ásnap, mikor még teljesen sötét volt, Elladan felkelt nyugtalan álmából. Nagyon szerette volna elhinni, hogy amit látott az éjjel azokban a rövid időszakokban, amit átaludt, csak egyszerű álmok voltak, nem pedig a jövőből jött látomások. Teljes sötétség és csend vette körül, Tyria ott aludt mellette az ágyban, őáltala gondosan betakargatva.

Felvette a csizmáját, magára vette szürke köpönyegét és kisétált a konyhába, majd onnan ki az utcára. Távoli lépteket hallott, lovakét és emberekét, ahogy koppannak a fehér kövezeten. Aztán a léptek eltávolodtak és újból csend lett. Odafenn fátyolfelhők kúsztak az égen, s csak itt-ott látszódott a csillagos égbolt. Mélyen beszívta a tüdejébe a hűvös tavaszi levegőt, hogy felfrissüljön és kitisztuljon kicsit az elméje.

Álmában borzasztó képek villantak fel előtte, szerettei, apja, testvérei, Tyria és az összes tünde holtan feküdtek egy kietlen köves pusztaságon, csak ő volt még életben, de súlyos sebet kapott, oldalából dőlt a vér, s lassanként kezdett minden elsötétedni előtte, nem érzékelte a szelet, a fényt, és kis idő múlva már az oldalában lüktető fájdalmat sem. Itt minduntalan megszakadt az álom, s nem tudta, az emberek túlvilágára vagy Valinorba került e az álom szerint, melyik utat választotta a kettő közül, amelyet a féltündéknek kínált fel Ilúvatar?

Újból vett egy nagy levegőt, és kiűzte fejéből a makacsul ott tanyázó álmokat. Most máshova kell összpontosítania, nem látomásokkal foglalkoznia!

Végignézett a néptelen utcán, majd visszament a házba és becsukta az ajtót. Bement a szobácskába és visszafeküdt Tyria mellé, de vigyázott, nehogy újra elaludjon, nem szerette volna, ha a rémálom visszatér a fejébe.

Akár Elladan, úgy a többi tünde is csak keveset pihent, de ha el is tudtak aludni, hasonló rémálmok kergették egymást a fejükben, mint neki. Fajuk különleges képessége volt ez, hogy érzékelték az őket fenyegető veszélyt, vagy épp, ha odahaza jó dolog történt, akkor az ott uralkodó boldogságot, örömet, és ez beférkőzött álmaikba is.

Tatya és Menel is sokszor felkelt, hol egyikük, hol másikuk álldogált a kis ház előtt, ahol ideiglenesen laktak, Tilion és Eirien felmentek a várfalra, s onnan kémlelték az Anduinon túl terpeszkedő Mordort egész addig, míg hajnalodni nem kezdett.

A fény növekedésével egyre nagyobb lett a nyüzsgés a városban, minden lovas katona elment felszerszámozni a lovát, s lassanként kialakultak a különböző századok, a rohaniak, Minas Tirith serege, a déliek megmaradt hadai mind-mind külön zászlóaljakba tömörültek.

Tyriát Elladan keltette fel, a lány rögvest kipattant az ágyból, felvette a csizmáját és felcsatolta lórieni köpenyét is. Mindketten kimentek a konyhába, és magukhoz vették a fegyvereiket. Tyria furcsa mód nyugodtnak érezte magát, mintha nem is Sauron karjaiba készülnének sétálni, hanem csak látogatóba egy messze élő barátjukhoz.

Kijöttek a házból, s miután becsukták maguk mögött az ajtót, kéz a kézben indultak el az istállók felé. A Nap még mindig nem kelt fel, de már világosabb lett, és a csillagok is kezdtek elhalványodni.

Útközben sok katonát láttak, amint családjuktól búcsúzkodnak, és az otthon maradó asszonyok és gyerekek sírtak, mert tudták: vajmi kevés esély van, hogy valaha is viszont látják a csatába indulót.

Az istállóban, ahol a tündék és Tyria lovai voltak elszállásolva, nagy sürgés-forgás fogadta Elladant és Tyriát. A lovászfiúk sorban szerszámozták fel a hátasokat, akik izgatottan mocorogtak állásaikban, ők is érezték a feszültséget a levegőben.

Lalaith és Legolas már Hwest és Arod körül szorgoskodtak, a tündelány épp a kantárt húzta rá világosfakó lova fejére.

- Jó reggelt! – mosolygott Lalaith, amint meglátta az érkezőket.

Látszólag ő sem aggódott az eljövendő események miatt, hiába látott szörnyű képeket álmában, azokat csak Mordor közelségének tudta be.

- Nektek is! – szólt vissza Tyria, és belépett Morgilith állásába.

Először felnyergelte a fekete kancát, majd a fejére tette a kantárt és a rohani páncélt. Közben megérkezett a többi tünde is. Mindenki a saját lovával kezdett foglalatoskodni, és nemsokára mind készen álltak az útra. Végül befutott Aragorn is, aki most kósza-öltözékéhez hasonló, de teljesen tiszta ruházatot viselt. Ezt is Imrahil herceg kérésére vette fel, miután a királyi díszbe nem egyezett bele, mondván, még nem foglalta el a trónt, addig nem illeti meg a fényes páncélzat. Oldalán az Andúril függött, s még a félhomályban is látszódott, hogy szeme elszántan csillog. Miután üdvözölte barátait, odament Bregóhoz, és sebtiben felszerszámozta.

- Mikor indulunk, Aragorn? – kérdezte Tilion, amint Ithil kantárszárát a kezében tartva közelebb ment a férfihoz.

- Mindenképpen napkelte előtt – hangzott a felelet Brego mögül.

- Mi már készen vagyunk! – jelentette be Nelya, és végigsimította Arfána orrát.

- Helyes, szembenézünk Mordor árnyaival! – Mire ezt Aragorn kimondta, már fel is ült a sötétpej csődör nyergébe.

Utolsóként Gimli trappolt be a hosszú helyiségbe kurta lábain, és Legolashoz sietett.

- Nehogy itt hagyjatok! – lihegte.

- Eszünkben sincs – jelentette ki színpadiasan Legolas, és Menel segítségével felszuszakolták a törpöt Arod hátára, majd a tünde is felült a szürke deres lóra.

Az összes tünde nyeregbe szállt, és Aragorn vezetésével kivonultak az istállóból. Odakint Éomer és Gandalf, valamint a déli vezérek várták őket lóháton, seregeiket már kivezették a hadvezérek a városfalon kívülre.

Tyria legnagyobb meglepetésére Éomer háta mögött Trufát, Gandalf mögött pedig Pippint pillantotta meg. Előbbi rohani, utóbbi gondori vértezetet viselt, Trufa tőre odaveszett a Boszorkányúrral való harcban, most új kis kard csillogott az oldalán.

- Nos, készen álltok? – kérdezte Gandalf, miután végignézett a társaságon. – Most még van esélyetek, hogy visszakozzatok, és itt maradjatok.

- Dehogy maradunk! – csattant fel Eirien hangja Tyria mögött.

- Nem lapulunk meg, míg Frodónak és Samunak szüksége van ránk – szólt most Menel Tatya mellett.

- Én gyerekként felajánlottam szolgálataimat Aragornnak, és megígértem, hogy vele tartok minden harcba – mondta Tyria -, és ez most sem lesz másként.

Aragorn ránézett, és bólintott egyet köszönetképp, majd lépésre ösztökélte Bregót.

- Indulás! – adta ki a parancsot, s az ő és Gandalf vezetésével elindultak a fehérköves úton, ami a kapuhoz vezetett. Némely ház ajtajában asszonyok s gyermekek álltak, mind megcsodálták a különös menetet, és egyesek még mindig nem hitték el, hogy az egyszerű öltözéket viselő férfi a társaság élén maga lenne a király.

A városkaput időközben hellyel-közzel rendbe hozták, igaz új kapu egyelőre nem épült, csak a régit javították, foltozták meg. A szélesre tárt kapuszárnyak között kilovagoltak az egyre gyérülő félhomályban fürdő Pelennor mezejére, ahol a sereg várta őket.

Középütt a lovasokból, gyalogosokból álló tömeg szétnyílt, utat engedve az érkezőknek. A sereg nagyjából hétezer főre rúgott, ennyi embert tudtak összeszedni a megmaradottakból. További kétezret Minas Tirith-ben hagytak arra az esetre, ha a fősereg elbukik, akkor még védhessék egy darabig a várost.

Aragornhoz kisvártatva csatlakoztak a dúnadánok is, akik Halbaradon kívül még két társukat veszítették el a csatában, így csak huszonheten maradtak. Mindannyian besoroltak Aragorn mögé, felharsantak Rohan és Gondor kürtjei, majd a tündékkel, Éomerrel, Gandalffal, a mögöttük ülő hobbitokkal, Tyriával és a déli vezérekkel az élén megindult Nyugat serege Mordor kapui felé.

Pelennor mezején mindössze hamukupacok maradtak az elégetett holttestekből, ezek között menetelve hagyta maga mögött a várost a katonák hosszú menetoszlopa. Közben már lassanként kezdett világosodni, bár a Mordor felett kavargó fellegek nem sokat engedtek át a felkelő Nap fényéből.

A délelőtt gyorsan eltelt, lépésben haladtak Osgiliath felé, s délben oda is értek a nagyrészt romokban heverő városhoz. Valaha Gondor fővárosa volt, de most mindenhol törmelék hevert az épületek közt, már amennyi azokból is megmaradt. A város az Anduin túlsó partjára is átnyúlt, s oda hidak vezettek át. Ezek közül is sok romokban hevert, de kettő épnek bizonyult, így ezeken kelt át a sereg.

Hosszú, egyenes úton haladtak, ahol a kövek közt már feltört a gaz, lévén, senki nem gondozta, mióta kicsivel több, mint ezer évvel ezelőtt a nazgûlok bevették magukat Minas Ithilbe, a Hold Tornyába, amelyet azóta Minas Morgulnak, a Boszorkányság Tornyának neveznek. Az akkor itt élő gondoriakat elüldözték vagy lemészárolták, és Ithilien tartománya teljesen elnéptelenedett, sem emberek, sem állatok, sem növények nem éltek a kietlen vidéken.

Tyria Elladan mellett haladt közvetlenül Aragorn és Gandalf mögött, és furcsa érzés kerítette hatalmába: nem félt, pedig lett volna mitől, hanem büszke volt magukra, amiért ilyen bátrak voltak, hogy eljöjjenek erre a veszélyes vidékre. Felnézett az égre, ahol fekete felhők kúsztak keletről nyugatra és lassanként föléjük érve eltakarták az eddig is gyengén világító Napot.

Elladan néha rá-rápillantott a lányra, és örült, amiért nem lát félelmet annak arcán. Tudta mindig, hogy bátor teremtés, egész lénye, kisugárzása ezt hirdette, de azért most mégiscsak épp az Ellenség karjaiba készülnek sétálni, ahonnan vajmi kevés esélyük van hazatérni.

Legolas, Menel és Tilion, miután átértek az Anduinon, kiváltak a sorból és a sereg végére mentek, ők hamarabb észreveszik az esetleg a közelben bujkáló orkhordákat. Ahogy a régi út egyre közelebb vitte őket az Árnyékhegységhez, úgy érezték mindinkább, hogy valakik követik lépteiket az egyre sziklásabbá váló terepen.

Végül azonban aznap nem került sor támadásra, de mikor letáboroztak közel az útkereszteződéshez, ahol majd északnak fordulnak, a tündék nem feküdtek le, hanem nagy köröket róva sétálgattak a táborhely körül, és minden apró neszre felfigyeltek, és sokáig füleltek a hang irányába, néztek mereven a sötétségbe, melyet tündeszemük fekete-fehér képként mutatott meg nekik. Tudták, az emberekből álló sereg csak rájuk számíthat, mert ők képesek észrevenni a sötétségben megbúvókat, időben meghallani az Ellenség lépteit.

Mindenki ott tért nyugovóra, ahol éppen leszállt a lóról, még a déli vezérek sem hozattak magukkal sátrakat, mind köpönyegükbe burkolózva feküdtek a puszta földön.

Tyria csak nagy sokára tudott elaludni, ha valaki megmoccant a közelében, rögtön felkapta a fejét, nem-e valami ork tart felé. Végül csak elszenderedett, és úgy érezte, túl hamar jött el a reggel, túl gyorsan telt el a tegnapi nap, és kerültek közelebb a Fekete Kapukhoz.

Mindannyian gyorsan összekészülődtek, hogy minél előbb célba érjenek. Tyria épp a tegezébe bújt bele, mikor feltűnt Elladan, hogy csatlakozzon hozzá, ő is, mint a többi tünde egész éjjel fent volt, és lassú köröket megtéve járkált a sereg hálóhelye körül.

- Láttatok valamit? – kérdezte Tyria, mire Elladan megrázta a fejét.

- Semmit, és hallani sem hallottunk semmit, csak éreztük a veszély közelségét, de azon nem is csodálkozom – intett fejével a nem messze magasodó Árnyékhegység felé, amelyen túl Mordor földje terpeszkedett.

- Én is csak keveset tudtam aludni, minden halk neszre felriadtam – felelte Tyria, miközben felült Morgilith hátára.

- Gondolod, nem vettük volna észre, ha orkok járnak a táborban? – kérdezte mosolyogva Elladan, majd ő is felült lova nyergébe.

- Azért jobb félni, mint megijedni – mondta a lány és megfordította a lovát, hogy csatlakozzanak a menet élén Aragornhoz és Gandalfhoz.

Most Halatir, Minya és Lalaith maradt a menet végén, s gyakran hátranézegettek, meg-megálltak, a levegőt szagolgatták, s a sor végén haladó emberek gyakran megtorpantak ilyenkor, mert azt hitték, a tündék éles füle meghallott valamit. Lalaith nem győzte őket megnyugtatni, hogy egyelőre nincs közvetlen veszély, haladjanak tovább, mert lemaradnak.

Ezen a napon, s a következőn is már észak felé haladtak, jobbjukon ott magasodott az Árnyékhegység ködbe burkolózó csipkés taraja, s mind fel-felnézegettek a sötétszürke sziklákra, és szinte várták, mikor ront rájuk egy rejtőzködő orkcsapat.

Utazásuk harmadik napján Tatya, Menel, Elladan és Tyria maradtak sereghajtóként, itt az út közel vitt a meredek sziklás lejtőhöz, ami az Árnyékhegység előfutára volt, így ha megtettek egy kisebb kanyart, akkor nem látták az út mögöttük lévő részét. Egy ilyen alkalommal a három tünde hirtelen megállította lovát, és hátrafordulva a nyeregben fülelni kezdtek, mert mindannyian ismerős hangokat véltek hallani. Túlságosan is ismerőseket.

- Szerinted hányan lehetnek? – kérdezte Menel pár másodperccel később Elladant, és ebből Tyria tudta, most valóban hallanak valamit a tündék.

- Kétszázan? Háromszázan? – találgatott Tatya hol párjára, hol Elladanra nézve.

- Inkább ötszázan, de lehet, hogy kicsivel többen – felelte Menel, folyamatosan az utat kémlelve.

- Szóljak nekik, hogy fújják meg a kürtöket? – kérdezte Tyria, ugyanis ez volt a megbeszélt jel, ha támadást észlelnek a hátul haladók.

- Szólj – bólintott Elladan, mire Tyria megfordította Morgilith-t, és a távolodó sereg után vágtatott.

Most csak néhányan álltak meg a seregből, hogy ők is hallgatózzanak, ők tanácstalanul álldogáltak az úton. Két lovas rohani katona és két gyalogos gondori íjász volt az, akik lemaradtak társaiktól, mikor Tyria utolérte őket, utasította az egyik rohanit, akinél kürt volt, hogy fújja meg, mert nagyjából ötszáz ork halad a nyomukban.

A zöld köpönyeget viselő rohani belefújt kürtjébe, és az Árnyékhegység szürke tömbje sokszorosára felerősítve verte vissza az éles hangot. A seregben hátul haladók elébb megtorpantak, majd megindultak visszafelé, mert ebben is megállapodtak: ha hátulról jelzés érkezik, azonnal forduljanak meg, ne várjanak a hadvezérek parancsára.

Tyria meg sem várta, hogy a lovon érkezők mellé érjenek, hanem Morgilith-t vágtára ösztökélve sietett magukra hagyott társaihoz, akik közben már meg is látták az Árnyékhegység meredek lejtőin lefelé zúduló orksereget, amint feléjük, a három magányos lovas felé rohannak, s hamar be kellett látniuk, hogy bizony még Menel is alulbecsülte létszámukat.

 

(Ephel Dúath - Árnyékhegység)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára