következő tavaszon Tyria arra lett figyelmes, hogy Legolas el-eltűnt bizonyos időközökre, főképpen hajnalban és este, amikor már visszajöttek a határról. Hiába faggatta Lalaith-t, a tündelány nem volt hajlandó semmit sem elárulni, mindig azt mondta, hogy biztosan valami dolga akadt, azért megy el. Magát Legolast is többször kérdezte, de ő csak hamiskás mosollyal azt felelte, hogy majd idejében megtud mindent, ne türelmetlenkedjen. Az év lassacskán nyárba fordult, és a titokra még mindig nem derült fény.

Egyik reggel Lalaith megkérte a kislányt, jöjjön le vele, hogy kiengedjék egy kicsit a lovakat.

Tyria gyanút fogott, ugyanis ez mindig annak a dolga volt, aki reggeliért ment a palotába. Kíváncsian követte a tündét le a földre; mikor leérkezett, Legolast pillantotta meg a fa tövében. Odament hozzá, Lalaith követte. Tudta, hogy most elkövetkezett a rég várt pillanat.

- Csukd be a szemed! – kérte a tünde mosolyogva.

Tyria engedelmeskedett, mert már nagyon kíváncsi volt. Néhány pillanat múlva Legolas egy hosszú, fából készült tárgyat tett a kezébe. Kinyitotta a szemét és megpillantotta élete első íját.

Hirtelen nem tudott mit szólni, mert erre nem is gondolt, már elfelejtette Legolas tavalyi ígéretét, hogy az idén elkezdik az íjászatot.

- Ez az enyém? – kérdezte előbb Lalaith-ra nézve, majd Legolasra.

- Persze! – mondta a tündelány. – Kifejezetten neked készült, nézd csak! – mutatott az íj egyik majd másik végére. Oda ugyanaz a női fej volt felfestve arannyal, mint ami Tyria kardjának markolatát díszítette. A közepén a szokásos bakacsinerdei levélminta tekergőzött.

- Ezért mentem el itthonról gyakran. Nagyrészt én csináltam, de az egyik íjkészítő segített, azt akartam, hogy tökéletes legyen; én csak kicsit értek hozzá – mesélte Legolas. – A húrja kettőnk hajából van – tette hozzá, amikor Tyria végighúzta az ujját a húron.

- Tényleg? – kérdezte felnézve Legolasra.

- Néhány hajszál igazán nem nagy ár ezért – mosolygott Lalaith és átkarolta a kislány vállát.

- És nézd csak! – mutatott rá a tünde az íj belső ívére. Ott tengwákkal a következő sindarin nyelvű szöveg volt olvasható:

„Lalaith-tól s Legolastól örök barátságuk jeléül”.

Tyria szívét megmelengette ez a gesztus a tündék részéről, nem tudott megszólalni, úgy érezte, hogy sem emberi, sem pedig tündenyelven nem tudná kifejezni, mennyire boldog.

- Köszönöm szépen – mondta végül.

- Persze mit sem ér néhány nyílvessző nélkül – Legolas bement az istálló ajtaján, és kisvártatva egy teli tegezzel jelent meg. – Ide pedig a nevedet írtuk fel – mutatott a tegez peremére, amire a lány nevének tengwái voltak felfestve.

- Ez nagyon szép – lelkendezett Tyria, miközben Lalaith felcsatolta rá a tegezt.

Mikor kész volt a művelettel, a két tünde hátrébb lépett és megcsodálta Tyriát.

- Most már pont úgy festesz, mint bármelyikünk a te korodban – mondta Legolas.

- Emlékszel te egyáltalán arra? – kérdezte csípőre tett kézzel Lalaith.

- Hát persze – bólintott nagy komolyan a testvére.

- Pedig ami négyszáz évnél régebben történt, arra nem szoktál pontosan emlékezni – nevetett fel Lalaith. – Például mindenkinek úgy meséled, hogy 2594-ben én löktem bele szegény Neldort az Elvarázsolt Folyóba, pedig nem, mert te lökted bele. Elöl ment Neldor, aztán én és hátul te. Megbotlottál valami kőben, nekem estél én meg Neldornak, ő meg egyenest belezuhant a vízbe. Mire kihalásztuk már aludt. Képzeld három teljes napig nem kelt fel! – fordult mondókája végén a kislányhoz kezén mutatva a hármas számot.

- Végülis ketten löktük – vonta meg a vállát Legolas.

- Ti olyan viccesek tudtok lenni! – mosolygott rájuk a kislány. – Szeretlek titeket!

- Mi is téged kicsi lány! – simogatta meg a fejét Lalaith.

- Mikor kezdünk el gyakorolni? – kérdezte Legolastól.

- Délután hamarabb eljövök, és kimegyünk oda a kis tisztásra – mondta neki a tünde.

 

***

 

Az egész nyarat gyakorlással töltötték, minden szabad percükben a fájuktól északra fekvő tisztáson nyilaztak. A tündék kikötötték, hogy az élőfába nem lőnek, csak végső esetben, mint a riadóláncnál, így a gyakorlásnál egy kidőlt fát használtak céltáblaként. Mire beköszöntött az ősz, Tyria tíz lövéséből már az összes a kijelölt körön belül ért célba, ami Legolas szerint figyelemreméltó teljesítmény volt egy ilyen fiatal kislánytól. Tyria ezen az őszön töltötte be a tizenegyedik évét. A születésnapokat a tündék nem ünnepelték, mert öröklétük miatt nem volt értelme, de Legolas és Lalaith tudta, hogy a lánynak minden évforduló fontos, ezért mindig kapott tőlük valami apróságot. Hol egy hajdíszt, hol egy új ruhát, esetleg egy új pár csizmát.

Az idén ez utóbbit kapta tőlük, mert az előzőt kinőtte.

A születésnapja után két nappal ő meg Legolas újból a kis tisztáson voltak, Tyria aznap is nagyon ügyes volt, két vesszővel már majdnem a közepébe talált.

- A lényeg nemcsak a pontosságban, hanem a gyorsaságban is rejlik, de egyelőre nem baj, ha nem csinálod gyorsan – mondta neki a tünde, miután egy lövése megint csak megközelítette a középső kört.

- Remélem, jövőre már megy olyan gyorsan, mint nektek – jegyezte meg a lány és egy újabb lövéssel beletalált a célmező közepébe. – Ó, nézd csak, sikerült! – lelkendezett.

- Ügyes vagy! – dicsérte meg őt Legolas, és szélesen elmosolyodott, majd hirtelen lehervadt arcáról a mosoly.

- Mi a baj? – kérdezte értetlenül Tyria.

Legolas intett neki, hogy maradjon csendben, majd dél felé fordult. Tyria is fülelni kezdett, és kisvártatva már nem kellett tündefül ahhoz, hogy meghallja az ordítozást és fémcsengést, ami délről hallatszott hozzájuk.

- Gyere gyorsan! – Legolas kézen fogta őt, és eszeveszett tempóban elkezdett vele rohanni vissza a fájukhoz. Tyriának csak üggyel-bajjal sikerült vele lépést tartania.

Ahogy közeledtek, úgy erősödött a zaj is, a fájukhoz érve már érteni is lehetett a tündenyelvű szavakat.

- Mi történt? – kérdezte rémülten Tyria.

- Ahogy hallom, orkok törtek be! Majd én vagy Lalaith érted jövünk, ne félj! – Legolas beterelte Tyriát az istállóba és lezárta a bejáratot.

Odabent Csillagfény a gazdájához ment és odadörgölte az orrát. Tyria átölelte a ló nyakát, és félelmében sírni kezdett. Alassiel és Hwest is odament, és a három ló körbeállta a kislányt.

Legolas nekiiramodott a fák közt a félhomályban, sokféle hang, tünde- és orknyelvű kiáltások, pengék csöngése és nyílvesszők süvítése furakodott be a fülébe. Már majdnem elérte az őrfájukat, mikor jobb felől egy ork rontott ki a sűrű növényzet közül. A tünde egy szempillantás alatt egy nyílvesszőt illesztett az íjára és beleeresztette az ork nyakába, ami halálhörgést hallatva összerogyott. Legolas továbbsietett arra, amerről az ork jött és megtalálta a többieket, amint egy nagy sereg orkkal hadakoztak. Rögtön levette késeit a hátáról és beszállt a küzdelembe. Nem is tudta hány orknyakat metszett el, míg végül elült körülötte a csatazaj. Felnézett, és még látta, ahogy Nelya beledöfi hosszú kését egy földön heverő ork szívébe. Körbenézett; a társai elszórtan álldogáltak a fák közt, mindük kezében orkvértől feketéllő kés, egyeseknek a ruháját és az arcát is fekete pöttyök tarkították. Nekik maguknak nem lett bajuk, eltekintve néhány horzsolástól és karcolástól. Lalaith odament az orkhullákat kerülgetve a bátyjához.

- Olyan hirtelen jöttek, Neldoréknak alig volt idejük elindítani a riadóláncot – bökött egy magas tünde felé a fejével Lalaith, aki épp valami rongydarabbal tisztogatta a kését nem messze tőlük.

Hirtelen lópaták dobogását hallották, megérkeztek azok is, akik nem voltak őrségben. Nelya nővérei, Minya és Tatya futottak be elsőként. Minya rögtön odarohant Neldorhoz és átölelte.

- Úgy féltettelek! – a tündelány arcának két felén egy-egy könnycsepp folyt végig.

Mind tudták, hogy Minya és Neldor már két éve közös fán lakik, ahogy ők szokták mondani, így nem volt meglepő a lány reakciója.

- Tyriát hol hagytad? – fordult Legolashoz Lalaith.

- Bezártam az istállóba, szegény halálra rémült – felelte a tünde, majd mindketten elindultak vissza a fájukhoz.

Tyria a három ló között ült a földön, és feszülten figyelt, mikor hall kívülről valami mozgást.

Háttal ült a bejáratnak, így váratlanul érte, mikor halovány fénycsík jelent meg körülötte.

Felpattant, és amikor meglátta a két tündét az ajtónyílásban, kirohant hozzájuk, előbb egyiküket, majd másikukat is szorosan megölelte.

- Úgy örülök, hogy nincs semmi bajotok! – mondta, mikor elengedte Lalaith-t.

- Sem nekünk, sem másnak nem lett semmi baja – mosolyodott el Legolas.

Mindhárman felmentek a fájukra, Tyria nagyon hamar elaludt aznap este, a két tünde pedig kiült az üregükhöz vezető ágra. Odafent fényesen ragyogtak a csillagok, de a sűrű lombozat miatt csak foltokban láthatták az égboltot.

- Szerinted meddig tart ez még? – szólalt meg váratlanul Legolas valahová a sötétségbe meredve. Lalaith pontosan tudta, hogy mire gondol. Arra, hogy még meddig kell tartaniuk az orkok támadásaitól, még meddig kell őrt állni a határon, azon a határon, amin túl néhai birodalmuk húzódik.

- Senki sem tudhatja. Mi nem vagyunk elegen ahhoz, hogy szembeszálljunk Mordorral – felelte csendesen Lalaith. – A tündék ideje lassan lejár, a háborúkat nem nekünk kell már megvívni. Például Nelyáék szülei is elhajóztak már.

- Nem tudom, te hogy érzed, de véleményem szerint gyávaság elmenni. Egész biztos, hogy egy nap te meg én is hajóra szállunk, meg mindenki, aki most itt él, de egész életünket itt töltöttük, és tartozunk annyival ennek az erdőnek, hogy megvédjük, mert ő is otthont ad nekünk – Legolas mindig is szerette a Bakacsinerdőt, neki ez jelentette az otthont és felelősnek érezte magát érte. – Inkább meghalok egy háborúban Középföldéért, semmint hogy hajóra szálljak és megfutamodjak az ellenség elől.

Lalaith szívét büszkeség töltötte el bátyja iránt ezen szavai hallatán.

- Valami történni fog, érzem. Olyan mozgolódásféle telíti meg a levegőt, a föld lüktet, mint a vér a füledben, ha soká futsz – mondta, és odahajtotta a fejét Legolas vállára.

Még hosszú órákon át ültek ott az ágon összebújva, és hallgatták a mély csendet, amely olyan volt, mint amikor a nagy viharok előtt némaságba burkolózik a táj.

  

(ann - ajándék)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára