ég ki sem hűltek a halotti máglyák, mikor kürtök hangja verődött vissza Minas Tirith fehér falairól. Aragorn, habár még nem foglalta el az őt megillető helyet, átvette a város vezetését, és délutánra haditanácsot hirdetett, ahova a déli vezérek, a tündék, Tyria, Gandalf, Éomer és Pippin voltak hivatalosak.

A tanácsot egy egyszerű, fehér kővel burkolt hosszúkás teremben tartották meg, ahol egy súlyos, hosszú, szépen faragott tölgyfaasztal nyújtózkodott, mellette ugyanolyan stílusú székekkel. A falon semmiféle díszítés nem látszódott, úgy tűnt, a termet nem szokták gyakran használni.

Az asztalfőre Gandalf ült, mert Aragorn őt találta a legmegfelelőbbnek, hogy levezesse a tanácsot. Bal oldalán Éomer, jobbján Aragorn foglaltak helyet, ezután a déli vezérek következtek, Imrahil herceg, Dervorin és Duinhir, majd a tündék, Gimli, Tyria, aki befészkelte magát Elladan és Elrohir közé, majd legvégül Pippin, akit Minya segített fel a hozzá képest nagy tölgyfából készült székbe, a maradék tíz hely és a másik asztalfő üresen maradt.

Gandalf megköszörülte a torkát, mire az addig halkan beszélgető Tatya és Lalaith is elnémultak, és a varázsló felé fordultak. Az ősz mágus röviden beszámolt a déli vezéreknek a Gyűrűről, a völgyzugolyi tanácsról, a küldetésükről, s hogy jelenleg Frodó és Samu kezében van egész Középfölde sorsa. Amazok végighallgatták, s habár arckifejezésükből világosan kiolvasható volt, hogy nem igazán helyeslik, hogy két kis hobbitra bízták a nehéz feladatot, nem szóltak semmit.

- Ám Frodó immár eltűnt a szemem elől, mert a Homály folyamatosan sűrűsödik – mondta gondterhelten a varázsló, miután befejezte a történetet.

- Ha Sauron megszerezte volna a Gyűrűt, arról tudnánk – vetette közbe Aragorn.

- Mégis mit tehetnénk, Gandalf? – kérdezte aggódva Eirien, aki az asztal alatt mellette ülő párja, Tilion kezét szorongatta.

- Két választásunk van – fogott bele a varázsló kezén mutatva a kettes számot -, az első, hogy visszavonulunk erődjeinkbe, ott várjuk be Sauron seregét, s kitartunk, amíg csak lehetséges.

Ez láthatóan senkinek nem volt ínyére, mindenki várakozva nézett Gandalfra.

- A második az, hogy a Fekete Kapuk elé vonulunk, így eltereljük Sauron figyelmét Frodóról meg a Gyűrűről, akinek ily módon könnyebb lesz végrehajtania küldetését – vázolta fel a második lehetőséget a varázsló.

- De hát túl kevesen vagyunk, hogy megostromoljuk Mordort! – szólt Éomer, és körbenézett az arcokon. – Jó, ha kétezer lovasom életben maradt a csata után.

- Ennek a seregnek nem kell akkorának lennie, hogy bevehessük Mordort – magyarázta Gandalf. – Épp csak akkorának, hogy harcra kényszerítsük Sauront.

- Tehát azt szeretnéd, hogy szedjünk össze mindenkit, aki harcképes, és vonuljunk a Fekete Kapuk elé? – foglalta össze Dervorin, a Ringló-völgyiek vezetője.

- Nem kényszerítünk semmire senkit – mondta Aragorn. – Mindenki döntsön lelkiismerete szerint.

- Nekem már veszítenivalóm nincs – sóhajtotta keserűen Duinhir. – Mindkét fiam odaveszett a harcban.

Tyria nagyon megsajnálta a feketeszakállas, bajszos férfit, kinek sötét szemében végtelen szomorúságot látott megcsillanni.

- Mi ezért jöttünk ide egészen Völgyzugolyból, hogy segítségére legyünk Aragornnak, Gandalfnak és az emberek népének – állt fel székéről Elladan, majd a Tyria mellett ülő Elrohir is ugyanígy tett.

- Bárhová mégy is, Aragorn, mi veled tartunk – jelentette ki Elrohir.

- Én, a magam részéről szintén veled megyek és Gandalffal, de társaimnak nem parancsolok, még ha rang szerint meg is tehetném – emelkedett fel Legolas is.

- Természetes, hogy megyünk! – pattant fel Lalaith, és végignézett a többieken, akik szaporán bólogattak.

- Én Aragornt hűbéruramnak tekintem, még ha ez neki nincs is ínyére – szólalt most fel Imrahil herceg, aki a dúnadánnal szemben ült. – Így hát vele tartok, legyen bármily öngyilkos is ez a terv.

- Aragorn a népem védelmében harcolt a Helm-szurdokban, nem kérdés, hogy megyek, ha ő hív – jelentette ki kis főhajtás kíséretében Éomer.

- Frodó és a Samu a barátaink – állt most fel a helyéről Pippin, mire minden szem rá szegeződött, a déli vezérek meg is lepődtek, hogy ő is ott van. – Az enyémé és Trufáé. Ha ezzel segíthetjük őket a küldetésükben, akkor mi is veletek megyünk, s reméljük merészségünk nem lesz hiábavaló.

- Örülök döntéseteknek – mosolyodott el Gandalf. – Holnap hajnalra szedjétek össze embereiteket, de senkit ne kényszerítsetek, hogy jöjjön.

Éomer, Imrahil, Duinhir és Dervorin bólintottak, majd Gandalf befejezettnek nyilvánította a haditanácsot, és elbocsátotta a jelenlévőket.

Kifelé menet, ahogy Tyria Elladan mellett lépdelt a folyosón, amin keresztül a terembe jöttek, hirtelen rossz érzés fogta őt el, és mindenkiért aggódni kezdett. Féltette tündebarátait, Gimlit, a hobbitokat, Aragornt és Gandalfot, és a sok embert, akiket ugyan nem ismert, de ők is velük harcoltak Középföldéért, így sorsukat egynek tekintette a magukéval.

- Tartoztok egy történettel! – hallotta egyszer csak Nelya hangját, mikor már kiértek a tágas teraszra, amiről lépcső vezetett le egy alsóbb szintre.

- Mondjátok el, mi volt a Holtak Ösvényén! – kérte Tatya is előbb Legolasra és Gimlire, majd az ikrekre nézve.

- Jól van, üljünk le oda – egyezett bele Legolas, és fejével a terasz fehér fala előtt lévő kőből faragott, szintén fehér padok felé intett.

Aragorn, Gandalf, Éomer és a déli vezérek eközben lesiettek a lépcsőn, hogy összeszedjék azokat, akik hajlandóak eljönni Mordor kapui elé. Pippin pedig elment Trufához az Ispotályba, hogy beszámoljon a tanácson történtekről.

A társaság letelepedett a padokra, amik kissé félkörívesen voltak elhelyezve, így mindenki látott mindenkit.

- Kezdem én – ajánlkozott Elrohir. – Miután bementünk azon a hasadékon, mintha elvágták volna tőlünk a kinti világot, teljes csend vett minket körül. Mindünkre félelem szállt, még miránk, tündékre is hatással volt.

- Egy mély szurdokvölgyben kanyarogtunk egy ideig, és végig olyan érzésünk volt, hogy valakik figyelnek minket – vette át testvérétől a szót Elladan. – Borzasztó volt, nem mennék oda vissza. Végül találtunk egy sziklanyílást, s mivel nem akadt más út, hát bementünk oda, de szegény lovainkat soká kellett nyugtatgatni, míg be tudtuk őket vezetni.

- Gimli maradt utoljára – jegyezte meg Legolas, és barátjára nézett, aki Minya és Eirien között ült a padon, a lába alig érte a földet.

- Bevallom nektek, én is féltem, és igencsak össze kellett magamat szednem, hogy a többiek után menjek – mondta Gimli átvéve a történet mesélését. – De úgy gondoltam: a tündék bemennek a föld alá, de egy törp nem? Így hát összeszedtem minden bátorságomat és beléptem arra a szörnyű helyre. Odabenn mindenféle suttogó és mormogó hangokat lehetett hallani, olyan nyelven, amit senki közülünk nem ismert. Végig éreztük, hogy a nyomunkban ott halad láthatatlanul a Holtak Serege.

- Elég sokáig gyalogoltunk így az alagútban – szólt most Legolas. – Majd elértünk egy nagy, üres térre, a falakat nem láttuk, talán nem is voltak. A földön tejfehér köd gomolygott, de nem természetes köd volt az.

- Nem ám! – mondta Elrohir. – Azok is szellemek voltak, kísértetkezek nyúltak felénk, de vissza is süppedtek a ködbe, nem bántottak.

Nelya ijedten felsikkantott mellette, s kezét a szájára tapasztotta.

- Bátrak voltatok, hogy bementetek oda! – szólt elismerően Menel.

- Aztán a köd oszladozni kezdett, ám a hangok egyre hangosabban morogtak és suttogtak körülöttünk – folytatta Elrohir.

- És akkor egy kísérteties hangot hallottunk: Ki lép be a birodalmamba? – Elladan elváltoztatta a hangját, mire Nelya becsukta a szemét, és arcát Elrohir vállának nyomta, és nem is mozdult el ebből a helyzetből a történet végéig.

- Aztán hirtelen ott termett a Holtak Serege – mondta Legolas, s a hallgatóság arcára izgatottság ült ki. – Mindenütt ott voltak, körös-körül.

- Zöldes kísértetek, mint ahogy láthattátok is – szúrta közbe Gimli.

- A királyuk odajött hozzánk, s közölte, nem szeretik, ha elevenek háborgatják őket, és hogy most mind meg fogunk halni – mondta Elladan. – A többi szellem is egyre közeledett, egész szoros kört vontak körénk.

- Aragorn gyorsan elmondta, mi járatban vagyunk, de a Holtak Királya azt felelte, nekik csak Gondor ura parancsolhat, csak akkor törik meg az átok, ha az ő szolgálatába állnak – vette át a szót Legolas. – Ám először nem hittek neki, még akkor sem, mikor Aragorn előhúzta az Andúrilt. Lassanként hátrálni kezdtek, s végül mind szertefoszlottak.

- Aztán egyik fal, amely addig láthatatlan volt, megindult felénk, s akkor láttuk csak meg, hogy csupa emberi koponyából épült, s azok, mint a lavina ömlöttek felénk. – Elrohir bal karjával intett egy lendületeset a koponyatömeg mozgását utánozva, másik karjába Nelya kapaszkodott.

- Alig sikerült kimenekülnünk. A Morthond patak völgyébe jutottunk, amit emberi nyelven Feketegyökér-pataknak hívnak – mesélte Elladan. – Tágas, szép völgy volt az, s odalenn a völgyben emberek házai, ablakukban pisla fényekkel.

- Ugyanis addigra szinte teljesen besötétedett – fűzte hozzá Gimli. – Egy egész napot voltunk odabenn, de nekünk nem tűnt annyinak.

- Aragorn borzasztó csalódott és dühös volt – mondta Legolas sajnálkozva.

- Azt javasoltuk neki, hogy mielőbb szálljunk lóra, és siessünk Minas Tirith-be, hátha még időben ideérünk – nézett körbe a többieken Elrohir. – De aztán, néhány perc múlva szélroham kerekedett, s a mögöttünk lévő beomlott hasadékból előjött a Holtak Királya, s azt mondta, eljönnek Aragornnal harcolni, valószínűleg megvitatták a dolgot, s úgy gondolták, hátha mégiscsak Aragorn Isildur örököse, aki megszabadíthatja őket az átoktól, elvégre nem volt vesztenivalójuk.

- Így tehát együtt indultunk el Lamedonon át, majd délnek kellett fordulnunk, mert a Gilrain folyón csak Linhir gázlójánál tudtunk átkelni – mondta Legolas. – A gázlónál furcsa rikoltozást hallottam, felnéztem az égre, és sirályokat láttam odafenn keringeni.

Legolas olyan áhítattal ejtette ki a „sirály” szót, mintha sárkányt látott volna. A többi tünde ugyanilyen hanglejtéssel visszhangozta:

- Sirályt?

- Azt bizony, mert ott nagyon közel a tenger, ám sajnos azt nem láttuk – rázta meg a fejét Elrohir csalódottan.

- Egyszer menjünk el együtt és nézzük meg a tengert! – vetette fel Tatya, és mosolyogva körbenézett társain.

- Előbb térjünk haza épségben az erdőnkbe, ott nagyobb szükség van ránk – intette le szelíden Halatir.

- Nos – folytatta a történetet Elrohir -, átkeltünk Lebenninen, míg el nem értünk Pelargirba, ahol a Holtak seregének segítségével feltartóztattunk egy Sauron szolgálatában álló umbari kalózflottát, amely Minas Tirith-be igyekezett.

- Elfoglaltuk a hajóikat, s azon jöttünk idáig, ám talán a szellemek valami ördöngös varázslatának köszönhetően mindösszesen másfél nap alatt ideértünk. Ennyi lett volna – fejezte be a történetet Gimli.

- Nagyon bátrak vagytok, büszkék vagyunk rátok! – mondta Lalaith, és körbenézett a mesélőkön, Gimli talán el is pirult kissé, habár szépségben a tündelány nem közelítette meg Galadriel úrnőt, de a törp nem gondolta, hogy Lalaith valaha is jóban lesz vele.

Egy darabig még beszélgettek, a többi tünde elmesélte a Holtak Ösvényét megjártaknak, hogyan zajlott a hosszú út Dúnhargból Minas Tirith-ig, Tatya nem felejtett el elbüszkélkedni, hogy Menel egyes-egyedül leterített egy trollt, de szóba került Éowyn és Trufa is, akik páratlan tettet hajtottak végre a Boszorkányúr megölésével.

Tyria csendben hallgatta végig társai történetét, majd a saját beszámolójukba csak néha szólt bele, és mikor vége lett, elnézett a messzeségbe, Mordor fekete felhőkkel és ködökkel terhes átkozott földje felé, s teljes szívéből remélte, egy napon ő és kedves barátai megpillanthatják a Tenger szikrázó vizét, s megkóstolhatják, valóban sós-e?

 

 

(maew - sirály)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára