étszázan jöttek Nyugathalomból, ötszázan Fenmarkból, és háromszázan Foldéból - foglalta össze Éomer, mikor érkezte után ő, a király, és az említett régiók hadvezérei bementek Théoden sátrába.

Lalaith, ezt látva karon fogta Halatirt, és bement vele a sátorba, mert úgy gondolta, nekik is hallaniuk kell a megbeszélést, s minthogy Halatir volt köztük a legidősebb, őt vitte magával, hátha hasznát veszik tapasztalatának.

- Hányan vagyunk most, uram? – kérdezte az egyik szálas, szőke férfi, miután körben megálltak a sátorban.

- Hatezren, ez csak fele a remélt seregnek – felelte Théoden gondterhelten.

- Ennyien kevesen leszünk legyőzni Sauront – csendült Lalaith hangja a sátor félhomályában, s mindannyian meglepetten feléje fordultak.

Ő és Halatir éppen akkor jöttek be az ajtónyíláson.

- Uram, nem is említetted, hogy tündék is vannak a seregedben! – kiáltott fel az idősebbik, szakállas katona.

- Csak tízen – intette le Lalaith, és besétáltak a körbe. – Tehát mindösszesen hatezren vagyunk - szögezte le a lány, és szigorúan végignézett az arcokon.

- Mordor serege nagyjából a duplája lehet, vagy akár a triplája is a mi létszámunknak - mondta Halatir. – Nem tudom, mostanra sikerült-e annyi katonát összegyűjtenie, mint amennyi Dagorladnál harcolt annak idején, mert ha igen, igencsak nehéz dolgunk lesz.

- Talán jönnek még – jegyezte meg reménykedve a legidősebb hadvezér, a nyugathalmi Grimbold.

- A késlekedés Gondor pusztulását sietteti. Haladéktalanul indulnunk kell, így is csak az innentől számított negyedik reggelen érhetünk oda leghamarább – mondta Éomer, és várakozva nagybátyjára nézett. – Az ezerötszáz katona a völgy bejáratánál várakozik.

Ekkor a sátorlapot valaki félrehajtotta: Gamling lépett be, hóna alatt a sisakjával.

- Uram, a katonáink várják a parancsodat – jelentette.

- Fújasd meg a kürtöket, készüljenek az indulásra! – mondta tettre készen Théoden.

Lalaith, Halatir, a hadvezérek és Éomer kijöttek a sátorból, Gamling bennmaradt, hogy segítsen urának felvennie a páncélzatát. A többi tünde, Tyria, Éowyn és Trufa odakint várakoztak.

- Készüljetek, indulunk! – mondta nekik Lalaith, majd átment a saját sátrukba, hogy magához vegye fegyvereit.

A többiek utána mentek, s ki-ki hátára vette tegezét, íját és késeit. Tyria, ahogy kezébe vette fekhelye mellett pihenő kardját, végigsimította a női arcot a markolaton.

„Anya, most nagyon jó lenne, ha itt lennél velem. Azt mondtad, legyek bátor, de most olyan nagy csatába megyek, amilyenben még nem voltam, s olyan nagy ellenséggel kell szembenéznem, amilyennel még soha. Légy velem lélekben, hogy ne féljek!” – kérte édesanyját, és szentül hitt benne, hogy Salde meghallotta őt, és ott lesz vele Pelennor mezején.

- Mi a baj? Nem jössz? – hallotta egyszer csak Nelya hangját.

Megfordult, és akkorra rajtuk kívül már nem volt senki a sátorban, Nelya is már az ajtónyílásban állt.

- De, jövök! – mondta Tyria, és gyorsan felkötötte az övére kardját.

Kiment a reggeli fénybe, és meglátta Trufát, amint teljes páncélzatában, kicsiny kardjával az oldalán Théoden előtt áll.

- Jól meggondoltad, Trufiádok uram? Velünk akarsz jönni? – kérdezte a király kis hobbit fölé magasodva.

- Minden barátom harcolni megy, rosszul érezném magamat, ha itt maradnék! – felelte Trufa, és kérlelve nézett a királyra.

- Nagyobb a vitézséged, mint a termeted, az egyszer biztos! – nevetett fel Théoden. – Én csak figyelmeztetni akartalak, hogy a háború bizony nem hobbitoknak való, de a saját felelősségedre velünk jöhetsz, ha úgy akarod.

Tyria elmosolyodott a jelenet láttán. Még ez az apró kis emberke sem fél, hát akkor ő sem fog. Nem ismerte a titokzatos keleti népet, amelyből származik, nem tudott róluk semmit, csak azt, hogy bátrak harcban. Most ő is az lesz, nem fog rájuk szégyent hozni.

Lovaik mind fel voltak szerszámozva a csatára, Morgilith kantárszárát Lalaith tartotta a kezében Hwesté mellett. Tyria odament, és átvette lovát a tündétől.

- Morgilith, most nagy háborúba megyünk – mondta a fekete kancának, és megcirógatta az orrát. – Mindkettőnknek nagyon bátornak kell lennünk.

Morgilith pislogott néhányat, majd halkan felnyihogott, amit Tyria helyeslő válaszként értelmezett. Megpaskolta a ló nyakát, majd felült a hátára. Társai is lassanként nyeregbe szálltak, csakúgy, mint Théoden, Gamling, Trufa és a hadvezérek. Éomer még nem ült fel a lovára, még el akart búcsúzni a húgától.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi butaságot, és nem jössz utánunk – fogta meg Éowyn kezét.

- Ígérem – mondta a szőke lány, s nagyon fájt neki, hogy hazudnia kell a bátyjának.

- Ha elbukunk, siess vissza Edorasba, ott maradtak még katonák, kitarthattok még egy darabig - mondta Éomer, majd megölelte húgát.

Aztán ő is nyeregbe ült, és a menet elindult lefelé a cikk-cakkos úton. Elöl ment Théoden, majd Éomer következett, aztán Gamling és a többi hadvezér, aztán a tündék Lalaith vezetésével, hisz’ Legolas távoztával ő lett a legmagasabb rangú közöttük, majd sorban a többiek, Trufa és Tyria zárták a sort.

Tyria még visszanézett Éowynra, és bátorítólag elmosolyodott. A szőke lány ugyanúgy tett, majd Tyria bólintott. Ezzel jelezte, hogy nem fogja elárulni senkinek, mire készül. Amint megtettek néhány fordulót az úton, Éowyn visszasietett a sátrába. Nem olyan régen hozta be lopva azt a vászonzsákot, amelyet egy letakart szekérről szedett le. Még Edorasban meghagyta a kocsisnak, hogy nem nézheti meg a zsák tartalmát. A szekér nem tudott feljönni a keskeny úton, így a lánynak bátyja érkezte után le kellett sietnie a táborba, és felhozni a zsákot. Hálát adott az égnek, hogy senki nem vette észre. A zsákban egy rohani vértezet lapult. Ezt egy fegyverkovács direkt neki készítette még egy évvel ezelőtt, s megparancsolta neki, hogy senkinek nem beszélhet róla. Szerencsére amaz engedelmeskedett úrnőjének, és nem mondta el a királynak, sem Éomernek. Úgy tervezte, megvárja, míg az utolsó katona is elhagyja Hargvölgyet, s csak akkor ő is indul útnak. A táborban maradtak majd azt hiszik, hogy ő is katona, aki esetleg elaludt, senki nem fog kérdezősködni.

Odalenn hatalmas volt a sürgés-forgás, a magasabb rangú katonák feleségei sírva búcsúztatták férjeiket, mindenki fegyverekkel sietett fel-alá, mások a lovaikat ellenőrizték, s megint mások épp sisakjukat vették fel. Hamar összeállt a sereg, és lassú ügetésben elhagyták a völgyet.

Tyria még egyszer utoljára visszanézett, s úgy rémlett neki, hogy a kanyargós úton egy lovas kicsi alakja siet lefelé. Ő maga kissé lemaradt, s mikor újra előrefordult, csupa idegen vette körül, így gyorsabb menetre ösztökélte Morgilith-t, hogy beérje elöl lovagló társait. Amint megpillantotta őket a király nyomában, melegség öntötte el a szívét. Nagyon szerette mindőjüket, és a legszívesebben megölelte volna őket ott, a sereg kellős közepén, ahogy végigfuttatta tekintetét a nyolc tölgylevélmintás köpönyegen.

- Ne maradj le, Tyria! – figyelmeztette őt Lalaith, mikor a tündelány mellé ért.

- Nem fogok! – mondta gyorsan, majd a biztonság kedvéért sindarin nyelvre váltott, mert túlságosan közel volt Théoden és Éomer. – Csak visszanéztem még, mert azt hiszem, Éowyn utánunk jön.

- És jön? – kérdezte szintén sindarinul Lalaith.

- Persze, meg is értem, hogy nem akar itt üldögélni, míg a népe Középföldéért harcol - mondta Tyria. – Én sem tenném.

- Igazán nem kellett csalódnom az emberekben – mosolygott Lalaith. – Te is bátor lány vagy, és ő is.

- Mielőtt elindultunk, kértem anyámat, hogy legyen velem és öntsön belém bátorságot - mesélte Tyria. – Szerinted butaság?

- Egyáltalán nem az – rázta meg a fejét a tündelány. – Én is épp erre kértem az enyémet – mondta, és újból elmosolyodott.

- Mi van az erdővel? – kérdezte Tyria kis idő múlva.

Lassacskán maguk mögött hagyták a Fehérhegység hatalmas tömbjeit, és kiértek Hargvölgyből, de nem arra mentek, mint amerre idefelé jöttek, hanem egy leágazásnál egy keskenyebb szorosba vezette őket Théoden, amely keleti irányba tartott.

- Már nem kell aludnunk, hogy érezzük az odahaza uralkodó feszültséget – válaszolta Lalaith egy gondterhelt sóhaj kíséretében. - Dol Guldur hatalma nőttön nő, és az erdőt teljesen elborította a Homály. Bármelyik pillanatban támadás érheti az otthoniakat. Érzem apánk aggodalmát, mert tudja, hová tartunk épp, és fél, hogy már csak Valinorban láthatjuk egymást.

Tyria szinte maga előtt látta a sötét Bakacsinerdőt s a tündéket, ahogy a déli határszélre gyűlnek, hogy ott várják be Dol Guldur hadait. Aztán elhessegette a látomást, neki most ide kell összpontosítania, ebben a csatában kell harcolnia, nem az erdőben.

Kiértek a völgyből, s eléjük tárultak Rohan zöld és sárga mezői. Épp a völgy kijáratánál várakozott rájuk az ezerötszáz főt számláló sereg. Mind ugyanolyan szálas, szőke férfi volt, mint az edorasiak, egyesek övén kard függött, másokéba harci balta volt tűzve, s kezükben dárdát tartottak, melynek hegye meg-megcsillant a napfényben.

A két sereg egyesült, és a nagyjából hatezer fősre duzzadt haderő megkezdte útját délkelet felé a Fehérhegység mentén.

Tyria néha hátranézegetett, de nem látta Éowynt, legalábbis nem ismerte fel a lányt sisakja alatt. Éowyn egészen hátramaradt, hogy még véletlenül se vehessék észre a rokonai. Úgy látszódott, Trufa is tudott a lány tervéről, mert ő is gyakran fordult meg pónija nyergében.

Egész álló nap ügettek, s mind elfáradtak a hosszú úton. Mivelhogy a tündék meg sem érezték az út hosszát és tökéletesen láttak sötétben is, vállalták, hogy éjszakára fennmaradnak, és szétszóródnak a sereg táborhelye körül, hogy az emberek tudjanak rendesen pihenni. Ahogy kezdett esteledni, úgy csendesedett el a sereg, ki-ki nyugovóra tért köpönyegébe burkolózva.

A tündék elköszöntek Tyriától és Trufától, és nyolcan nyolcfelé indultak el, hogy őrhelyet keressenek maguknak.

- Tudod, igazán bátor kis fickó vagy, amiért eljöttél velünk – mondta Tyria a hobbitnak, aki melléje feküdt a sárga fűre. Valahol, nem messze tőlük egy kis tűz égett, ennek halvány fényében ki tudta venni Trufa kicsiny alakját.

- Théoden azt mondta, hogy nagyobb a vitézségem, mint a termetem – jegyezte meg csalódottan Trufa.

- Ez így is van, de Moriában is ügyesen helyt álltatok, pedig előtte gondolom, nem sokat harcoltatok – emlékeztette Trufát a bányában történtekre.

- Előtte soha. Odahaza senki nem gondol háborúra, még a híre is csak ritkán jutott el hozzánk, nemhogy részt vegyünk benne! – mondta a hobbit.

- Mi meg az erdőben fel voltunk készülve, hogy bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket – mesélte Tyria.

Kis ideig nem szóltak, csak az égen halványan kirajzolódó felhők körvonalait figyelték. Valahol, nem messze ló nyerített fel, majd az ellenkező irányból válasz érkezett.

- Szerinted mi lehet Frodóval és Samuval? – kérdezte egyszer csak Trufa.

- Egész biztos, hogy még élnek, és Sauron nem szerezte meg még a Gyűrűt, különben már nm élnénk – felelte a lány. – Ha megszerzi, akkor nem lesz képes vele senki szembeszállni, s Középfölde szabad népei elbuknak.

Trufa a lelki szemei előtt látta, ahogy az egész Megye lángokban áll, a kis falvak, mint Békásfenék, Sápárkos, Hobbitfalva és a számára oly’ kedves Bakföld egésze, Töbörlyuk és Bortelke lángokban áll.

- Lalaith mondta, hogy az erdőnket már teljesen elborította a Homály, és az erdőtündék népe a déli határszélre gyűlt, hogy megküzdjön Dol Guldur seregével – mondta a lány. – Nagyon kevés időnk maradt.

- Milyen a Bakacsinerdő? – kérdezte kíváncsian Trufa.

- Az erdőnk hatalmas, tele öreg fákkal, mindenfélével, tölggyel, fenyővel, hársakkal és nyírekkel. Tavasz idején és nyáron sok madár dalol és az árnyak eltűnnek ilyenkor, virágzanak a cseresznyefák, rózsaszínbe és fehérbe öltöznek a völgyek, aztán ősszel visszatér a köd és a homály a fák alá, amelyek vastag levéltakarót hullajtanak a földre. Télen sok hó esik, és abban játszunk a többiekkel, csúszkálunk az Erdei-folyó jegén, pedig hideg van és Dol Guldur folyton fenyegeti az otthonunkat – Tyriában csak most tudatosult, hogy bár egész idő alatt, míg az erdőben élt, bármelyik pillanatban megtámadhatták volna őket, mégis mennyi szép emléke fűződik az ősöreg rengeteghez.

A hátán feküdt, és a felettük vonuló kövér felhőket nézte, aztán oldalra fordította a fejét, hogy a Megyéről kérdezze Trufát, de a kis hobbit addigra már elaludt, s még álmában is kezében szorongatta a kardját. Tyria alaposan beburkolózott lórieni köpönyegébe, de még nem tudott elaludni, mert eszébe jutottak a barátai s Elladan, akik most valahol a Fehérhegység túlsó oldalán mentek egy olyan helyre, ahová élő addig be nem tette a lábát. Féltette őket, aggódott értük, de nagyon büszke is volt rájuk. Sok szerencsét kívánt nekik magában, aztán lassanként ő is álomba merült.

  

(echad - tábor)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára