osszúra nyúltak az árnyékok a Fehér Város falain belül, s mindent narancssárgára festett a lenyugvó Nap, mikor a Trufát és Éowynt keresők kiáltást hallottak. Mikor szétváltak, Legolas Lalaith-szal tartott, s a két testvér talált rá Éowynra, akit Éomer tartott a karjaiban. Nem messze tőlük az elhunyt Théoden feküdt lova élettelen teste alatt. A nazgûl lemészárolt szárnyas hátasának fej nélküli fekete teste is ott hevert, feje sem gurult messzire, a gonosz kis szemek üvegesen meredtek a semmibe.

Először Elladan és Tyria ért oda, akkor a két tünde már ott térdelt Éomer és Éowyn mellett, és Lalaith megpróbált odaférkőzni Éowynhoz, hogy megnézhesse, él-e még, de Éomer szorosan magához ölelte. Amíg kérlelték, hogy engedje oda a tündelányt, felbukkant Gandalf is. Megnézte a sötét hamukupacot, ami a Boszorkányúr pusztulásával visszamaradt belől, s a csúf szárnyas állat holttestét is, és arcán ettől aggodalom lett úrrá.

- Kérlek, engedd meg, hogy megvizsgáljam – szólt csendesen Lalaith immár sokadszorra. – Talán tudunk még rajta segíteni.

- Már megnéztem, nem ver a szíve – mondta keserűen Éomer, s szeméből egy könnycsepp hullt húga hófehér arcára.

- Azért mégiscsak jobb lenne, ha megnézhetné ő is – javasolta Tyria, és ő is odatérdelt melléjük. – A tündék éles füle meghallhatja a szíve dobogását, még ha egészen halk is.

Miután befejezte, Éomer rápillantott, mire a lány bátorítólag elmosolyodott. A férfi óvatosan lefektette Éowynt a fűre, s Lalaith fölé hajolt. Fülét a lány szívére szorította, majd néhány hosszú másodperc múlva visszaereszkedett a sarkára.

- Nagyon lassan ver a szíve, de él – jelentette ki.

- Ráhullt a Fekete Lélegzet – szólt ekkor Gandalf. – Minden bizonnyal Éowyn ölte meg a Boszorkányurat. Egy régi prófécia szerint nem emberfia lesz a végzete, s így is lett.

Elébb mind a nazgûl hátasának fej nélküli testére néztek, majd Éowynra.

- Vigyük be a városba, ott majd segítenek rajta – mondta Legolas, s körbenézett, mert már előzőleg látott gyógyítókat, akik kettesével hordágyakon sebesülteket szállítottak el a harctérről, és most remélte, megpillant egy ilyen párost. Kissé távolabb meg is látta őket, egyikük kezében tartotta összecsavarva a hordágyat, s társával nézegették a földön fekvőket, kinek van szüksége segítségre. Legolas odafutott hozzájuk, és Éowynhoz hívta őket.

A két gyógyító lassan ráemelte Éowynt a fehér vászonból készült hordágyra, és elindultak vele Minas Tirith szétzúzott kapui felé, ahonnan már a törmelék java részét eltakarították, hogy minél könnyebben be tudják szállítani a sebesülteket. Gandalf is velük tartott, mert tudta, a gyógyítók nem fognak tudni elbánni ezzel a kórsággal, ami Éowynba költözött.

- Rajta sajnos már nem tudunk segíteni – mondta Lalaith, miután Théoden mellkasára szorította a fülét.

Közben Tilion, Eirien és Halatir is odajöttek, és közös erővel leszedték a király testéről Hósörényt. Külső sebek nem látszottak Théodenen, halálát belső sérülések okozták. Éomer felvette a közelben a fűben heverő Herugrimot, s a nemes fegyvert gazdája mellkasára fektette.

- Vigyük be őt is a városba, nem hagyhatjuk így itt – szólt egyszer csak Eirien.

Most Tilion szaladt el, hogy hordágyat kerítsen az elhunyt királynak.

Eközben Pippin Nelya, Minya és Elrohir társaságában kereste Trufát a harcmezőn. Még az olifántok hatalmas fülei alá is benéztek, de nem találták a hobbitot.

- Ne félj, rá fogunk akadni! – biztatta Minya az egyre jobban elcsüggedő Pippint.

S akkor, ahogy az egyik elpusztult olifánt környékét kutatták, egyszer csak meghallották Pippin örömkiáltását.

- Megvan! – a két tündelány és Elrohir odasiettek.

Trufa egy olifánt óriási kerek talpa mellett feküdt. Miután nolda tőrjét beledöfte a Boszorkányúrba, karjába égő fájdalom szaladt, s ő messzebb kúszott a vesztét érző nazgûltól. Leheveredett, mert őt is ugyanaz a kórság kezdte emészteni, ami Éowynt, de kisebb termetű lévén, hamarabb érezte hatását, mint a lány. Lassan ő is úgy érezte, hogy feneketlen kútba zuhan, ahonnan nincs visszatérés. Az olifánt később zuhant oda, s a hobbitnak nagy szerencséje volt, hogy nem került a többtonnás test alá.

Trufa az oldalán feküdt, orránál és szája sarkában alvadt vér sötétlett. Pippin odatérdelt mellé, és a hátára fordította. Pippin folyamatosan a nevén szólongatta, mire a másik hobbit pár pillanat múlva kinyitotta a szemét.

- Tudtam, hogy rám találsz majd – mondta halkan Trufa, miután felismerte a fölébe hajolót.

Félig-meddig tudott csak kikecmeregni a Fekete Kór sötétjéből, de lassacskán vissza is zuhant ugyanoda.

- Be kell vinnünk a városba – jelentette ki Minya. – Ellátásra van szüksége.

Pippin betakarta Trufát annak lórieni köpönyegével, ami a közelben hevert a fűben, valahogy leoldódhatott gazdájáról. Elrohir a karjaiba vette a kis testet, és elindultak vele a városba, keresztül a halottakkal teli harctéren.

Théoden király testét felvitték Minas Tirith Fellegvárába, s ott, a Helytartó trónszéke előtt ravatalozták fel. Kerítettek egy, a csatában épen maradt rohani zászlót, és a fehér lóval ékesített zöld lobogót ráterítették. Számára véget ért a harc, itt, a trónteremben várja ki Középfölde sorsának eldőlését.

Amint az Ispotályba értek, a tündék és Tyria gondolkodás nélkül felajánlották, hogy segítenek a betegek ellátásában. Megmosták kezüket, arcukat, és beálltak az ápolók mellé. Tatya és Menel csak később érkezett meg, ők összeszedték kis csapatuk lovait, akik szintúgy fel-alá poroszkáltak Pelennor mezején, hogy megtalálják gazdáikat.

- Maradj nyugton, míg kitisztítom a sebedet – mondta halkan Eirien annak a gondori katonának, akinek az arcán egy csúnya, hosszú vágás húzódott a fülétől egészen a szájáig. A középkorú férfi nem is nagyon mert megmozdulni. Előtte életében nem látott még tündét, most pedig rögtön egy egész csapatnyi lepi el az Ispotályt, és egyikük, egy kissé szigorú arcú, de kedves mosolyú lány az ő sebével foglalkozik. Egy kendővel lemosta az alvadt vért, s egy kis fűzfakérget szórt a sebbe, amit az itteniek is ugyanúgy, ugyanarra használtak, mint ők odahaza.

Lalaith egy törött kar rögzítésében segített, Minya, Tatya és Nelya sebeket mostak ki, és kötözgettek be, s minden katonához volt egy-egy kedves szavuk. A tündeférfiak és Gimli főleg a sebesültek mozgatásában vettek részt, amint megérkeztek az ápolók egy újabb katonával, óvatosan ráhelyezték az egyik szalmával tömött fekhelyre, de ha kellett, elszaladtak tiszta vízért a város egyik kútjához.

Ám sem Éowyn, sem Trufa állapotán nem tudtak javítani Gondor tapasztalt gyógyítói, mint ahogy Gandalf előre sejtette, de sajnos ő maga sem. Mindkettejük arca hamuszürkévé vált, s egyre mélyebbre ragadta őket a Fekete Lélegzet. Trufa mellett Pippin gubbasztott, barátja kezét fogva, Éowyn mellett pedig Éomer; néha húgát szólongatta, de az nem reagált, arca s keze is szürkévé vált.

Tyria hol egyikükhöz, hol másikukhoz sietett, homlokukat áttörölte egy hideg vizes kendővel, ajkukat is megnedvesítette, de mint előtte az ápolóknak, neki sem sikerült változást előidéznie. Valaki biztosan tud segíteni! De ki? Nem akarta elveszíteni a barátait, hisz’ annyi mindenen mentek keresztül, annyi kalandban volt részük, most nem szabad eltávozniuk. Kiment a nagyablakos, de fáklyákkal is megvilágított helyiségből, de épp, mielőtt kiért volna a tárva hagyott, kétszárnyas ajtón, megpillantott egy férfit, akinek hófehér arca szinte világított a sötét színű takaró mellett. Hirtelen nagyon ismerősnek érezte őt. Sötétbarna haja volt, mint szinte minden helybélinek, s rövid bajuszt és szakállt viselt. Egy idősebb asszony a homlokát törölgette egy kendővel.

- Ki ő és mi baja van? – kérdezte a nőtől Tyria, majd letérdelt a szalmaágyon nyugvó férfi mellé.

- Ő Faramir úr, a Helytartó fiatalabbik fia, az idősebbik, Boromir, távoli földeken halt meg, úgy hírlik – felelte az ősz kontyot viselő asszony. – Illetve, most már ő a Helytartó, hisz’ Denethor úr meghalt. Egy nyílvessző találta el, s azóta magas láza van, az állapota folyamatosan romlik.

Tyriának eszébe jutott a néhai Boromir, s Faramirban annak fiatalabb mását vélte felfedezni. Megfogta takaró alól kikandikáló fehér kezét, de rögtön el is engedte, mert az tűzforró volt a láztól.

- Bár lenne valódi király Gondorban, mint régen! – sóhajtott fel az asszony, mire Tyria érdeklődve ránézett. – Tudod, mi itt Gondorban úgy tartjuk, hogy a Király keze gyógyító kéz, erről ismerszik meg az igazi király, talán ő tudna segíteni rajta és rajtuk is – intett fejével Éowyn és Trufa felé.

- Király… - ejtette ki a szót Tyria, mintha most hallaná először. – Hát persze! – csillant fel a szeme.

Felpattant Faramir fekhelye mellől, és kirohant az épületből. Lefutott sok lépcsősoron, embereket, törmelékkupacokat, trollok holttesteit kerülgetve elért a kapuig. Végignézett az olifánttestekkel tarkított mezőn, amit bevilágított a Nap utolsó sugaraink egyike. Tovább rohant, nézett jobbra s balra, néha megállt, hogy újra körbenézzen, míg végül meg nem pillantotta Aragornt néhány dúnadán barátja társaságában, úgy látszott, keresnek valakit a sebesültek között.

- Aragorn! – kiáltotta, majd odafutott a férfihoz. – Szükségünk van rád odafenn az Ispotályban!

- Megtaláltátok Éowynt és Trufát? – kérdezte a férfi.

- Meg, épp nekik volna rád szüksége – válaszolta Tyria. – Egy asszony azt mondta, hogy a király keze gyógyító kéz, és most te vagy a király, te meg tudod őket gyógyítani – hadarta el egy szuszra, majd reménykedve Aragornra nézett.

- Rendben van, bemegyek a városba, de nem mint király, hanem mint kósza. – Különös válasza meglepte Tyriát, ezért még hozzátette: - Gondorban sok éve uralkodnak a Helytartók, s úgy véltem, ha hívatlanul érkezem, kételyt és viszályt keltek felbukkanásommal, s ennek nincs helye, míg a háborút meg nem vívtuk.

- A Helytartó meghalt – mondta Tyria. – De a fia, Faramir is beteg. Magas láza van, az asszony azt mondta, hogy egy nyílvessző találta el.

Mindketten sietve, jobbára futva indultak meg a Város kapui felé. Mikor odaértek, Aragorn lórieni köpönyege alá rejtette az Andúrilt, s úgy ment be Minas Tirith-be.

- Kint kerestek odakinn? – kérdezte Tyria, míg a tömegen átvágva, a törmeléket kerülgetve haladtak az Ispotály felé.

- Jó barátomat, Halbaradot – felelte Aragorn. – Elsodródott mellőlem, s azóta nem találjuk. Félek, már nem is fogjuk élve látni.

- Talán míg rendbe hozod Éowynt, Trufát és Faramirt, addig a többiek megtalálják őt, és behozzák az Ispotályba – próbálta bíztatni Tyria Aragornt.

Odaértek az Ispotály kitárt ajtajához, és beléptek a fehér kőépületbe. Aragorn előbb Faramirra vetett egy pillantást, majd megnézte Éowynt és Trufát is. Megfogta a kezüket, nevükön szólította őket, de még csak meg sem moccant egyikük sem. Az asszony, aki eddig Faramirt ápolta, ott járt a nyomában, mert roppant kíváncsi volt, hogy ki lehet ez az idegen, és hogyan gyógyítja meg a betegeket.

- Mondd csak, tartotok gyógynövényeket az Ispotályban? – kérdezte tőle Aragorn, miután Trufa kezét is visszaengedte a takaróra.

- Tartunk, de azt hiszem, nem eleget – felelte az nő gondterhelten. – Mondd, milyenre lenne szükséged, uram?

- Athelasra, más néven királylevélre – felelte Aragorn, mire az asszony csodálkozva nézett rá.

- Királylevél? Hisz’ az csak a fejfájást és a futó rosszulléteket mulassza el, más hatása nincs.

- Van vagy nincs? – kérdezte Aragorn Trufa mellett térdelve.

- Talán van néhány levélnyi, de már két hetes az is – válaszolta a gyógyító. – Hozom máris – azzal sarkon fordult, és elsietett.

- Biztos, hogy segít rajtuk? – kérdezte Tyria. – Ez az asszony azt mondta, hogy csak kisebb rosszullétekre jó.

Ő is ott térdelt Aragorn mellett, és sajnálkozva nézett hol Trufára, hol Éowynra, kiknek arca egyre fakóbb lett.

- Nem mindegy ki használja – előzte meg a válasszal Gandalf Aragornt.

Az öreg mágus Trufa lábánál állt, s onnan nézett le Tyriára, aki hanglejtéséből rájött, mire gondol.

- Furcsállottam is, hogy te nem tudsz rajtuk segíteni – jegyezte meg a lány, és elmosolyodott.

- Valaki hozzon forró vizet – nézett körbe Aragorn, s egy, épp a közelben tartózkodó ápoló el is sietett a vízért.

Kisvártatva megjelent az ősz asszony négy athelaslevéllel.

- Csak ezek vannak, uram, nem a legfrissebbek – szabadkozott, mikor Aragorn kezébe adta a növényt.

- Jó lesz ez is – mondta a férfi, miután megnézte a leveleket.

A másik ápoló hamarosan meghozta a forró vizet is egy kis tálban. Aragorn elmorzsolta a leveleket a tenyere közt, mire a helyiség néhány pillanat alatt megtelt friss levegővel. Tyria volt hozzá a legközelebb, úgy érezte, kint van az erdejükben, tavasz idején, olyan élettel teli aromát árasztottak magukból a levelek.

Aragorn beledobta a széttört leveleket a vízbe, s az aroma még erőteljesebben szállt a teremben. Először Faramirhoz ment, mert neki volt a legnagyobb szüksége a levelek gőzére, hisz’ halálán volt. Odatartotta a tálat a gondori arca mellé, s másik kezével feléje legyezte a felszálló gőzt. Tyria ottmaradt Éowyn mellett Éomerrel, aki húga jobb kezét fogta, s úgy nézte Aragorn ténykedését.

Pár másodperc múlva Faramir lassan kinyitotta a szemét, s a fölébe hajoló Aragornra nézett.

- Uram – szólalt meg halkan -, szólítottál. Mi a parancsod számomra?

Faramir azonnal felismerte Aragornt, bár még sosem találkoztak, de tudta, hogy a férfi, aki őt meggyógyította, jövendőbeli királya.

- Csupán annyi, hogy mielőbb gyógyulj meg, s hagyd magad mögött a Homályt, ahová zuhantál – felelte Aragorn, majd felkelt Faramir mellől, és Éowynhoz ment. Éomer kissé arrébb húzódott, de húga kezét nem engedte el.

Aragorn most a lány arcába legyezte az athelas gőzét. Éowyn nem mozdult, viszont mellkasa emelkedni-süllyedni kezdett, ahogy visszatért belé az élet. Aragorn ekkor kivette Éowyn kezét Éomeréből, s halkan szólongatni kezdte a sápadt lányt.

- Éomund leánya, Éowyn, ébredj! Ellenséged eltávozott, a Homály megszűnt, gyere vissza közénk a Fényre – azzal Aragorn visszaadta Éomernek a lány kezét.

S akkor Éowyn szempillái megremegtek, majd kinyitotta a szemét, és elébb Aragornra, majd a bátyjára nézett.

- Éomer…- sóhajtotta testvére nevét. – Távoli, gonosz helyen jártam, ahol sötét hangok beszéltek hozzám, s azt mondták, téged megöltek – lassan ejtette ki a szavakat. – Az egész csak álom volt.

- Igen, csak álom – felelte Éomer, s megsimogatta húga arcát, amelybe már visszatért az élet melege. – Ne is gondolj rá soha többet.

Aragorn közben már Trufával foglalkozott. A kis hobbittal is ugyanúgy járt el, mint másik két betegével. Ahogy az athelas gőze arcát érintette, ő is lélegezni kezdett, s kisvártatva ki is nyitotta a szemét.

- Olyan éhes vagyok… - motyogta Trufa, aminek hallatán mind elmosolyodtak.

- Kapsz majd enni Trufiádok uram, azt, amit csak kívánsz – ígérte Gandalf.

- Majd hozok én neked bőségesen, ne aggódj! – ajánlkozott Pippin.

Nagyon megkönnyebbült, mikor barátja magához tért, de főleg akkor, mikor enni kért, hisz’ ha éhes, nagy baj már nem lehet.

A gyógyítók, látván, hogy Aragorn képes volt használni az athelas erejét, rögvest suttogni kezdtek róla, nem is telt bele sok idő, s fél Minas Tirith erről beszélt, és mire Aragorn végzett a többi gondori katonával is, akik Faramirral vágtattak ki a városból Osgiliath felé, s akikre rátámadtak a nazgûlok, már kisebb tömeg verődött össze az Ispotály előtt. És mikor távozott, mind utat engedtek neki, s néhányan meg is hajoltak előtte, mert tudták: Királyuk visszatért.

 

(athelas)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára