únharg mindössze nagyjából 25 mérföldnyire feküdt Edorastól, így a menet eleje már a város elhagyása utáni hetedik órában odaért, épp, mikor a Nap alábukott a Fehérhegység vonulata mögött árnyékot terítve a völgyre.

A mély hasadékot sziklafal zárta le, melyen egy terasz húzódott a magasban, ide egy, a sziklán cikk-cakkban haladó út vezetett fel. Théoden, a tündék, Tyria, Aragorn, Gimli, Pippin s Éowyn a dúnadánok társaságában idefenn lettek elszállásolva.

A terv szerint egy éjszakát itt maradnak, másnap megérkezik Éomer a Rohan többi részéről összegyűjtött katonával, majd indulnak is tovább Minas Tirith-be.

Mikor leszállt az éj, a völgyben sok kis tábortűz gyulladt, s a király sátra előtt is tüzet gyújtottak, azt ülték körbe a háborúba indulók. Lovaikat nem messze kötötték ki, de a patások néha idegesen felnyerítettek, s úgy tűnt mielőbb el szeretnének menni innen.

- Mi bajod van, Arfána? – kérdezte aggódva izgő-mozgó kancájától Nelya, miután felpattant a tűztől, hogy lenyugtassa lovát.

- Közel van a Holtak Ösvénye – szólt Aragorn, majd megpiszkálta egy gallyal a tüzet.

- Hát létezik? – kérdezte megütődve Minya, és riadtan körbenézett.

- Létezik, bizony – mondta Legolas. – Elátkozott sereg lakozik odabenn, a hasadékon túl – intett fejével valahová a sziklafal felé.

- A Fui ’Ngorthrim! – kiáltott fel Tatya. – Apa mesélt róla! Nem emlékeztek? – fordult Minyához, és az időközben újra a tűzhöz telepedett Nelyához, mire azok bólintottak, jelezve, hogy eszükbe jutottak, apjuk, a már elhajózott Mande szavai.

- Azt beszélik, szellemek laknak odabenn – jegyezte meg halkan Éowyn, mire Eirien félősen Tilionhoz bújt.

- Az itt élő Hegyi Emberek esküt tettek Isildurnak Gondor megalapítása után, hogy vele tartanak háborúba, ha kell – mesélte Aragorn, s a tűz körül ülők mind figyelemmel hallgatták szavait. – Ám, amikor a Másodkor végén harcba hívta őket Sauron ellen, azok megtagadták esküjüket, s akkor Isildur átkot mondott rájuk, mely csak akkor törik meg, ha teljesítik esküjüket, s harcba nem szállnak Sauronnal. Akkor elmenekültek, és ide rejtőztek, a Dwimorberg hegy alá.

- S csak az hívhatja elő őket, ki örököse annak, kinek esküt tettek – fejezte be a Tyria mellett ülő Elladan, majd egymásra néztek Elrohirral, mire amaz bólintott.

Akkor Elladan felállt, és besétált a sátrukba, majd kisvártatva visszajött melléjük, de nem ült le a helyére.

- Kérlek, állj fel, Aragorn – kérte, s a dúnadán is felemelkedett a tűztől.

- Apánk nem csupán csak azért küldött, hogy kardunkkal segítsük az emberek harcát – kezdte a tünde -, hanem, hogy átadjuk Isildur örökösének azt, ami jog szerint megilleti, s amivel harcba hívhatja az Esküszegőket, hogy segítségére legyenek a nehéz órán – azzal kihúzta hüvelyéből az eddig a köpenye alatt rejtegetett Andúrilt, a penge ezüstösen csillant a táncoló tűzben, majd markolattal Aragornnak nyújtotta.

Egy hosszú pillanatra mindenkinek elállt a lélegzete a tűz körül, kivéve Tyriának és Elrohirnak, hisz’ rajtuk kívül senki nem tudott a kard létezéséről.

- Gondor királyának engedelmeskednek majd – mondta Elrohir, és ő is felállt a tűztől, csakúgy, mint a többiek.

Tyria nem tudta volna megfogalmazni, miféle érzést látott kiülni Aragorn arcára. Szeme megcsillant, de látszódott, hogy ugyanakkor meg is lepődött, mert ő sem számított a nemes fegyver felbukkanására.

- Holnap hajnalban bemegyek a Holtak Ösvényére – jelentette ki, miután végighúzta ujját a kard rúnákkal ékesített pengéjén.

- És én veled tartok – szólt Legolas a tűz másik feléről, mire Lalaith felsikkantott.

- Csakúgy, mint a testvérem és én – fűzte hozzá Elrohir.

- Ki hallott már olyat, hogy egy tünde bemegy a hegyek közé, a barlangokba, de egy törp nem? – kérdezte kihívóan Gimli. – Én is veletek megyek!

- Holnap hajnalban, mielőtt felbukkannak az első napsugarak, legyetek készen – nézett végig leendő útitársain Aragorn.

Senki nem próbálta meggyőzni őket arról, hogy tervük őrültség, hisz’ mind tudták, hogy nincs elég emberük, hogy legyőzzék Mordor seregét. Ez volt az egyetlen esélyük, különben harcuk hiábavaló lenne.

Lassacskán mind elvonultak aludni, ki-ki a maga sátrába. A tündék, Tyria, Aragorn s Gimli egy nagyobbfajta sátron osztozkodtak. Elfeküdtek, de csak nehezen jött álom a szemükre, a tündék nem is aludtak talán igazán, csak le-lehunyták a szemüket, s csupán kis időkre léptek rá a tündeálmok útjaira. Tyria is nehezen tudott csak álmot erőltetni a szemére, mert nagyon aggódott a barátaiért. Ő és Elladan egymás kezét fogták, s a tünde soká nézte a sötétben alvó lányt. Tudta, hogy megérti, miért kell elmennie. Neki Aragorn olyan volt, mint amilyen a lány volt Legolas és Lalaith számára, a testvérének tekintette őt, akit nem hagyhat cserben, főképp, mikor végre beteljesíti küldetését. Lehunyta a szemét, s megpróbált nyugalmat erőltetni magára, míg végül sikerült elaludnia.

Már elmúlt éjfél, mikor Tyria kiáltozásra ébredt. Felült a fekhelyén, és körbenézett, de alig látott valamit, csak társai hangját hallotta, ahogy álmukból felriadván kérdezgetik, mi történt.

- Mi a baj, Elrohir? – hallatszott Nelya kétségbeesett hangja.

- Arwen… - felelt Elladan testvére helyett.

Tyria felé fordult a sötétben, és a beszűrődő halvány fényben – talán még pislákolt odakinn a tűz – látta, ahogy a tünde arcát egy megcsillanó könnycsepp szeli át.

- Mi történt vele? – kérdezte Aragorn, s közelebb jött Elladanhoz, aki a takaróján kuporgott, csakúgy, mint Elrohir. Őt Nelya átölelte, és vigasztalóan a karját simogatta.

- Haldoklik – felelte végül Elladan. – Láttam őt álmomban… meg akar válni a halhatatlanságától, de a bánat talán előbb emészti el… - Tyria odabújt hozzá, és megölelte, s nemsokára érezte, hogy arcára újabb könnyek hullanak Elladanéról, s a tünde teste remeg, s a levegőt is szaggatottan vette.

- Induljunk most azonnal! – Aragorn felvette régi kardját s az Andúrilt is a fekhelye mellől.

Elladan, Elrohir, Legolas és Gimli azon nyomban felkeltek, s magukra öltötték fegyvereiket. Fájdalmas volt búcsút venniük a többieknek tőlük, nem győzték megígértetni elégszer velük, hogy nagyon vigyáznak magukra, és visszatérnek közéjük.

Odakinn még valóban pislákolt a tábortűz, s egy másik sátor előtt, mely a dúnadánoké volt, még mindig égett, s ott ült mellette Halbarad két másik dúnadánnal. Mikor meghallották, hová készül Aragorn, természetesen ők is velük akartak jönni, és nem is telt bele sok idő, s mind a harminc szálas, sötét hajú férfi készen állt a titokzatos útra. Szemük bátran csillogott a tűz fényében, félelemnek szikrája sem látszódott rajtuk.

- Kérlek, gyere vissza – kérte Tyria, mikor Elladan még egyszer utoljára megölelte, mielőtt felült Nimloth hátára.

- Visszajövök – ígérte a tünde, és megcsókolta a lányt, akkor először. – De ott legyél ám Minas Tirith-ben! – emelte fel játékosan a mutatóujját Elladan, miután elengedte Tyria ajkait.

- Ott leszek! – bólintott, és gombóccal a torkában nézte, ahogy párja felszáll lovára.

Tyria elbúcsúzott Legolastól, Gimlitől és Aragorntól is, és a torkában növekvő gombóc könnyeket küldött a szemébe, mikor megölelte szeretett tündéjét.

Elrohir kissé távolabb állt Nelyával, s két tenyere közé fogta a tündelány arcát, s úgy magyarázott neki halkan valamit sindarinul, amire a fiatal tünde többször is bólintott, de arcát sok-sok könny szántotta fel.

A jövés-menésre előjött sátrából Théoden, Éowyn és Trufa is.

- Hát elmentek? – nézett végig az indulni készülőkön Éowyn, s szép, fehér arcán fájdalom vetette meg a lábát.

- Megyünk, mert mennünk kell – válaszolta Aragorn, s Rohan Fehér Úrnőjének szemébe nézett, kis ideig így maradtak, aztán Aragorn felkötötte a kezében tartott régi kardját Brego nyergére – az Andúrilt az övére kötve viselte.

- Tűnhet most bármilyen őrültségnek, hogy bemennek a Holtak Ösvényére, ahova semmi élő be nem meri tenni a lábát, de csak Aragorn képes parancsolni az átkozott seregnek – szólt Théoden. – Nem tudjuk, mennyi lovast tud Éomer összegyűjteni, szükségünk lehet rájuk.

Még egyszer utoljára elbúcsúztak, s az indulók biztosították a többieket, hogy visszajönnek, ne féltsék őket. Legolas felsegítette Gimlit Arodra, aztán valami eszébe jutott, és félrehívta Halatirt.

- Halatir, azt szeretném, hogy Minas Tirith-től vidd haza a csapatot az erdőbe, és segítsetek az otthoniaknak, bármi is legyen a csata kimenetele a Fehér Város előtt – kérte őt Legolas.

- Én is láttam még Edorasban azt, amit te. Dol Guldur hatalma egyre nő, és az erdőt teljesen elborította a Homály – mondta Halatir.

- Azért kérlek meg, mert nem tudom, kijövünk-e onnan – intett fejével a sötétben rejtőzködő hasadék felé.

- Vissza fogtok térni onnan – jelentette ki az íjkészítő. – Ha úgy adódik, teljesítem a kérésedet, és hazaviszem őket, de azt mondja a szívem, hogy a te vezetéseddel fogunk visszatérni a Bakacsinerdőbe.

- Köszönöm, Halatir – bólintott Legolas szavainak megerősítéseképp.

Visszamentek a többiekhez, és Legolas felült Arod hátára. Aztán Aragorn vezetésével megindult a harmincöt fős csapat a sziklafalban húzódó hasadék felé, és szép sorjában eltűntek az odabenn gomolygó félelmetes ködben. A sort Elladan zárta, s mielőtt bement volna, visszafordult a nyeregben, és egy bíztató mosolyt küldött Tyria felé, aki Lalaith-szal összeölelkezve nézte a távolodókat.

 

***

Az ottmaradottak visszavonultak sátraikba, de aludni már nem nagyon tudtak. Minduntalan a barátaikra gondoltak, s arra, mikor harsannak már fel a rohani kürtök, melyek jelzik, hogy megérkezett Éomer a rohirokkal.

Tyria egy darabig forgolódott a takaróján, végül felkelt, és kiment a sátorból. Odament a szakadék szélére, ahonnan a cikk-cakkos út vezetett le a rohaniak táborához. Lent néhány helyen kis tüzek pislákoltak és a gyenge hajnali fényben látni lehetett néhány mozgó alakot is.

A lány leült egy kis szikladarabra, összehúzta magán lórieni köpenyét, és tenyerébe támasztotta a fejét. Folyvást a többiek jártak az eszében. Ő is, csakúgy, mint a többiek, nagyon aggódott miattuk, de megpróbálta meggyőzni magát, hogy semmi baj nem lesz, kijönnek a Holtak Ösvényéről az elátkozott sereggel, és legyőzik Sauron hadait Pelennor mezején.

Kisvártatva Éowyn bukkant fel. Céltalanul sétálgatott, de amikor megpillantotta Tyriát, odament mellé, és leült a sárgás fűbe.

- Te nagyon szereted azt a tündét, igaz? – kérdezte a szőke lány minden bevezetés nélkül, népe völgyben lévő táborát nézve.

- Talán túlságosan is – felelte Tyria -, pedig nem szabadna.

- Hogy érted ezt? – tette fel a kérdést Éowyn, s a táborról a lányra nézett.

- A tündék halhatatlanok, én pedig nem. Miután én meghalok, Elladanra hosszú szenvedés vár, hacsak nem válik meg a halhatatlanságától – válaszolta Tyria, és a legszívesebben sírni támadt volna kedve, de mégsem tette.

- Aragorn kedvese is tünde, igaz? – kérdezte Éowyn.

- Úgy van, az én Elladanom húga az, Arwen – mondta Tyria. – Ő is csak féltünde, így megválhat öröklététől.

Éowyn erre nem szólt, lelke nagyon szomorú lett, mert tudta, hogy aki ekkora áldozatot képes hozni Aragornért, azt a férfi nem fogja elhagyni. „Főleg nem énértem” – gondolta keserűen.

- Tudom, mit érzel iránta – szólt csendesen Tyria. – De ne légy szomorú, te is megtalálod a párod, majd épp akkor és ott, amikor és ahol a legkevésbé számítasz rá – vigasztalta Éowynt.

- Ő csak egy álomkép, akit kergetsz – tette még hozzá kis idő múlva.

- Azt hiszem, igazad van – mondta végül Éowyn, és elmosolyodott.

- Te is velünk akarsz jönni a csatába, ugye? – kérdezte Tyria, és ravaszkás mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Igen, de kérlek, ne mondd el senkinek – kérte Éowyn.

- Nem fogom – ígérte Tyria. – Ez a te döntésed.

- Rossz mindig kimaradni a csatákból és otthon vigyázni a népre, vagy épp elbújni velük egy barlangban – jegyezte meg keserűen Éowyn.

- Én el sem tudnám képzelni, hogy ne harcoljak együtt a többiekkel, sem azt, hogy a többi tündelány ne tegye ugyanezt – mondta Tyria, és ez valóban így is volt.

Elbújni mondjuk egy fa üregébe, abban a tudatban, hogy a számukra kedvesek kint harcolnak - nem, ez elképzelhetetlen volt minden bakacsinerdei nő számára.

Míg a két lány kint üldögélt, lassacskán világosodott, s nemsokára egy bizonytalan, halvány napsugár jelent meg a hegyvonulat felett.

- Remélem, a bátyád mielőbb ideér a sereggel – mondta Tyria, ahogy a növekvő fényben egyre jobban kirajzolódó, és ezzel együtt életre kelő tábort nézte.

- Azt ígérte, reggelre lesz itt – Éowyn a völgy messze nyíló bejáratára szegezte a tekintetét.

Nem is kellett sokat várniuk, mert nemsokára egy lovas vágtatott be a völgybe, és megfújta a kezében tartott kürtöt, majd ezután Éomer jelent meg sötét deres csődörén, nyomában a Rohan különböző részeiről érkezett hadvezérekkel, akik mögött egy-egy zászlóvivő lovagolt, hosszú rudakra erősített hadilobogókkal.

Éowyn felpattant, és elrohant, hogy szóljon Théodennek. Tyria egy kis ideig még nézte a bevonulókat, s a szíve megkönnyebbült kissé, de egyben izgatott is lett, hisz’ most már nagyon kevés idő választotta el attól, hogy ellovagoljon barátaival Pelennor mezejére, bele a Középfölde sorsát eldöntő csatába.

 

(rhach - átok)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára