43.fejezet
pphogy
megjelentek az első napsugarak, mikor a rohani sereget kürtök
hangja ébresztette. Mikor Tyria felébredt, maga előtt látta a
még mindig alvó Trufát. Körülöttük mindenki sürgött-forgott, az
emberek nagy része már nyeregben ült, s várták az indulást.
- Ébredj már, te álomszuszék! – rázta meg Tyria a hobbit vállát, aki kisvártatva megmoccant, majd kinyitotta a szemét.
- Máris indulunk? – kérdezte álmosan.
- Úgy ám! – bólintott Tyria, majd gyorsan felkelt, és magára vette a fegyvereit.
Körbenézett, és nem messze megpillantotta tündebarátait, közülük is páran már lovaikon ültek. Fáradtságnak nyoma sem látszódott rajtuk, pedig valószínűleg egész éjjel ébren őrködtek.
Trufa és Tyria is felpattantak a lovaikra és odamentek hozzájuk.
- Nem láttatok semmit az éjjel? – kérdezte Tyria a tündéktől.
- Látni nem láttunk semmit, de nagyon nagy gonoszság jelenlétét éreztük és érezzük még most is – felelte Menel.
- Nézzétek! Mi az? – kiáltott fel hirtelen Eirien, és Cadwor nyergében ülve a keleti égboltra mutatott. Ott hatalmas, szinte fekete viharfelhők gyülekeztek és tartottak feléjük.
- Ezek nem egyszerű felhők – állapította meg Halatir. – Épp ilyenek voltak az égen a Másodkor végén, mikor Sauron hatalma ugyanígy megnőtt.
A tündék, Tyria és Trufa elhűlve nézték az ijesztő jelenséget. A sötétszürke fellegek nőttön nőttek és lassanként szétterültek az egész keleti égen.
A rohani sereg Théoden vezetésével ezalatt tovább indult a Fehérhegység lába mentén. A Nap ugyan felkelt, de sugarai épp csak átszüremlettek a fekete felhőkön, így az egész nap olyan volt, mintha egyetlen hosszú alkonyat lett volna. Újra lassú ügetésben haladtak, s a sok ezer ló patájának hangja egyetlen, kissé hullámzó dübörgéssé állt össze.
Tyria az út alatt szemével Éowynt kereste a lovasok között, de most sem sikerült megtalálnia. A lány most is sisakját viselve tartott velük a sereg végén. Éjszaka a fejére húzta köpönyegét, hogy fel ne ismerjék, majd még a napfelkelte előtt visszavette a sisakot.
Még napszállta előtt elértek egy kisebb folyót, mely nemes egyszerűséggel a Határfolyam nevet viselte, mivelhogy ez képezte Rohan és Gondor határát.
Éjjelre újból megálltak, s sátrakat sem vertek fel, hanem mindenki elfeküdt épp ott, ahol leszállt a lóról, s köpenyébe burkolózva elaludt. Halatir, Menel és Tilion ezúttal azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a lányok is menjenek aludni. Érzékeik jelezték, hogy az ellenség ugyan nagy, de messze van, nem feléjük tart, így elegendőek lesznek ők hárman őrségbe.
A lányok és Trufa kört formázva feküdtek le a földre, amely ugyan nem volt túl kényelmes a göröngyök miatt, és jó pár kisebb követ kellett arrébb tenniük, hogy hellyel-közzel sima részre fekhessenek.
Lassacskán mind elaludtak, és néma csend borult a sötétségbe vesző tájra. A rohirok most is kis tüzeket gyújtottak itt-ott, elszórva a tábor területén. Odafenn sem a Hold, sem a csillagok nem világítottak, napközben beértek a fenyegető felhők alá, és az égitestek fénye kevés volt ahhoz, hogy áttörjön a vastag felhőrétegen.
Tyria többször felkelt éjszaka és a Fehérhegység felé fordult, amin túl ott sejtette barátait és Elladant, s nagyon remélte, hogy egyiküknek sem esett semmi baja. Nagy nehézségek árán mindig visszaaludt, de mikor már negyedszerre ébredt fel, inkább felkelt fekhelyéről, s a nem messze pislákoló tűz fényében elindult a tábor széle felé, s közben ügyelt, nehogy rálépjen valakire. Már kiért a kis tűz fényköréből, s lassacskán beért egy másikéba, mikor egy hang szólította meg.
- Te sem tudsz aludni? – Tyria a következő tűz felől hallotta a hangot, s arra nézve megpillantotta Éomert, aki a földön üldögélt a kicsiny lángok mellett. Odament, és ő is lekuporodott a fűbe.
- Nem, mert aggódom a barátaimért – felelte a lány, és fejét felhúzott térdeire hajtotta.
- A nagybátyám mondta, hogy elmentek a Holtak Ösvényére az Elátkozott seregért, mert mi kevesen vagyunk a győzelemhez – Éomer egy kis gallyat dobott a tűzbe.
- Aragornnak engedelmeskedniük kell, mert ő Elendil örököse, és ha eljönnek Minas Tirith-hez, akkor megszűnik a rajtuk ülő átok – mondta a lány, majd ő is felvett egy apró fadarabot, és a tűzre vetette. – Mondd csak, miért nem engeditek te és a király, hogy Éowyn is harcoljon? – tette fel a kérdést, ami már egy ideje benne kikívánkozott belőle, de nem volt eddig alkalma feltenni sem Éomernek, se Théodennek.
- Mert nem szeretnénk, ha baja esne – válaszolta csendesen Éomer.
- De hát neked is eshet bajod – kötötte az ebet a karóhoz Tyria. – Nálunk, a Bakacsinerdőben minden nő harcol. Én nem tudnám elviselni, hogy megbújok valahol, míg a barátaim kint harcolnak.
- Nálatok mások a szokások. A tündéknél ez talán így van, de az embereknél nem – mondta a férfi.
- Én elfogadom más népek szokásait, de a húgoddal igazán kivételt tehetnétek – jegyezte meg Tyria. – Ha nem engeditek őt harcolni, akkor feleslegesnek fogja érezni magát.
- Egy nőnek más feladata van háború idején – kezdte Éomer, de Tyria közbevágott.
- Hogy egy barlangban kuksoljon, és várja, hogy rátörjék az ajtót az orkok? – kérdezte kihívóan, ám hangját nem emelte fel.
- Téged nem lehet meggyőzni – mosolyodott el Éomer. Úgy tűnt, cseppet sem mérges a lányra.
- Kissé makacs vagyok, azt hiszem – vallotta be a lány szemlesütve. – Mindez Lalaith nevelésének köszönhető.
- Ő nevelt fel téged? – kérdezte Éomer.
- Igen, ő és Legolas – felelte Tyria, s szíve egy pillanat alatt elnehezedett, mikor kimondta a tünde nevét.
- A szüleiddel mi történt? – tette fel a következő kérdést a férfi.
- Apámat sosem ismertem, anya nem beszélt róla – fogott bele történetébe Tyria. – Mindig csak annyit mondott nekem, hogy Keletről érkezett a Rhűn-tenger partjára, Riavodba. Négyéves koromig laktunk ott, aztán megtámadták a falunkat az orkok, mi elmenekültünk, de anyát megölték. Mielőtt meghalt, arra kért, menjek el a Bakacsinerdőbe, a tündékhez.
- Édesanyád átkelt azon a nagy pusztaságon? – lepődött meg Éomer.
- Igen – bólintott Tyria. – Nem tudsz esetleg valamit a keleten élőkről? – kérdezte reménykedve, de a férfi megrázta szőke fejét.
- Sajnos nem. Tudtommal azon az óriási, kietlen vidéken nem kelt át senki azóta, hogy az első emberek, akik Hildórien földjén ébredtek fel, nyugatra vándoroltak volna.
- Ha vége a háborúnak, és ha túléljük, akkor elmegyünk Keletre, hogy megkeressük a népemet, és esetleg megtaláljuk apámat – mondta Tyria.
- Kívánom, hogy szerencsével járjatok – szólt Éomer. – Valamint megkérnélek, hogy biztosítsátok őket Rohan barátsága felől.
- Köszönöm – mosolyodott el a lány. – Átadom majd az üzenetet.
- Amikor először találkoztunk, tényleg kiálltál volna ellenem? – kérdezte kis szünet után Éomer.
Tyria élénken emlékezett arra a napra. Rohan lovasai körbevették őket, Legolas Gimli védelmére kelt, ő maga pedig a tündéére.
- Igen, mert úgy tűnt, bántani akarod a barátaimat – felelte szemrebbenés nélkül.
- Eszedbe sem jutott, hogy legyőzhetlek? – hangzott el az újabb kérdés.
- Nem tudtál volna; ugyan nem vagyok olyan erős, mint te, de gyorsabb és kisebb vagyok – ecsetelte a lány, és úgy látszott, komolyan is gondolja, amit mond. – Nehezen találtál volna csak el, s mire ezt észrevetted volna… - nem fejezte be a mondatot, de Éomer tudta, mit tett hozzá még fejben.
- Öltél már embert? – kérdezte a lánytól, mire az megrázta a fejét.
- Csak orkot.
- És képes lennél rá?
- Ha bántani akarja azokat, akiket szeretek, vagy ha az országunkra támadna, akkor igen – Tyria habozott egy pillanatig, mielőtt felelt volna, s a tűzből felszálló parazsakat nézte, ahogy semmivé válnak az éjszakában.
- Te egy igazi harcos vagy – mondta végül Éomer. – Kissé néha meggondolatlan, mert nekimész annak is, aki erősebb nálad, de bátor és nemes. Nagyszerű lehet a néped, ha ilyen lányai vannak.
- Te is az vagy. A nagybátyád és a néped is igazán büszke lehet rád – mondta Tyria, s attól a perctől kezdve kedvelte Éomert, és őt is a barátai közé sorolta.
- A te szüleiddel mi történt? – kérdezte kis idő múlva Tyria.
- Apám, Éomund, Lovasvég kapitánya volt, anyám, Théodwyn pedig a nagybátyám húga – fogott most bele Éomer a történetébe. – Apám épp annak az országrésznek a védelmével volt megbízva, amelyet a Határfolyam átlépésével hagytunk el: Kelethaloméval. Amikor én tizenegy éves voltam, Éowyn pedig hat, apánkat megölték az orkok az Emyn Muilnál. Sokszor kevés emberrel üldözte az orkokat, ez lett a veszte. Anyám nem sokkal rá megbetegedett, valószínű apánk elvesztése miatt, és még ugyanabban az évben meghalt. Akkor vett minket magához Théoden, és úgy nevelt fel, mintha a saját gyermekei lennénk.
- Igazán sajnálom – mondta őszintén Tyria, mikor Éomer befejezte, majd kicsivel később hozzátette: - Tudod, én sokat gondolok anyámra, és kérem, hogy legyen velem a nehéz időkben, és lehet, hogy butaság, de én hiszem, hogy lát engem, ezért mindig megpróbálok úgy viselkedni, hogy büszke lehessen rám.
- Ez egyáltalán nem butaság – rázta meg a fejét Éomer. – Ne szégyelld, hogy ilyesmiben hiszel.
- Ha te mondod, nem fogom – mosolygott Tyria, és felkelt ülő helyzetéből. – Visszamegyek a többiekhez, hátha sikerül még valamicskét aludni.
- Még egyetlen kérdésemre felelj – kérte Éomer.
- Nos? – húzta össze magán lórieni köpenyét Tyria, ugyanis a kora tavaszi éjszakák nem voltak épp melegnek mondhatók.
- Ha Éowyn itt lenne most valahol, megmondanád nekem? – kérdezte a férfi, de tudta, milyen válaszra számíthat.
- Természetesen nem – Tyria egy hamiskás mosoly kíséretében elköszönt tőle, és visszament Trufa és Lalaith közé, hátha tud még aludni egy keveset az indulásig.
Reggel ismét kürtök ébresztették a sereget. Újra összekészülődtek, és tovább indultak a havas csúcsokkal tarkított Fehérhegység mellett vezető Nagy Nyugati Úton. Az égen továbbra is ott gomolyogtak az óriási szürke felhők, s ettől folyamatosan az az érzésük volt, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, ám egész nap egy szem sem hullott.
Tyria újfent megpróbálta megtalálni Éowynt a seregben, de ez olyan nehéz vállalkozásnak bizonyult, mint tűt meglelni a szénakazalban, ugyanis sisakban minden rohani katona egyformának tűnt.
A tündék néha kivágtak a sereg szélére, és a látóhatárt kémlelték, hátha meglátják az Ellenség egyik seregét, amint épp nyugatra tart, de éles szemük nem észlelt veszélyt.
- Hátrajönnél velem? – kérdezte egyszer csak a Tyria mellett lovagló Nelya.
A lány nem értette, miért van erre szükség, de kiváltak a seregből, és megfordították a lovaikat.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte Tyria, mikor az utolsó katonát is elhagyták és megálltak a kihalt pusztán.
- A többiek miatt – felelte a tündelány, és látszódott rajta, hogy nagyon aggódik, kék szeme idegesen csillant. – Sokszor hátrajövök, hátha már jönnek utánunk.
Tyria tudta, hogy Nelya Aragornékra céloz.
- Annyira féltem Elrohirt! – Nelya arcát könnyek szántották végig, ahogy a Fehérhegység csúcsait nézte, hátha felbukkannak valahol a veszélyes útra távozottak. - Mi van, ha nem jön vissza?
- Mind vissza fognak jönni – biztatgatta a tündelányt, és közelebb léptetett hozzá, kezét a karjára tette. – Elladan megígérte, hogy visszajön, én pedig neki azt, hogy ott leszek Minas Tirith-ben, úgyhogy siessünk, mert itt hagynak.
S valóban, a rohani sereg egyre távolodott a két magányosan álldogáló lovastól.
- Igazad van – állapította meg Nelya, mikor hátrafordult a nyeregben és meggyőződött róla, hogy a rohirok gyorsan haladnak, s egyre nagyobb a távolság közöttük.
- És ne sírj, mert ők is ott lesznek Pelennor mezején velünk együtt – jelentette ki Tyria, és letörölte a könnyeket Nelya arcáról.
- Jól van, nem sírok – azzal a tündelány a könnyek utolsó maradékát is letörölte.
- Elladan és Elrohir azt szeretnék, hogy bátrak legyünk, nem azt, hogy itt a pusztában sírjunk utánuk – mosolygott Tyria.
Azzal keleti irányba fordították Arfánát és Morgilith-t, majd egy gyors vágta után beérték a sereget és újra csatlakoztak barátaikhoz. Minya és Tatya kérdő pillantást vetettek a húgukra, majd Tyriára néztek, s ő fejrázással jelezte, hogy nincs semmi baj.
A rohirok büszke serege, benne a tündékkel, Tyriával és Trufával tovább folytatták útjukat Minas Tirith felé a felettük hömpölygő, kavargó fellegek alatt.
(maethor maer - jó harcos)
Vissza
a főoldalra
Következő
fejezet