yria még napszállta előtt elment az Ispotályba, hogy meglátogassa Éowynt, és elbúcsúzzon tőle, mert még ha sikerül is Gandalf terve, hogy elterelik Sauron figyelmét Frodóról és Samuról, és a hobbitok el is pusztítják a Gyűrűt, még akkor csak sokára fogják egymást viszont látni. Legalábbis a lány így gondolta.

Az Ispotályban azonban nem találta Éowynt. Trufának is hűlt helye volt, s a gyógyító, akit megkérdezett, azt felelte, hogy a hobbit a barátjával elment járni egyet, mert már elég jól érezte magát, Éowynt pedig elkülönítették egy külön szobában, épp úgy, mint Faramirt.

Tyria egy pillanatra megijedt, hogy a lánynak esetleg rosszabbodott az állapota, de a gyógyító megnyugtatta, nem így van, csupán úgy jobban tud gyógyulni, pihenni, ha nincs körülötte jövés-menés. A szoba, ahová Éowynt költöztették, az Ispotályból nyílt, a hosszú helyiség végéből.

Tyria óvatosan elment a többi beteg mellett, hogy ne zavarja őket, s benyitott a tölgydeszkákból ácsolt ajtón. A szobácska kicsi volt és viszonylag szegényes berendezésű, mindösszesen egy asztalka székkel, egy ágy, s amellett egy kis szekrényke alkotta a bútorzatot.

Az ágyban, fehér, tiszta ágyneműben Éowyn feküdt, s arca csak épphogy nem volt olyan fehér, mint a párna, amin fejét nyugtatta. Ébren volt, s kék szemét a belépő Tyriára függesztette, s halványan elmosolyodott. Sérült, fehér kötés borította bal karját a fehér paplanon nyugtatta.

- Szia, gondoltam, most már meglátogatlak, talán jobban vagy már – mondta a lány, s odahúzta a széket az ágy mellé.

- Igen, jobban érzem magam kicsinykét, de a gyógyítók nem engednek felkelnem – panaszolta Éowyn.

- Gondolom, Aragorn utasította őket – intett fejével az ajtó felé Tyria.

- Mi újság odakint? – kérdezte a rohani lány halkan. – Éomer ma délben itt járt, és mondta, haditanácsot készülnek tartani.

- Meg is tartották – fogott bele a beszámolóba Tyria. – Úgy határoztak, hogy megmaradt erőinkkel felvonulunk a Fekete Kapu elé.

- De hát nincs akkora sereg, amellyel bevehetnék Mordort! – kiáltott fel rémültem Éowyn.

Tyria dióhéjban mesélt küldetésükről, a Gyűrűről, s Frodóról, aki feladatául kapta annak elpusztítását.

- Nem azért megyünk oda, hogy bevegyük Mordort, hanem hogy eltereljük a Nagy Szem figyelmét Frodóról, így ő könnyebben eljuthat a Végzet Hegyére – fejezte be a lány.

- Így már értem – bólintott Éowyn. – Jó volna veletek tartani, nincs ínyemre, hogy itt feküdjek tétlen, míg ti szembenéztek Mordorral.

- Ha elbukunk, azt hamar megtudod. S ha így lesz, akkor siess nyugatra, még Rohanon is túlra, odáig talán csak sokára ér el Mordor keze, de hogy elér-e majd egyszer, az biztos – javasolta Tyria.

- Akkor inkább elébe megyek, én nem futok el! – jelentette ki Éowyn, s szemében tettvágy és bátorság csillant.

- Nem csalódtam benned, épp ilyen válaszra számítottam – nevetett Tyria.

- Mikor indultok? – kérdezte Éowyn kis idő múlva.

- Holnap hajnalban – válaszolta Tyria. – A bátyád, Aragorn, Gandalf és a déli vezérek összegyűjtik megmaradt haderejüket, hogy hajnalra indulásra készek legyenek. Igazából azért is jöttem, hogy elbúcsúzzam tőled.

- Igazán megkedveltelek, talán mert hasonlítasz rám – mosolyodott el Éowyn.

- Én is téged, remélem egyszer lesz alkalmad eljönni hozzánk az erdőbe, hisz’ én már láttam, te hol laksz, most rajtad a sor, hogy megnézd az én hazámat – mondta Tyria.

- Ha újból béke lesz, amit csak remélhetünk, majd küldj üzenetet, és megyek, amit tudok – ígérte Éowyn.

- Rendben – bólintott a fekete hajú lány. – Most mennem kell, még be kell szereznem egy köteg nyílvesszőt, mert majd’ az összeset ellőttem a csatában – Tyria felállt a székről és visszatette azt a helyére.

- Ég veled és sok szerencsét – kívánta neki Éowyn, és ép kezével Tyria keze felé nyúlt.

- Neked is, és gyógyulj meg mielőbb – Tyria megszorította egy pillanatra a másik lány kezét, aztán elengedte.

Mindketten tudták, hogy ez a búcsúzás akár örökre is szólhat, és csak halvány reményük maradt a viszontlátásra, ám erről nem szóltak. Tyria kiment a helyiségből és becsukta maga mögött az ajtót. Halkan végigsietett az Ispotályon, ki a szabadba, ahol mindent arany fénybe borított a lenyugvó Nap fénye. Aztán fokozatosan egyre sötétebb lett, ahogy az égitest mind mélyebbre süllyedt a Fehérhegység mögött, s Mordor eddig narancsba volt felhői is fekete színt öltöttek.

Az egész városban mindenhol katonák jöttek-mentek, gazdátlanul maradt dárdákat, pajzsokat, kardokat, sisakokat, íjakat hordtak egy helyre, hogy azok vehessenek belőlük, akik valamelyiket elvesztették a harcban. Az istállók megteltek a csatát túlélt lovakkal, sok rohani patás elpusztult az ütközetben, így az ő gazdáik most új hátasokat kapnak a Fekete Kapuhoz vezető útra.

Ahogy Tyria lesietett az egyik lépcsőn, Halatirral találta magát szembe. Az íjkészítő kezében több kötegnyi nyílvesszőt tartott.

- Ez a tied – mondta, és a lány kezébe adott egy csomagnyi nyilat. – Gondori, de leellenőriztem, pontosan lehet vele lőni.

Tyria végigsimított a nyilak testén és a végére tűzött szürkés tollakon. Gondori mesterek keze munkái voltak, kecses darabok, acélheggyel.

- Vigyél egyet Elladannak is – Halatir egy újabb adag nyilat adott a kezébe. – Mi a baj? – kérdezte, miután a lány azokat a nyilakat is hosszasan nézte.

- Milyen a Fekete Kapu, Halatir? – nézett fel végre a nyilakról Tyria.

Halatir volt közülük az egyetlen, aki ott részt vett a Másodkor végén abban a borzasztó háborúban. A tünde szemében félelem csillant, melyet a rossz emlékek okoztak.

- Tudod, nagyon hosszú időt éltem meg, de sosem féltem annyira, mint ott. Nem attól, hogy meghalhatok, hanem attól, hogy elveszítem azokat, akiket szeretek, a családomat és Niphredilt. – Halatir, miközben beszélt, leült a lépcsőre, s Tyria mellételepedett.

Körülöttük nagy volt a mozgolódás, mindenki serényen tevékenykedett, hogy holnap hajnalra készen legyenek, s mindenkinek legyen megfelelő fegyverzete és megfelelően felszerszámozott lova. Csak ők ketten ültek ott mozdulatlanul a fehér lépcsőn, s az egész városban Halatir volt az egyetlen, aki tudta, mivel kell szembenézniük.

- Kietlen vidék az egész, sehol egy növény, vagy bármi élő – folytatta az íjkészítő. – A kapuk hatalmasak, semmi sem hatolhat át rajtuk anélkül, hogy Mordor vigyázó szemei ne látnák. Csak nehezen győzhettünk akkor, az Utolsó Szövetség áldozatokkal teli győzelmet aratott, de sokaknak több volt benne a bánata, mint az öröme.

Halatir szemében apró könnycsepp jelent meg, de nem gördült le az arcán, ott maradt tengerkék, keserűen csillanó tündeszemében.

- Ha kivonul ellenünk Mordor egész ereje, nincs esélyünk, ugye? – kérdezte félve, halkan Tyria.

- Ha csak feleakkora is, mint ami a Másodkor végén volt, még akkor sincs – felelte Halatir. – Az egyetlen reménységünk Frodóban van, hogy idejében sikerül beledobnia a katlanba a Gyűrűt. Egy ideig kitarthatunk velük szemben, de nincs elég harcosunk, hogy győzzünk.

Sem Halatir, sem Tyria nem mondta ki azt, ami gyökeret vert mindkettejük fejében: mind meg fognak halni.

A Nap utolsó pislákoló fényei is eltűntek, és félhomály telepedett Minas Tirith fehér városára. A falakon őrtüzek gyúltak, s a szolgálattévő katonák elfoglalták helyüket. Lassacskán csend szállt reájuk, úgy látszik, mindenki elkészült a holnapi útra.

- Legyen bárhogy is, nem fogom magam könnyen adni nekik – mosolyodott el Tyria, s felállt a lépcsőről.

- Ne is tedd, soha ne tégy ilyet, mert küzdelem nélkül a legkeserűbb elesni csatában - biztatta őt az íjkészítő, s ő is felállt a helyéről.

- Megyek, megnézem Morgilith-t, minden rendben van-e vele – mondta a lány, s a két köteg nyilat a hóna alá szorította.

- Én pedig még odaadom ezeket a többieknek. – Halatir tűnődve vizsgálgatta a kezében tartott kötegekbe csomagolt nyilakat. – Azt hiszem, Nelyának és Elrohirnak nem adtam még. Akkor holnap hajnalban találkozunk! – búcsúzott el Tyriától, s a lány elindult az istállók, míg Halatir a fent nevezettek ideiglenes lakhelye felé.

Tyria néhány lépés után megállt, és visszafordult, még éppen látta, hogy mielőtt Halatir alakja eltűnik egy kanyarban, a tünde megtörli szabad kezével a szemét. A lány még állt ott, s a sokat megélt tünde szavain gondolkozott. Aztán gyorsan kiverte őket a fejéből, és továbbment az istállókhoz.

Minas Tirith istállói a város legalsó szintjén helyezkedtek el, éppen úgy elkülönülve a többi épülettől, mint a kovács műhelye. Több hosszú, szalmatetős épület sorakozott egymással párhuzamosan, de Tyria nem tudta, melyikben lett elszállásolva Morgilith. Bemente az elsőbe, és megkérdezte az ott tevékenykedő lovászlegényt, hogy nem látott-e egy éjfekete kancát rohani nyereggel és vértezettel a fején. Az készséggel útbaigazította, miszerint látott egy ilyen lovat a harmadik istállóban. Tyria kisietett és bement az említett épületbe. Az istálló közepén, távol az állásoktól, egy állványon tűz lobogott, és világította be gyengén a helyiséget. Tyria jobbra-balra nézegetett, míg fel nem fedezte barátai lovait, Cadwort és Ithilt egymás mellett, aztán a másik oldalon Telumendilt, Vanimát, Laurelint és Arfánát. Mind felkapták a fejüket az ismerős érkeztére, és boldogan nyihogtak bele a tavaszi alkonyatba. Cadwor és Ithil oldalán, néhány rohani ló után Hwestet, Niphredilt, Diort, Nimloth-t, s végül saját kancáját is.

Morgilith izgatottan forgolódott a kis helyen, Tyria kinyitotta a lécből ácsolt ajtót és belépett a lóhoz. A nyereg és a kanca fejére illő páncélzat az állást a másiktól elválasztó falra volt téve. Tyria megcirógatta lova orrát és megpaskolta a nyakát.

- Holnap nagyon veszélyes helyre indulunk – mondta a kancának, és belenézett annak okosan csillogó fekete szemébe. – Bátornak kell lenned, bátrabbnak, mint amilyen most voltál Pelennor mezején.

Morgilith válaszképp halkan nyerített, s nagyokat pislogott hosszú szempilláival.

- Hajnalban itt vagyok érted – mondta a lónak Tyria, mikor kilépett az állásból és becsukta a kaput.

Szemben ott volt Arod és Aragorn lova, Brego is, ők és a tündelovak is kaptak egy kis orrsimogatást Tyriától, mielőtt a lány elhagyta az istállót.

Most már szinte teljes volt a sötétség, csak a házfalakra erősített fáklyák adtak némi fényt. Tyria hazaindult, Elladannal közös házukba. Mikor odaért, látta, hogy az ablakban gyenge gyertyafény táncol. Benyitott a kis házba, s megpillantotta Elladant, aki a tölgyfaasztalnál üldögélt, előtte egy kosár tele kenyérrel, mellette egy kis csészében vaj és egy palackban tej. A tünde már előkészítette számukra a két tányért és a két poharat, valamint két kést is elővett a vaj számára.

- Igazán ehettél volna nélkülem is – mosolygott a lány, majd leült a másik székre, szemben tündéjével, a két köteg nyilat pedig az asztalra tette.

- Úgy nem lett volna jó. – Elladan kiosztotta a kenyérszeleteket, de magának jóval kevesebbet szedett, mint Tyriának.

- Miért nem eszel többet? – kérdezte a lány.

- Nekem nincs rá olyan nagy szükségem – felelte Elladan. – Neked viszont jó erőben kell lenned.

- Én azért mégis szeretném, ha legalább még egyet megennél – szólt szigorúan a lány, és átrakott egy szeletet a saját tányérjáról Elladanéra.

- Jó, megeszem – adta meg magát a tünde, s a palackból mindkettejüknek töltött tejet.

Szó nélkül ettek, s Tyria végig azon gondolkozott, megemlítse-e párjának, mit hallott Halatirtól, de aztán úgy döntött, nem teszi. Ez volt az utolsó éjjel, amit ilyen békében együtt tölthettek, nem akarta felkavarni a nyugalmat.

Miután megettek, Tyria előszedett egy másik konyharuhát, miután a tegnapit Elladan fegyvertisztításra használta és csupa vér lett, az használhatatlanná vált. Gyorsan elmosogatott, és eltette az evőeszközöket.

- Ez az enyém, ugye? – kérdezte Elladan, mikor Tyria becsukta a konyhaszekrény ajtaját.

Hátrafordult, s látta, hogy a tünde kezében az egyik köteg nyilat tartja.

- Igen, Halatir adta őket – válaszolta a lány, majd elvette a faltól odatámasztott majdnem üres tegezét, hogy ő is megtöltse azt gondori nyílvesszőkkel. Kivette belőle a maradék két rohani nyilat, és akkor érezte, hogy valami arrébb mozdul a nevével ékesített tegezben. Szájával lefelé fordította, és egy kő hullott ki belőle, s koppant az asztal lapján. Az a kékesszürke folyami kavics volt, amit Parth Galennél szedett fel a földről, míg Frodóra vártak. Úgy érezte, mindez időtlen időkkel ezelőtt történt, s nem is ő, hanem egy másik lány tette el a követ.

- Ez meg mi? – kérdezte Elladan, és átment az asztal másik oldalára, hogy szemügyre vegye a kis lapos kavicsot, amit Tyria a tenyerében tartott.

- Ezt a követ a Rauros vízesésénél tettem el. Aragorn megkérte Frodót: döntsön, mi legyen a Szövetség sorsa. Három lehetőség volt, vagy átkelünk a folyón, és belépünk Mordorba, vagy idejövünk, Minas Tirith-be Boromirral. A harmadik az volt, hogy felbontjuk a Szövetséget, s mindenki megy a maga útjára – mesélte a lány, s közben nem vette le a tekintetét a kövecskéről. Épp akkora volt, hogy az ujjai tövétől elért a csuklójáig.

- Ott váltunk szét – folytatta kicsivel később. – Ott halt meg Boromir, Frodó és Samu ott keltek át az Anduinon, Legolas, Aragorn, Gimli és én pedig onnan indultunk Trufa és Pippin megmentésére.

- Tedd vissza a tegezedbe! – javasolta Elladan. – Hisz’ eddig szerencsét hozott.

- Úgy is fogok tenni – bólintott Tyria. – Ez egy fontos kődarab, így nevet kell neki adni.

Mindketten tanakodni kezdtek, miként nevezzék el a jeles kavicsot.

- Legyen a Szövetség Köve! – állt elő az ötlettel néhány perc múlva Elladan.

- Szövetség Köve, kérlek, segíts minket meg a veszélyes úton a hatalmas Ellenséggel szemben, és segítsd meg Frodót és Samut, hogy sikeresen végrehajtsák a küldetést, és hogy mind hazatérhessünk otthonainkba népeinkhez – Tyria két tenyerébe zárta a követ, úgy mondta el neki az imának beillő szöveget.

Mikor visszacsúsztatta a tegezbe a követ, már tudta, ki az, akinek oda fogja adni. Elladan és ő is feltöltötte tegezét, majd mindketten aludni tértek. A tünde azonban sokszor felkelt, és kiment a házból, beleszagolt a hűvös levegőbe, amely nyugtalanságot hozott lelkébe, majd visszament a szobába, s bebújt Tyria mellé az ágyba, hogy úgy vigyázza a lány álmát.

 

 

(brith - kavics)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára