talajra ereszkedő óriási fekete sárkányforma állat hátán, amelyet Tyria látott leszállni, nem más ült, mint az Angmari Boszorkányúr. Ő volt a kilenc nazgûl ura, valaha az emberek egyik királyaként trónon ült, de már régen megrontotta reá bízott gyűrűjének ereje, s Sauron szolgálatába állt. Odafentről látta, hogy a felmentő seregként érkező rohaniakat Théoden vezeti, így szárnyas hátasával lecsapott, az megragadta éles fogaival Hósörényt, néhányszor megrázta, majd eldobta szerencsétlen állatot a királlyal együtt, aki elpusztult lova alá szorult.

- Lakmározz csak a húsából! – bíztatta a Boszorkányúr a bestiát, és az bőrredős szárnyaira támaszkodva közelebb lépett a magatehetetlenül fekvő, sebesült királyhoz.

Ám hirtelen valaki eléje ugrott, egy páncélt és sisakot viselő karcsú alak, kezében kardot szorongatott, kék szemében elszántság tükröződött.

- Hagyd békén, különben megöllek! – kiáltott a Boszorkányúrra a katona.

- Ne állj a nazgûl és a prédája közé! – figyelmeztette őt, de amaz nagyon elszántnak látszott.

Théoden nem látta, ki a megmentője, de a hangja nagyon ismerős volt neki, s mielőtt még a nazgûl hátasa megtámadta volna, látott valakit, akinek nem szabadott volna ott lennie Pelennor mezején.

A hatalmas állat most a katona felé kapott tűhegyes fogaival, de az fürgén félreugrott, s kardjának két erőteljes csapásával lefejezte a bestiát, melynek immáron fej nélküli teste őrült vonaglásba kezdett, s a Boszorkányúr leugrott a haldokló állatról. Egy egyszerű rohani katona nem fog elébe állni. Kezében kardját és óriási, tüskés buzogányát tartotta, úgy magasodott a hozzá képest alacsony rohani fölé.

A katona felkapott a földről egy gazdátlan pajzsot, s erősen megmarkolta, megvetette lábait a földön, úgy várta a nazgûl támadását.

A fekete köpenyt s tüskés sisakot viselő lidérc meglendítette a buzogányt, s a katona épp csak el tudott előle hajolni, arcán érezte az előtte elsuhanó fegyver szelét. A Boszorkányúr még háromszor csapott le rá, ő mindannyiszor elugrott, de a negyedik alkalommal a buzogány feje elérte a pajzsát, ami darabokra tört a nehéz fém csapásától.

A katona kezébe éles fájdalom hasított, a csapás erejétől hátraesett, egyenesen a földön heverő Hósörény mellé. A Boszorkányúr odament hozzá, s páncélkesztyűs kezével torkon ragadta ellenfelét.

- Te ostoba! Engem ember fia meg nem ölhet! – sziszegte a lidérc, s felemelte a földről a katonát. – Most meghalsz!

Ám ahogy kimondta az utolsó szót, a térdébe fájdalom hasított. Olyasvalaki okozta, akit ő, a Nazgûlok Ura, egy pillantásra sem méltatott volna. Trufa volt az, lassan kúszott oda mögéje, s hirtelen belédöfte a nolda tőrt, amit még Galadriel Úrnőtől kapott Lórienban. A rég Valinorba hajózott nolda kovácsok készítette gyönyörű penge képes volt sebet ejteni rajta, s erejét is jócskán megcsappantotta.

A Gyűrűlidérc vijjogva bukott térdre, s elengedte a katona nyakát, aki felkelt a földről, kezébe kapta elejtett kardját, levette sisakját, s így láthatóvá vált hosszú, szőke haja. Éowyn volt az; a lány, amint meglátta, hogy a nazgûl a nagybátyjára támadt, gondolkodás nélkül odafutott, miután egy halott olifánt melléjük zuhant, s ő és Trufa leestek Windfola nyergéből.

- Én nem vagyok senkinek a fia! – kiáltotta, s teljes erejéből beleszúrta kardját oda, ahol a lidérc arcát sejtette.

A nazgûl összegörnyedt, s mintha egy láthatatlan erő tenné, úgy horpadt be több helyen koronaforma sisakja, s úgy lett egyre kisebb egész alakja, míg végül csak egy összetört, üres páncélzat maradt utána.

Ezzel beteljesedett Glorfindel jóslata, miszerint az Angmari Boszorkányurat nem a Másodszülöttek egy fia fogja megölni.

 

***

Tyria úgy érezte, a harc már napok óta folyik, egyik támadóját terítette le a másik után, de mindig akadt egy újabb haradi katona vagy ork, aki őt szemelte ki magának. Ugyanolyan erővel harcolt, mint eddig, ám már kezdte érezni, hogy karjai fáradnak, egyre nehezebben húzta ki ellenfelébe döfött kardját.

Néha látta társait, ahogy vagy gyalogosan, vagy lóháton küzdenek, de csak egy gyors pillantást vetett mindegyikükre, és örömmel állapította meg, hogy egyiküknek sincs komoly sérülése.

Sokszor eszébe jutottak Aragornék, hogy mikor érnek már ide a Holtak Seregével? Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán nem is jönnek. A Sereg egyszerűen nem volt hajlandó engedelmeskedni Aragornnak, és megölték mindegyiküket. Nem, az lehetetlen. Ha így lett volna, azt biztosan megérzi. Ha a barátai meghalnának, azt tudná. Ezt ismételgette magában, s mikor lefejezett egy orkot, észrevette, hogy az egész környéket különös, zöld köd üli meg. Hamar rájött, hogy nem köd, ami körbeveszi, hanem lovasok, s gyalogos katonák végeláthatatlan sora az – a Holtak Serege megérkezett!

Az orkok és a haradiak fejvesztve rohanni kezdtek, de a szellemkatonák könnyedén utolérték, s lekaszabolták mindannyiukat. Tyria többször is körbefordult, és mindenhol ugyanazt a jelenetet látta: a fel-alá futkosó orkokat és haradiakat sorra öldösték le a Holtak Seregének csontváz-szerű tagjai.

Azonban nem sokáig nézhette a Holtak Seregének munkálkodását, mert egy ork éppen feléje rohant, hogy őt akarta támadni, vagy egyszerűen csak épp arra menekült, nem tudhatta, de nem is volt fontos, egy laza mozdulattal szíven döfte a csúf sisakot viselő orkot.

- Ez nagyon szép volt! – hangzott fel mögötte, miután kiszabadította kardját a halott testből.

Megpördült a tengelye körül, s nagyjából tízlépésnyire tőle ott állt Elladan. Arca maszatos volt, kardja és ruhája itt-ott véres, de szemei úgy ragyogtak, mint szürke kavicsok a folyóparti sekély vízben.

Tyria odarohant hozzá, és összeölelkeztek.

- Úgy féltettelek! – próbálta túlkiabálni a lány a még mindig tomboló csata zaját.

- Én is téged! – mondta Elladan két tenyere közé fogva Tyria arcát. – Ámbár úgy látom, erre nem nagyon volt szükség – intette fejével az imént lekaszabolt ork felé.

- Á, semmiség! – legyintett mosolyogva a lány.

Ekkor valami óriási dübörgés hangzott fel nem messze tőlük, és a föld megremegett alattuk. Mindketten a hang irányába néztek. Egy olifánt térdre bukott, majd elterült a földön hatalmas porfelhőt kavarva fel. Az állat kinyújtott ormányáról egy alak ugrott le, s ért földet könnyedén, s kisvártatva egy kicsi, tömzsi másik trappolt oda hozzá.

- Ez azért még egynek számít! – hangzott fel Gimli reszelős hangja, s baltájának rázásával adott nyomatékot mondandójának.

- Úgy lesz! – bólintott Legolas, ugyanis ő volt az, aki leterítette az olifántot.

Közben a por elült a levegőben, így láthatóvá váltak Elladan és Tyria számára.

- Gimli! Legolas! – kiáltott fel boldogan Tyria, és barátai felé rohant.

Előbb a tündét ölelte meg, aztán lehajolt Gimlihez, és őt is átkarolta. Körülöttük a csatazaj kezdett elülni, a Holtak Serege rövid idő alatt legyőzte Sauron seregét, s nem maradt más a harcmezőn, csak halottak. Rohaniak, haradiak, orkok, lovak és olifántok kusza halmaza hevert szerteszét, köztük pajzsok, kardok, zászlók, dárdák, sisakok mindenfelé elszórva, ameddig csak a szem ellátott.

- Majd elmeséljük, mi történt a Holtak Ösvényén – ígérte Legolas.

- Először nem akartak kötélnek állni ezek a fickók, de Aragorn meggyőzte őket – intett fejével a nem messze gyülekező szellemek felé Gimli.

Hirtelen Aragorn tűnt fel nyomában a dúnadánokkal, és odasétált a szellemsereghez, ahonnan kivált egy koronát viselő, szakállas alak.

- Menjünk oda! – javasolta Elladan, és ő, Tyria, Legolas és Gimli közelebb mentek, de kissé távolabb álltak meg, mint Aragorn, mert nem nagyon fűlött a foguk a szellemek közelségéhez.

Néhány másodperc telhetett csak el, mikor befutott a többi tünde, ki lóháton, ki gyalogosan. Lalaith Legolas nyakába vetette magát, kis híján felborítva a bátyját, majd sorban a többi tündelány is megölelte. Mindenki legnagyobb meglepetésére Lalaith Gimlit is átölelte, Tyria örömmel nyugtázta, nem szerette volna, ha barátai között ellenségeskedés van.

Elrohir és Nelya kissé később jöttek oda hozzájuk, kéz a kézben, s akkor ők ketten elhatározták, hogy többé nem is eresztik el egymást soha.

Az összes tünde véres és maszatos volt, késeiken fekete és piros vér csillogott, de egyiküknek sem volt sérülése néhány horzsolástól és zúzódástól eltekintve. Mind boldogok voltak, hogy mindenki ép és egészséges, és természetesen örültek a győzelemnek is.

Mind Aragornra és a Holtak Királyára függesztették tekintetüket, s várták, hogy az újdonsült király feloldja esküjük alól az elátkozott sereget.

***

Éowyn a Boszorkányúr pusztulása után kínnal-keservvel odakúszott Théodenhez, s nagybátyja fölé hajolt.

- Bácsikám, bácsikám – szólongatta, s közben az arcát, haját simogatta egészséges jobb kezével, a balt ugyanis nyilalló fájdalom járta át.

Théoden néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét, és unokahúgára nézett.

- Ismerős az arcod – mondta Théoden halkan. A lány szeméből könny csöppent a fűre, s halványan elmosolyodott.

- Közeleg a halálom – Théoden felemelte kesztyűs kezét, és megérintette Éowyn fehér arcát.

- Nem… nem… - rázta a fejét a lány, de lelke mélyén tudta, hogy nagybátyjának igaza van. – Megmentlek, meglásd. Beviszlek a városba, ott majd ellátnak a gyógyítók.

- Az én testem megtört, most már el kell engedned – Théoden szája sarkából egy apró vércsepp bukkant elő és lefolyt a király arcán. – Apáimhoz megyek, és az ő dicső körükben sem kell majd szégyenkeznem – Théoden levette tekintetét Éowynról, és a felettük úszó sötét felhőket nézte.

A lány kétségbe esve kuporgott mellette. Tudta, hogy már semmit sem tehet a nagybátyjáért.

- Éowyn… - hagyta el utoljára a kedves név a király ajkát, majd lelke messzire távozott, egy olyan helyre, amit Ilúvatar rejtve hagyott Gyermekei előtt.

Éowyn halkan zokogni kezdett, majd odaborult Théoden mellkasára. Nem akarta elhinni, hogy ez történt. Nincs többé a bácsikája, aki őt és bátyját saját gyermekeiként nevelte, s akit ő apjaként szeretett. Csak sírt és sírt, mikor a csata elült körülötte, még akkor is, aztán hirtelen furcsa érzés kerítette hatalmába, s a gonosz erő, amellyel a Boszorkányúr leszúrásakor érintkezett, különös, feneketlen mélységbe taszította őt, s elvesztette az eszméletét.

 

***

- Engedj el minket! – kérte a Holtak Királya Aragorntól, de Gimli megelőzte a dúnadánt.

- Rossz ötlet! – kottyant közbe a törp. – Szorult helyzetben kapóra jönnek e fickók, nem baj, hogy holtak.

- A szavadat adtad nekünk – próbálkozott újra a foszladozó kísértet.

- Teljesítettétek eskütöket – mondta Aragorn. – Menjetek békével!

A szellemkirály boldogan elmosolyodott, majd egész seregével együtt egy szélroham kíséretében semmivé foszlott.

- Én azért örülök, hogy elmentek, nem voltak túl bizalomgerjesztők – súgta oda Eirien Tilionnak.

Aragorn feléjük fordult, kezében a vértől foltos Andúrilt tartotta, s ugyan kissé megviseltnek tűnt, de szeme elszántan csillogott, ahogy végignézett barátain.

- Még nincs vége, ugye? – kérdezte Nelya, és közelebb lépett a férfihoz.

- Nincs, mert nem győztük le Sauront. Mordorban még ezernyi ork és más sötét teremtmény lakozik, és Frodónak sem sikerült még elpusztítani a Gyűrűt – felelte Aragorn.

- Jól beszélsz – csendült fel mellettük Gandalf hangja.

Az öreg varázsló Pippin társaságában jött le Minas Tirith-ből, oldalán a Glamdringgal, s úgy festett, mintha csak egy kis sétára indult volna a vérszagú csatatéren.

- Hol van Trufa? Nem láttátok? – kérdezte a jelen lévőktől Pippin, s hol egyikükre, hol másikukra nézett, s várta, hátha megpillantja köztük a barátját.

- Éowynnal volt, én kétszer is láttam őket, akkor nem volt semmi bajuk – felelte Minya.

- Éowynnal? – visszhangozta Aragorn. – Mit keres itt?

- Eljött velünk Edorasból, hogy részt vegyen a harcban – válaszolta Tyria.

- Sem Théoden, sem Éomer nem tudott róla, igaz? – kérdezte Aragorn, de volt egy sejtése a válasz felől.

- Nem – rázta a fejét Tatya -, de mi igen.

Pippin ekkor se szó, se beszéd, faképnél hagyta őket, és elrohant, hogy megkeresse Trufát.

A tündék és Tyria is segítettek a keresésben, szétváltak, hogy mielőbb a nyomára akadjanak Éowynnak és Trufának a halottakkal borított harcmezőn, ahol már mások is keresték barátaikat, rokonaikat, de sokak már csak holtan látták viszont a csatában elveszetteket.

 

(agar - vér)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára