rohir sereg lassú vágtában haladt az út harmadik és negyedik napján is. Szívüket egyre jobban beárnyékolta a Homály, hisz’ tudták, hogy már csak egyetlen éjjel választja el őket attól, hogy Minas Tirith falai alá érjenek. Nem nagyon beszéltek, csak lovaik nyerítése hallatszott néha.

Az utolsó éjszaka minden tünde ébren maradt, s lassú köröket róva sétálgattak a táborhely körül, mert ösztöneik nagyon közel jelezték az Ellenséget. Tyria és Trufa együtt tértek nyugovóra, s a lány szinte azonnal elaludt, de a hobbit még egy darabig nézegette a fekete égboltot, ahol a baljóslatú felhőket sejtette.

Egyszer csak érezte, hogy valaki közeledik feléje, majd lefekszik mellé a fűbe. Egy pillanatra megijedt, mert nem nagyon látta az illetőt, ugyanis csak távol égett egy tábortűz, de azt meg tudta állapítani, hogy az a valaki rohani páncélzatot és sisakot visel.

- Én vagyok az, ne ijedj meg – suttogta, s Trufa a hangban felismerni vélte Éowynt.

- Nem láttunk eddig a seregben, úrnőm, azt hittük, talán nem is jöttél – mondta halkan a hobbit.

- Megpróbáltam elvegyülni a seregben, és sikerült is – Éowyn hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Azért jöttem, mert azt szeretném, ha velem jönnél Windfolán. Stibba nem harci ló. Hamar odaveszhetsz, ha az ő hátán mész csatába.

Trufa egy rövid ideig nem szólt, meghányta-vetette magában a hallottakat.

- Köszönöm, veled tartok, úrnőm – egyezett bele végül.

- Holnap, miután elindultunk, rögtön gyere a sereg végére, ott felveszlek, és szabadon eresszük Stibbát, egész biztosan hazatalál – mondta Éowyn, majd választ sem várva felkelt, és visszament a sereg szélére, ahol eddig minden éjszakát töltött.

Másnap mindenki nehéz szívvel ébredt. Aznap érnek oda Pelennor mezejére, ahol minden bizonnyal már javában dúl a harc. Vajon tudják tartani a várost addig a gondoriak, míg ők oda nem érnek, vagy már csak romokat találnak? Miután mindenki felült a lovára, a pompás sereg elindult, hogy megtegye az utolsó mérföldeket a Fehér Városig.

Trufa úgy tett, ahogy Éowyn kérte, s indulás után nem sokkal kivált a sorból, majd hátrament megkeresni a lányt. A tündék és Tyria nem értették, miért teszi ezt, így Tyria is utána vágtatott a sereg végére. Ott megtalálta Éowynt és Trufát, a hobbitot épp akkor segítette át a lány saját lova hátára. Aztán megfordultak, Éowyn kiszedte Stibba szájából a zablát, és ráakasztotta a nyeregkápára, hogy a kis szürke póni rendesen tudjon majd legelni a hazaúton, majd rácsapott a farára, és a póni nekiiramodott vissza Rohanba.

Tyria odaléptetett hozzájuk. Ugyan a rohani lány majdnem egész arcát fedte a sisak, de Tyria így is felismerte, hisz’ valószínűleg senki más nem venné a maga lovára a hobbitot.

- Ez igazán jó ötlet volt – dicsérte meg Éowynt.

- Köszönöm – mosolygott a lány.

- Elöl azt hallottam, hogy akár két órán belül Minas Tirith-hez érhetünk – mondta Trufa, s felpillantott a feje fölé Éowynra.

- Így igaz – helyeselt a lány.

- Én visszamegyek a többiekhez – szólt Tyria. – Sok szerencsét mindkettőtöknek!

- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta búcsúzóul Éowyn.

- Én is! De még fogunk találkozni, Pelennor mezején az orkok hullái felett – kacsintott rájuk Tyria, majd vágtába ugratta Morgilith-t, és visszasietett társaihoz. Lalaith megkérdezte, miért ment hátra Trufa, mire Tyria sindarinul válaszolt neki, nehogy a körülöttük lévők megértsék.

Nagyjából fél óra múlva elhagyták a balkéz felől magasodó Amon Dînt, ahol nem is oly’ rég még a segélykérő tűz égett, de most csak elfeketedett fahasábokat láttak a magányosan álló hegyen.

Ekkor, már az emberek szemének is láthatóan, feltűnt a messzeségben a délre tartó Anduin sápadtszürke szalagja, azon túl pedig barátságtalan fekete hegylánc húzódott, felette folyamatosan villámlott az ég, de ezt már csak a tündék láthatták.

A sereg itt délnek fordult, követve a Fehérhegység ívét, mely itt ért véget, s roppant csúcsai Pelennor zöld mezejévé szelídültek. A két óra nagyon gyorsan eltelt, talán túlságosan is. Nemsokára a sereg eleje megállt, és megkezdte a sorba rendeződést. Tyria és a tündék eddig hátrább voltak, de most előrelovagoltak. Nelya, mielőtt társai után indult volna, még felállt a nyeregben, és hátranézett a sok ezer dárda között, hátha megpillantja Elrohirt és a többieket a Holtak Seregének élén, de mögöttük csak a fakózöld színű mező húzódott.

Mikor Tyria előrement, egy rövid pillanatra elállt a lélegzete. A hegyoldalba vájva ott magasodott Minas Tirith büszke városa, sok fehér tornyát a fekete felhők felé nyújtogatva, ám a falak mögött több helyen is lángok csaptak fel. Az előtte fekvő Pelennor mezeje feketéllett Sauron seregétől. Első látásra is könnyű volt felbecsülni, hogy többen voltak a rohiroknál. Óriási hajító- és ostromgépeket állítottak fel, s köztük óriási trollok jártak fegyverrel a kezükben. A komor felhőzet alatt sárkányforma fekete állatok köröztek, lassan csapkodva bőrredős szárnyaikkal. Tyria nem ismerte ezeknek a fajtáját, de abban a pillanatban nem is volt rá annyira kíváncsi. Ő és a tündék a második sorban helyezkedtek el egymás mellett. Jobb oldalán Minya volt, aki néhányszor megpaskolta Laurelin nyakát; a ló nagyon úgy tűnt, mindenhol máshol jobban szeretne lenni, mint itt. Bal oldalán, Lalaith lova, Hwest, békésnek látszott, csak a fülét hegyezte.

Az orksereg természetesen észrevette a rohirokat, s vezéreik hadrendbe állították őket. A két sereg között talán ötszáz méternyi lehetett a távolság, már amennyire Tyria meg tudta becsülni az enyhe lejtő miatt. Hirtelen rohir kürtök hangja hasított bele a vészterhes levegőbe, s a közeli hegyek sokszor visszaverték még a kürtszót, míg az végleg el nem halt.

Théoden, Éomer és a hadvezérek kiváltak a seregből, s ez utóbbiak éoredjük élére álltak. A király többször elvágtatott a serege előtt, hogy szavaival harcra buzdítsa őket.

- Ne féljétek a sötétséget! Előre, előre, Théoden lovasai! Törjenek a dárdák, hasadjanak a pajzsok! A kard napja, a vér napja jő!

Tyria szívében a bátorság csak még jobban megvetette lábát Théoden szavai hallatán. Megsimogatta Morgilith nyakát, majd valami azt súgta, hátra kell néznie. Pontosan mögötte, Windfola nyergében ott ült Éowyn és Trufa. Mindkettejük szemében elszántság csillogott. Éowyn egyik kezében dárdát tartott, Trufa pedig kicsi kardját szorongatta. Tyria nagyon remélte, hogy mindkettejüket épségben fogja találni a csata után, csakúgy, mint tündebarátait.

Az előtte lévő sor lovasai előreszegezték dárdáikat, s az orksereg tagjai ugyanezt tették. Théoden most bal felől közelített vágtatva, s kivont kardját, a Herugrimot sorban végighúzta a dárdákon.

- Vágtass! Vágtass! – kiabálta közben. – Fel! Ha romlás vár, ha világvége! Rajta!

Épp a tündékkel egy vonalban vágott ki a sereg élére, és az ellenség felé fordította Hósörényt.

- Halál! – hallatszott kiáltása, ahogy magasba emelte kardját, s a sok ezer torok egyként visszhangozta: - Halál! Halál!

Tyria kivonta a kardját, s így ejtette ki száján a szót: - Halál!

Abban a pillanatban nagyon erősnek és bátornak érezte magát, képes lett volna egy trollt is leteríteni egymaga. És akkor, Théoden vezetésével megindult a sereg. Előbb csak lépésben, majd egyre gyorsabb tempóban. Végül Morgilith teljes sebességgel vágtázott együtt a többi lóval Mordor serege felé. A távolság másodpercről másodpercre csökkent, közben ork nyilak vágtak közéjük leterítve néhány lovast. Tyriának nem volt ideje körbenézni, hogy nem-e barátai közül valakit értek a nyilak, csak remélhette, a tündéknek, Éowynnak és Trufának nem esett baja. Rohan serege oly’ könnyedén gyűrte maga alá az orkhad egy részét, mint ahogy kés szalad a vajban.

Ekkor, habár senki nem vette észre, egy lángoló alak zuhant le Minas Tirith legmagasabb tornyából. Denethor volt az, Echtelion fia, Gondor helytartója, aki elvesztette a reményt, és inkább a halált választotta, minthogy az ellenség kardja végezzen vele.

A tündék és Tyria eredményesen ritkították az orkok sorait. Morgilith bátran szembefordult velük, nem kellett nógatni, hogy tegye meg. Néha kivágtattak a csatatér szélére, s onnan küldözgették nyilaikat az ellenségre. Tyria épphogy kihúzta az egyik orkból a kardját, már vágta is át a másik torkát.

Egy óriási troll - azok közül, amelyikek az ostromgépeket voltak hivatottak tolni - tüskés bunkósbotot lóbálva rohangált a csatatéren, és több lovast is felborított, s többeket agyon is ütött. A rohirok megpróbálták lenyilazni, de a bestia vastag bőre ellenállt neki. Tyriának Moria jutott eszébe, ahol Legolas egy gyönyörű lövéssel leterítette a barlangi trollt, de úgy érezte, ő képtelen lenne ugyanazt végrehajtani. Kissé távolabbról vette észre a troll tombolását, s már épp odaindult volna, hogy segítsen a rohiroknak, mikor Menel vágtatott be a képbe Telumendil hátán, s egy elegáns mozdulattal egyszerűen felhasította a tomboló troll hasát keresztirányban, mielőtt az egyáltalán észrevehette volna. Az így keletkezett nyíláson kiömlött a troll néhány belső szerve, majd a bestia összerogyott és elterült a földön. Kicsivel később befutott Tatya, s úgy nézett Menelre, mint ahogy anya szokott a kisgyermekére, ha az valami jót tesz.

Tyria egy pillanatra elmosolyodott a jelenet láttán, majd vágtatott is tovább, hogy minél hasznosabbá tegye magát az ütközetben. Néha körülnézett, s megpillantotta egy-egy társát, s megkönnyebbülten állapította meg, hogy egyiküknek sincs semmi baja. Lalaith Minya, Nelya és Halatir társaságában aprította az ellent, Tilionnal és Eiriennel a csatatér szélén találkozott, ahol a tündepár fel-alá vágtázva osztogatta nyilait az orkoknak. Éowynt és Trufát kétszer is látta, mindkét alkalommal szemtanúja lehetett, ahogy ügyesen forgatva kardjaikat harcolnak az orkokkal.

Végül az orkok belátták, hogy nem győzhetnek, így nagy részük megfutamodott a közeli Anduin irányába.

- Kergessük őket a folyóba! – adta ki a parancsot Éomer, és csapataival már majdnem meg is indult, mikor nagy sietve megérkezett Théoden.

- Inkább a várost védjétek! – kiáltott rá a lovasokra.

Minas Tirith falai mögött még tartott a csata, még mindig újabb s újabb tüzek lobbantak fel, s a Fehérhegység túloldaláról érkezett csapatok keményen állták a sarat a túlerővel szemben.

A rohaniak már majdnem elindultak a Fehér Város felé, mikor délről harsány kürtszó hallatszott. Mindannyian arra fordultak, s amerre a megfutamított ork sereg menekült, hatalmas mozgó tömegeket vettek észre. Nagy volt a por és a füst, így nem láthatták meg azonnal, mifélék közelednek.

Aztán mikor már kivehetővé váltak, senki nem hitt a szemének. Tizenöt óriási olifánt ügetett feléjük oszlopszerű lábain, hátukra bástyaszerű építmények voltak erősítve, rajtuk haradi katonák sokasága. Tyria nem hitte, hogy ekkora állatok létezhetnek. Ugyan tudott róluk, tudta honnan származnak, de nem ekkorának képzelte őket.

- Csatarendbe! Csatarendbe! – adta ki a parancsot Théoden, mire lovasai alakzatba fejlődtek.

A tündék és Tyria is beálltak a sorfalba, s úgy várták a király parancsát a támadásra. Aztán felharsantak Rohan kürtjei, és a lovasok rohama megindult az ormányos-agyaras bestiák felé.

Ahogy a rohirok vonala odaért az olifántokhoz, azok hatalmas, földig érő agyaraikkal sok lovast sodortak el és repítettek a levegőbe. Szerencséjükre sem Tyriának, sem a tündéknek nem esett baja az támadásban. Elővették íjaikat, s az oszloplábak és agyarak között ügyesen manőverezve lődözgették ki a haradi katonákat, akiknek szemük kivételével egész arcukat s fejüket fekete kendő fedte.

Az olifántok öles léptekkel haladtak Minas Tirith felé, az őket folyamatosan nyilazó rohani lovassággal a nyomukban. Windfola hátán Éowyn Trufára bízta a ló irányítását, ő maga pedig vágta közben kikapta a kardot egy ork kezéből.

- Balra! Húzd balra! – adta ki az utasítást a hobbitnak Éowyn. Kikerültek néhány olifánt-lábat, majd pont szembekerültek egy másikkal. Bevágtáztak agyarai közé, és Éowyn egy ügyes mozdulattal elvágta az olifánt mellső lábainak belső inait, majd épp ilyen ügyesen a hátsókban lévőket is. A hatalmas állat összerogyott, s a fejét lefektette a földre. A hátáról leugráltak a haradiak, s szablyáikkal gyalogosan folytatták a harcot.

A még talpon lévő olifántok fel-alá futkostak a harcmezőn, s a védőknek ügyelniük kellett, nehogy az óriási, kerek talpak alatt végezzék. Morgilith is ügyesen kerülgette a lábakat, Tyriának jóformán nem is kellett irányítania. Ahogy vágtáztak, s a lány nyilait küldözgette az ellenségre, egy haradi katona állta el az útját. A lány először észre sem vette, csak azt, hogy Morgilith megtorpant. Tyria levette tekintetét az olifántról, amire épp az imént lőtt rá, visszatette hátára az íjat, és megpillantotta a férfit, aki nagyjából tíz méterre állt tőlük kivont szablyával. Amaz egy kis ideig méregette a lányt, majd megindult futva feléje. Valószínűleg úgy vélte, egy lány nem jelenthet nagy kihívást. Tyria leugrott Morgilith nyergéből, és rácsapott a ló farára, mire az elfutott. Kivonta a kardját, de nem ment a haradi elébe, megvárta, míg az ér oda hozzá. A férfi felemelte a szablyát, és le akart sújtani a lányra, de az kardjával kivédte a csapást és fürgén félreugrott. A haradi rögvest megfordult, és újból felemelte a szablyát, de Tyria ezt is kivédte. Mivel a férfi fegyvere ívelt pengéjű volt, az elcsúszhatott a lány egyenes kardján, ezért Tyria tudta, ha nem képes félreütni a pengét, az bizony könnyen továbbszaladhat, egyenesen az ő testébe. A haradi újból támadott, Tyria elhajolt, és gyorsan beledöfte kardját a férfi hasába, de ugyanolyan gyorsan ki is húzta. A kendőt viselő férfi kiejtette kezéből a szablyát, s szemén látszódott, nem hiszi el, ami történt. Térdre rogyott, majd oldalra dőlt, akár egy zsák és már halott is volt. Tyria akkor először ölt embert, azt nem számította, hogy az imént az olifánt hátán lévőket is lenyilazta, mert ez a férfi itt halt meg előtte, az ő kardja által, melynek pengéjén a fekete orkvér mellett most már sötétpiros embervér is csillogott.

- Vajon miféle hamis ígéret hajtott téged ide, hogy számodra idegen urat szolgálj egy másik idegen ellen? – kérdezte a férfi holtteste felett állva, majd elment onnan, nem is akarta látni, mit tett.

Mivel gyalogosan volt, az orkok hamar kiszemelték maguknak. Őket minden lelkiismeret-furdalás nélkül megölte, mert ők valóban az ellenséget szolgálták, nem egy harmadik félhez tartoztak. Épp kihúzta kardját az egyikből, mikor a közelben egy fekete árnyat látott a földre csapni. Csak sejthette, hogy az egyik, az eddig az égen köröző bestia ereszkedett alá, de nem tudott odamenni, mert újabb támadója érkezett egy másik haradi személyében. Vett egy nagy levegőt, elhajolt a szablya íves pengéje elől, és felvágta a férfi oldalát. Aztán rá sem nézett, csak futott a következő elé.

„ Ha én nem ölöm meg őket, akkor ők fognak engem” – gondolta, s így könnyebb volt elviselnie a harcot, magában átkozta Sauront, amiért az emberek különböző népeit egymás ellen fordította a saját céljai elérése érdekében.

Tovább futott, s az útjába kerülő orkokat, haradiakat mind megölte, s csizmáján lassan összefüggő foltokat hagyott a fekete s piros vér, csakúgy, mint kardja pengéjén.

 

(Pelennor)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára