Minas Tirith felett tornyosuló sötét fellegek felszakadoztak vagy visszavonultak keletre, mire teljesen besötétedett. A romokat eltakarítók még fáklyafénynél is dolgoztak egy darabig, s az építők is sokáig munkálkodtak a sérült falrészek helyreállításán.

A tündéket, Tyriát, Pippint, Gimlit, Aragornt és Gandalfot épen maradt lakóházakban szállásolták el, melyeknek eredeti tulajdonosai odavesztek a harcokban. Éomer nem nagyon akart elmozdulni húga mellől, így ő az Ispotályban töltötte az éjjelt, hátha Éowynnak szüksége van valamire.

Elladannak és Tyriának egy külön házacska jutott, kicsiny, fehér kőépület volt ez is, akár a többi egyszerű polgár háza. Mindösszesen egyetlen konyhából, és egy ebből nyíló hálószobából állt. Vastag tölgyfaajtón át mentek be a konyhába, ahol a simára gyalult asztalka mellett két szék állt; valószínűleg egy házaspáré lehetett valaha az épület. Az ajtótól balra, a négyosztatú ablak melletti tűzhelyben néhány elszenesedett fahasáb árválkodott, a falon különböző konyhai szerszámok, kések, fakanalak lógtak csinos sorba rendezve.

Elladan az asztal közepére helyezte a gyertyát, amit még a szolgálólánytól kaptak, aki idekísérte őket. A pici láng táncoló árnyékokat vetett a berendezésre és a fehérre meszelt falakra. Tyria a konyhaszekrényhez ment, s kivett belőle két fatányért és két fából faragott poharat – a szolgáló egy kosarat is adott nekik, amiben néhány szelet kenyér lapult s egy palacknyi meleg tea.

Még mindig véres fegyvereiket a tűzhely kőfalának támasztották, úgy gondolták, csak később mossák le őket, előbb enni akartak, mert ez a végeláthatatlannak tetsző harc még Elladant is kimerítette.

Tyria mindkettejük tányérjára tett egy-egy szelet kenyeret, majd Elladan töltött a teából. Némán ettek, nem volt erejük beszélgetni, annyira élénken éltek bennük még a csata és az Ispotályban történtek emlékei. Páratlan számú szelet kenyeret kaptak, de Elladan ragaszkodott hozzá, hogy az utolsót Tyria egye meg.

- Felezzük el! – javasolta a lány, és kettészakította a kenyeret.

- Igazán megehetted volna az egészet – mondta a tünde, miután befejezték az evést.

- Én mindent meg akarok osztani veled – mosolygott Tyria, mikor kiment az ajtóba, és kiborította az utcára a morzsákat. Aztán becsukta az ajtót, s visszatette a tányérokat a szekrénybe, majd a poharakat kezdte elöblíteni egy dézsa vízben, ami a szekrény mellett állt.

Mikor végzett, eltörölgette őket egy konyharuhával, majd azok is visszakerültek a helyükre.

- Köszönöm a vacsorát – mondta Elladan, mikor felállt az asztaltól.

- Nekem ne köszönd, nem én sütöttem a kenyeret és a teát sem én főztem! – nevetett Tyria, és odasétált hozzá.

- Az nem baj, de te raktad elém – érvelt a tünde, s magához vonta őt.

- No jól van! Akkor szívesen! – adta be a derekát a lány.

Jó volt ott állni összeölelkezve Elladannal, végre jutott nekik egy kis nyugalom ebben az őrült kavarodásban. Ám tudták, hogy a város falain kívül sok gonosz dolog történik. A tündék szívét aggodalom járta át az erdejük és népük iránt, akik a napokban többször is összecsaptak Sauron seregével a Bakacsinerdő fái alatt.

- Látod, mi van a húgoddal? – kérdezte hirtelen Tyria. Eszébe jutott a Dúnhargban töltött éjjel, mikor az ikrek felriadtak, mert látták Arwent Völgyzugolyban, ahogy haldoklik.

- Gyenge, nem tudom, megvált-e már a halhatatlanságától – felelte Elladan. – Amíg nem pusztul el a Gyűrű, és vele együtt Sauron, addig ilyen állapotban marad. Nem tudni, meddig tud még ellenállni a Mordorból áradó gonoszságnak.

- Holnap biztosan kitalál valamit Aragorn és Gandalf – bíztatta tündéjét Tyria.

- Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy megostromoljuk Mordort – mondta csalódottan Elladan. – Összes reménységünk Frodóban és Samuban van.

Tyria maga elé képzelte a két kis hobbitot, amint fekete sziklák, kiszáradt folyómedrek között baktatnak egyre csüggedtebben, egyre fáradtabban és reményvesztettebben.

- Próbáljunk meg egy kicsit aludni – javasolta Elladan, és ajkát a lány homlokához érintette.

Magához vette a gyertyát, másik kezében Tyria kezét fogta, és bementek a szemben nyíló hálószobába. Ez is kis helyiség volt, az ajtóval szemben kétszemélyes, sötét fakeretes ágy állt, mellette mindkét oldalon alacsony, egy fiókkal rendelkező szekrénykék. A baloldali falhoz egy nagy, súlyosnak tűnő, kétajtós szekrényt állítottak a ház elhunyt gazdái, jobboldalt pedig egy sötét fából készült láda tűnt fel a gyertya gyenge fényében.

- Utoljára nálatok aludtam ágyban, azelőtt meg még Riavodban, mikor anyával laktam – jegyezte meg Tyria, majd lehajtotta a megvetett ágyra terített takarót.

- A Bakacsinerdőben hol alszotok? – kérdezte Elladan, miután a gyertyát az éjjeliszekrényre tette.

- Legolas, Lalaith és én együtt lakunk egy tölgyfa odvában. – Amint Tyria ezt kimondta, eszébe jutott, hogy ez már sosem lesz többé így, mert valószínűleg ő és Elladan egy másik fára költöznek, vagy Völgyzugolyban fognak élni, és ettől összeszorult egy pillanatra a szíve.

- Mindenki így él ott? – tette fel a következő kérdést a tünde, majd levette sötétszürke köpönyegét, és az ágytámlára terítette.

- Nagy részük igen, de sokan laknak Thranduil palotájában, ami végülis egy hatalmas barlangrendszer – válaszolta Tyria, és ő is odaterítette lórieni köpenyét Elladané mellé.

- Biztosan szép, remélem, túléljük a háborút, és akkor hazamehetünk hozzátok – mondta Elladan, miközben levetette a csizmáját.

- Hát nem Völgyzugolyban szeretnél élni? – kérdezte meglepetten a lány.

- Völgyzugolynak minden bizonnyal vége, mint ahogy a tündék kora is lejárt – felelte Elladan az ágy szélén ülve. – Ha vége a háborúnak, szerintem majdnem mindenki el akar majd hajózni, s akkor nem marad senki az Utolsó Meghitt Otthonban. Másrészről pedig, biztosan te is inkább az erdőben laknál.

- Köszönöm, hogy így döntöttél – mondta hálásan Tyria. – De mi lesz, ha az erdőtündék is elhajóznak és az erdő is elnéptelenedik?

- Akkor majd kettesben bejárjuk Középföldét – állt elő a megoldással Elladan. – De ugye nem hiszed, hogy a barátaid elhagynak téged?

- Igazad van, nem is tudom, hogy juthatott ilyesmi az eszembe! – rótta meg magát a lány.

Nem vetkőztek le, mert nem tudhatták, nem-e jön egy újabb mordori sereg, így ruhástul feküdtek le.

- Elfújhatom a gyertyát? Nem félsz a sötétben? – kérdezte mosolyogva a tünde, még mielőtt betakarózott volna.

- Dehogy félek! – nevetett a lány. – Odahaza a fa üregében is teljesen sötét van, ha lezárjuk a bejáratot.

Azzal Elladan elfújta a kicsiny lángot, és teljes sötétség borult a szobára. A tünde átölelte a lányt, s úgy aludtak el a Minas Tirith kis utcájában lévő házban.

 

***

 

A Nap már elhagyta a Fehérhegység ormait, mikor Tyria felébredt. A szobának csak egy kicsi ablaka volt, azon át halvány, tavaszi napsugarak hatoltak be a helyiségbe. Tyria felkelt, felvette a csizmáját és vállára kanyarította lórieni köpenyét, majd kiment a konyhába. Elladan a földön ült a dézsa víz mellett és kettejük fegyvereit tisztogatta egy rongydarabbal, ami a megszólalásig hasonlított a konyharuhára, amivel tegnap Tyria eltörölte a poharakat.

- Jó reggelt! – mosolygott Elladan, mikor a lány kilépett az ajtón.

- Jó reggelt! Mióta vagy fenn? – kérdezte a lány, és odaült párja mellé a deszkapadlóra.

- Talán fél órája – felelte Elladan, majd dörzsölgetni kezdte Tyria kardját a vizes ronggyal.

- Keresnünk kell egy kovácsot – jelentette ki kicsivel később, mikor végzett a penge lesúrolásával, és néhányszor végighúzta ujját az élén.

- Valami baja van? – kérdezte rémülten a lány. Hirtelen aggodalom fogta el a kard iránt, ami az egyetlen tárgyi emléke volt szeretetett édesanyjától. „Lehet, hogy tönkrement?” – futott át az agyán.

- Csak annyi, hogy élezésre szorul – nyugtatta meg őt a tünde. – Ez egy igazán remek kard. Azt hiszem, bárki is készítette, nagyon szerethette édesanyádat.

- Honnan tudod? – Tyria közelebb hajolt. Talán a tünde éles szeme észrevett rajta valamit, amit ő eddig nem.

- Annyira finom a kidolgozása, olyan tökéletes a penge szimmetriája, hogy ezt a fegyvert csak valaki olyan kovácsolhatta, aki nagyon szerethette a későbbi tulajdonosát – magyarázta Elladan.

- Ha elmegyünk Keletre, talán megtaláljuk őt – mondta Tyria, és kezébe vette a kardot. – Persze, csak ha sikerült legyőzni Sauront – tette hozzá, mikor visszatette a tokjába a fegyvert.

- Nem tudom, Aragorn és Gandalf kitaláltak-e már valamit, de nem lesz egyszerű dolgunk, az egyszer biztos – mondta tűnődve Elladan, aztán kezébe vette a saját kardját.

Ez egy sötét markolattal ellátott, kissé ívelt, hosszú pengés fegyver volt, s a markolat tövéből kiindulva néhány kacskaringós vonal indult a penge hegyének irányába, de addig nem értek el, mind csigavonalba fordulva értek véget a kard közepe táján.

- Igazán szép a te kardod is – szólt elismerően Tyria.

- Régi darab már. – Elladan apró mozdulatokkal dörzsölgette a pengét, hogy megszabadítsa a rá tapadt ork- és embervértől. – Elrohiré is épp ilyen, akkor kaptuk, mikor nagykorúak lettünk.

- Tényleg, nem is tudom, hány éves vagy! – kiáltott fel Tyria, és várakozva nézett a tündére.

- 139-ben születtünk. – Mint ahogy a többi tünde, úgy Elladan sem tudta fejből az életkorát, csak az évet, mikor született.

- Akkor 2880 évesek vagytok – mondta Tyria pár pillanat múlva, kis fejszámolás után. – Csak kicsivel vagytok fiatalabbak, mint Legolas és Lalaith.

- Ki köztetek a legidősebb? – kérdezte Elladan, miután végzett a kardjával és visszacsúsztatta azt a hüvelyébe.

- Halatir, az íjkészítő – felelte a lány. – Ötezer éves múlt nemrég.

- Gondoltam, látszik a szemén, hogy sokat megélt már – mondta Elladan, és felkelt a földről. - Induljunk, keressünk egy kovácsot.

Felvették a tegezeiket és íjaikat is, habár Tyriának csak kettő, míg Elladannak három nyílvesszője maradt.

Kimentek az utcára, és találomra elindultak balra. Az utcán sokan jártak-keltek, egyesek a házaikon keletkezett sérüléseket próbálták eltüntetni, mások pedig a még felhasználható köveket szállították a leomlott falak kipótlására.

Egyetlen kovácsműhelyt sem találtak, így végül megkérdezték egy idősebb férfitól, aki útba is igazította őket. A műhely közvetlen a városfal tövébe épült, elkülönülten a többi épületből a tűzveszély miatt. A kovács – egy nagyhangú, erős testalkatú kopasz férfi – készséggel megélezte Tyria kardját, habár először vetett rá egy csodálkozó pillantást, mert a városban egyetlen fegyverviselő nő sem akadt, erre jön egy ilyen fiatal lány, egy tünde kíséretében, és megkéri, élezze meg a kardját! Lesz miről pletykálnia a vevőinek!

Tyria és Elladan ezután felmentek a városfalra, ahonnan belátták egész Pelennor mezejét. Az orkokat már külön halomba hordták, és meggyújtották a halmot, a fehér füst sűrűn gomolygott a halványkék ég felé. Külön halomba hordták az elesett rohaniak és gondoriak holttestét. Ebbe a halomba került a dúnadán Halbarad teste is. A szálas férfit társai holtan találták meg hosszas keresés után. Az életben maradt katonák levették a halottak sisakját, páncélzatát, s fehér vásznakba csavarták őket. A haradiakat odahordták az olifántok óriási testéhez, s meggyújtották a hatalmas hústömeggel együtt.

Elladan és Tyria épp a betört kapu felett álltak, s nemsokára egy menet eleje bukkant ki alattuk, és indult meg a halom felé, különböző zászlókat tartva kezükben. Ők voltak a Fehérhegység túloldaláról érkezett csapatok megmaradt tagjai, akik utolsó útjukra kísérték elesett társaikat.

Elöl egy magas, széles vállú férfi lépdelt, nyomában egy másikkal, aki egy kék alapon fehér hajóval s hattyúval díszített lobogót hordozott. A férfi Dol Amroth hercege, Imrahil volt, aki századnyi páncélos lovagjával és hétszáz gyalogos fegyveresével érkezett napokkal ezelőtt a város védelmére. Őket követte a Ringló-völgyi Dervorin, aki háromszáz katonáját vezette harcba, majd Duinhir következett Morthond felföldjéről, aki mindkét fiát, Duilint és Derufint is elvesztette a csatában. A két sötéthajú fiatal Théoden mellett feküdt felravatalozva a trónteremben. Aztán zöld ruhába öltözött férfiak bukkantak fel, ők Pinnath Galenből jöttek, uruk, Hirluin odaveszett a város védelmében, csakúgy, mint Lossarnach fejedelme, Forlong is. Ők is a trónteremben aludták örök álmukat.

Mikor mind odaértek a Gondor különböző részeiről származó katonák holttesteiből álló halomhoz, többen, akiknél fáklya volt, meggyújtották a testeket. Tyriát ez a Helm-szurdokban történt temetésre emlékeztette.

Nemsokára, mellettük a falon, felbukkantak a tündék, Gimli, Pippin, Aragorn és Gandalf. Onnan nézték, ahogy a testekből felszálló füstöt messzire viszi a szél, kelet felé, hogy megpróbálja elkergetni a Mordor felett kavargó fekete felhőket.

 

 

(megil - kard)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára