresett menedéket. A harc hamarosan végetért, a tündék győzelmet arattak a betolakodók felett. Tatya keresni kezdte Menelt, és meg is találta ott a fa tövében, tágra nyílt kék szemekkel nézett a lányra, de az csak akkor vette észre a fekete tollas nyilat, mikor egészen közel ért, egész addig el nem tudta képzelni, miért hever a fa alatt, és néz rá olyan kétségbeesetten.

Thranduil, az erdő királya, sinda lévén jól értett a gyógyításhoz, kihúzta a nyilat Menel lábából, és ellátta a sebet. Megnyugtatta, hogy nem ment mélyre, és hamarosan semmi nyoma nem lesz a sebnek. Tatya végig ott térdelt mellette, és aggódva figyelte a műveletet. Mikor a király végzett a sebbel, Tatya felsegítette Menelt, és leporolta róla a havat. Leszedte róla a tegezét, és felvette a sajátja mellé. Menel hálásan rápillantott, mire Tatya elpirult, habár nem tudta miért, hisz’ Menel eddig is sokat volt mellette, és ilyen még sosem fordult elő.

Thranduil megengedte Menelnek, hogy az éjszaka további részét a palotában töltse, mert a sebbel nem tudott volna felmászni a fájára. Tatya felajánlotta, hogy vele tart. Egy kisebb szobácskát kaptak, amelyet két fáklya világított meg, mint minden más helyiséget a földalatti palotában. Két fekhely volt a szobában, egy az ajtótól balra eső fal mentén, a másik a jobbon.

Tatya odasegítette Menelt az előbbihez, megpaskolta a párnát, és intett neki, hogy feküdjön le.

- Szerinted két nap múlva tényleg begyógyul? – kérdezte Menel, és óvatosan kinyújtotta sebesült lábát.

- A tündék sebei alvás közben gyógyulnak a legjobban – mondta Tatya. – Aludj te is, és akkor biztosan úgy lesz.

A lány odahajtotta a fejét az ágy szélére, és mindketten elszenderedtek, s csak hajnalban ébredtek fel. Tatya elszaladt reggeliért, és falatonként adta Menel szájába a kenyeret, és kortyonként a teát, habár a tünde állapota nem igazán indokolta ezt a bánásmódot.

- Köszönöm, nagyon kedves vagy, hogy így törődsz velem – mosolygott Menel, miután Tatya segítségével felült az ágy szélére.

- Te vagy az egyik legjobb barátom, természetes, hogy gondoskodom rólad – mondta a lány, s érezte, hogy közben elpirul.

- Tatya, én annyira szeretném, ha a párod lehetnék – szólt minden bevezetés nélkül egyszer csak a férfi, és a tündelány meglepetten nézett rá.

A fáklyák táncoló fényében különösen vonzónak látta Menelt, olyannak, amilyennek még soha. Csak most vette észre, milyen csodálatos színű a haja, nem olyan, mint a többieké az erdőben, milyen szép formájú a szája, s mennyire tetszik neki az orra, az, hogy a csúcsa kissé hegyes, nem olyan kerekített, mint az övé. És a szeme! A szeme is sötétebb kék az avár vérnek, annak a titokzatos keleti vérnek köszönhetően, amit Menel egyik dédapja hozott Hildórien földjéről.

- Tényleg ezt szeretnéd? – kérdezte Tatya, és az ajkába harapott.

- Igen – bólintott Menel és nyelt egyet. – Ne haragudj, de nem tudok letérdelni eléd, hogy esküt tegyek – szabadkozott, és a sebére sandított.

- Nem baj, mondd el így ülve – kérte Tatya, és bátorítóan Menelre pillantott.

- Jó – egyezett bele a férfi, és belefogott abba a mondatba, amelyet minden tündelány hallani vágyott, és amelyre annyit készültek a férfiak.

- Ezennel megesküszöm neked, Tatya, Mande és Gwilith leánya, hogy én, Menel, Taurion és Gildiniell fia soha el nem hagylak, minden bajban és minden jóban melletted leszek, lelked és szíved egyik fele mostantól az én szívem és lelkem része is, együtt fogok örülni, s ha kell, sírni veled, amíg csak el nem jön a Világ Vége s vele az Utolsó Csata.

Mindkettejük szeme ragyogott az örömtől s a könnyektől. Aztán megízlelték egymás ajkát, s sokáig úgy maradtak, mintha eddig valami mérföldekre választotta volna el őket.

Attól a naptól kezdve, hogy Menel tündeszokás szerint esküt tett Tatyának, mindkettejük szíve boldog volt, mert megtalálták azt, akinek a jelenléte örömöt okoz nekik, akivel együtt nézhetik a csillagokat, akivel szemeik egyetlen villanásából megértik a másik gondolatait, aki mellett a lelkük nyugodtan szenderült álomra, mert tudták, ha a másik ott van, semmi bajuk nem eshet.

 

 

    

Vissza a főoldalra        Tovább Tilion és Eirien történetére