árom nap múlva már minden meghívott elhagyta a palotát, és hazatért otthonába, kivéve Anshanékat és Celdiana szüleit, akik régóta nem látták már az unokáikat, ezért úgy tervezték, hogy még maradnak néhány napot.

Egyik délután a gyerekek elkéredzkedtek, és Resson társaságában meglátogatták Tyria nagyszüleit. Andoas és Soria örültek nekik, hisz nem számítottak felbukkanásukra.

- Hallottuk hírét az eljegyzésnek, sok boldogságot kívánunk – rakott vendégei elébe Soria egy óriási tál túrós süteményt.

- Köszönjük – mosolygott Zina, aki életében először járt parasztházban, így folyvást körbe-körbe nézelődött.

- Valójában kérni jöttünk – mondta Siderone, majd Andoasra pillantott.

- Mink lehet nekünk, ami a magatok fajtának kell? – kérdezte az öreg kovács.

- A te tudásod, uram – felelte a bátyja mellett ülő Nanae. – Szeretnénk, ha készítenél nekünk négy kardot.

Resson a hosszúkás asztal mellett állt, s a hercegnő szavai hallatán menten elsápadt.

- Hatalmas bajba keverhetitek Andoast és magatokat is – figyelmeztette a négy gyereket.

- Apa nem fogja megtudni, csak ha elkészültek, és akkor már nem tehet semmit – vetette ellen Reytan.

- És akkor sem fogjuk elárulni, hogy a te kezed munkái – sietett közölni Nanae.

Ő, Zina, Reytan és Siderone már előre elterveztek mindent, az elmúlt két napban csak erről beszéltek.

- Le is rajzoltuk őket. – Nanae kotorászni kezdett a padon mellette pihenő táskájában, majd kisvártatva két összecsavart pergament szedett elő.

Átnyújtotta a vele szemben ülő Andoasnak, aki elvette és kíváncsian széthajtogatta őket. Soria melléült, és ő is megnézte a gyerekek rajzait. Az egyik két karcsú, kétélű, egykezes kardot ábrázolt, egyikük markolatára napot, a másikra lófejet álmodott meg jövőbeli tulajdonosa, így nem volt nehéz kitalálni melyik melyik lányhoz tartozott. A másik pergamenen egy egyélű, ívelt pengéjű fegyver rajza szerepelt egy, a másik kettőnél hosszabb pengéjű kétkezes kard társaságában. Az ívelt pengébe egy hullámos vonal került, a kardéba pedig indaszerű, hurokban végződő vésetek.

Ez utóbbiakat Andoas hosszabban nézegette, így Reytan és Siderone is közbeszólt.

- Az enyémen a vonal valójában egy kígyó, mert a Vörös Kígyó klán tagja voltam – magyarázta Reytan.

- Én pedig a tündék tőrein láttam ilyen mintákat, ezért szeretnék én is ilyet – szólt Siderone.

- Természetesen megfizetjük a munkát – szögezte le Nanae és feszülten várta a kovács válaszát.

- Sosem volt példa még arra, hogy nők vívni tanuljanak az udvarnál – mondta Resson és a két lányra nézett. – A király nem lesz elragadtatva az ötlettől.

- De azért reméljük, te nem tartod bolondságnak, hisz téged szemeltünk ki tanárnak! – nevetett fel Nanae.

Resson szívesen tanította volna a lányokat, mint annak idején Salde-ot is, de tartott a király reakciójától. Andoas azonban elvállalta a munkát, és még aznap nekilátott a fegyverek kovácsolásának. Három nap dolgozott, mire a négy csodálatos penge elkészült. Akkor az öttagú csapat eljött értük, és bőségesen megjutalmazták az idős kovácsmestert.

A gyerekek és Resson csak sötétedés után értek haza, ezért úgy határoztak, hogy csak másnap mutatják meg szüleiknek új szerzeményeiket.

- Igazán szép! Éppen olyan, mint amilyennek elképzeltem – lengette meg Siderone kardját a gyenge gyertyafényben.

- Én is meg vagyok elégedve a sajátommal, habár ilyen egyélű kardot igazán jól csak a sivatagbéliek készítenek – szedte le az ágytakarót az paplanokról és párnákról Reytan.

Saját fegyverét gondosan az asztal közepére helyezte, hogy bármikor vethessen rá egy pillantást.

- Mert mi nem ilyet használunk – csúszatta vissza a pengét tokjába a herceg. – Tegyük el őket, mielőtt valaki meglátja – javasolta, majd felnyalábolta Reytan fegyverét is, és bedugta a sajátjával együtt a ruhásszekrénye aljába.

Reytan eközben az ablakhoz ment, hogy elhúzza a nehéz sötétítőfüggönyt. Vetett egy pillantást a fogyó Holdra, majd a palota jobboldali szárnyára esett tekintete, melynek egy része az ő szobájukból is látszódott. A fal mentén minden éjjel négy katona állt őrt, s a falon kicsi fáklyák égtek számukra, ám Reytan sem katonákat, sem a fáklyák fényét nem látta.

- Ma éjjel miért nem őrködnek Resson emberei? – kérdezte félig Siderone felé fordulva, aki épp akkor terítette rá az egyik szék támlájára köpönyegét.

- Minden éjjel van őrség – mondta a herceg, és ő is ablakhoz ment.

Barátjának igaza volt. Az általuk is látható falszakasz mentén teljes sötétség uralkodott. A két fiú szinte egyszerre nézett egymásra, és egyszerre fúródott beléjük az aggodalom tüskéje.

- Valami baj van – suttogta Reytan, majd az erkélyre vezető ajtóhoz ment, kinyitotta, és lassan kilépett a friss tavaszi éjszakába.

Odakint teljes csend honolt, túl nagy csend és szokatlan nyugalom. Reytan a korláthoz lépett, ahonnan már hosszabb falszakaszt is belátott, egész alattuk és baloldalt is. Mindenhol sötétség és csend, habár itt is őröknek kellett volna lenniük. A fogyatkozó Holdat eddig pamacsos felhők takarták el, és mikor elhagyták az égitest arcát, a fiú meglátta az őröket. Mindannyian fekete halmokként, holtan feküdtek a falak mentén.

Reytan visszasietett a szobába és bezárta az ajtót.

- Mi történt? – kérdezte Siderone. Már attól megrémült, ahogy a tartun fiú ránézett.

- Minden őr halott. Vedd vissza a köpönyeged, kösd fel a kardod, én elmegyek a lányokért – azzal a szekrényhez rohant, kihalászta az imént eltett fegyvereket, Siderone-ét az asztalra tette, a magáét pedig derekára kötötte.

- De hát mit csinálunk? – Siderone teljesen kétségbeesett, szíve irdatlanul vert, keze remegni kezdett.

- Valaki betört a palotába, el kell mennünk – mondta fojtott hangon Reytan, miközben meghúzta a fegyver szíját. – Csak csináld, amit mondtam, mindjárt visszajövök a lányokkal.

Siderone meg sem tudott szólalni, Reytan olyan gyorsan hagyta el a szobát. Csend ereszkedett a helyiségre, s kintről sem hallatszott semmiféle zaj. Olyan volt, mint bármelyik éjjel.

A herceg felcsatolta a kardot, majd magára vette a köpönyeget, amely szénfekete lévén jól elrejti majd odakint. Tanácstalanul körbenézett, mit kéne még magával vinnie. Aztán eszébe jutott. A fehér övet éjjeliszekrénye fiókjába tette, mert mikor Andoashoz és Soriához mentek, sem ő, sem Zina nem vette fel, nehogy elveszítsék jegyességük jelképét. Jobb híján gyorsan csizmájába gyűrte a szövetdarabot, majd újra körbenézett, de szíve annyira össze-vissza kalimpált, hogy semmire nem tudott koncentrálni. Szája teljesen kiszáradt, az éjjeliszekrényen lévő kancsóból töltött egy kis pohárba, majd egy kortyra megitta az egészet.

És akkor meghallotta. Láncing szemeinek zörrenését, nehéz léptek zaját. Az ő ajtaja felé tartottak. Hirtelen ötlettől vezérelve elfújta a gyertyát, majd a vaksötétben elhúzta ágya baldachinját, de nem bújt el mögé, hanem megkerülte a termetes fekvőhelyet és leguggolva egész apróra összehúzta magát. Tudta, hogy meg fogják találni, de nem volt hova mennie.

Abban a pillanatban valaki durván feltépte az ajtót. Ketten voltak, egyszerű fekete ruházatot viseltek, azon pedig láncinget, melynek szemei minden mozdulatnál egymáshoz érve zörögtek.

- Érzed a gyertya szagát? – szimatolt bele a levegőbe az egyikük.

- Nemrég fújhatta el – állapította meg a másik.

’Miért nem fújtam meg erősebben? Akkor nem füstöl!’ Siderone szája elé tapasztotta a kezét, hogy még a lélegzését se lehessen hallani.

A léptek egyre közeledtek, s ő szorosan összezárta szemhéjait. Az egyik katona elhúzta a függönyt, mire a Hold sápadt fénye beterítette a szobát, és láthatóvá tette a betolakodók számára Siderone ágy mögött kuporgó alakját.

- Hát itt vagy! – kiáltott fel a legmagasabb, egy nyurga figura, aki hajánál fogva odarángatta Siderone-t a szoba közepére, a hosszúszálú szőnyegre, melyen ő úgy szeretett járni.

- Kik vagytok? És mit akartok? – kérdezte a herceg, mikor támadója erőszakkal maga felé fordította.

- Lemegyünk a nagyterembe, ott mindent megtudsz – közölte az alacsonyabbik, majd erősen karon ragadta a fiút és öles léptekkel megindultak a földszinti terem felé.

 

- Mondd, Laytear, mi ez az őrület? – kiabálta Silenus.

A nagyterem közepén állt, magához ölelve a reszkető Celdianát. Támadóik legalább annyi méltóságot hagytak nekik, hogy ne hálóruhában kelljen lejönniük az éjszaka közepén, így mindketten hosszú öltözékükben várták a magyarázatot. Négy fegyveres katona vette őket körbe, akik a Gerrin-ház címerét viselték mellkasukon.

Laytear Gerrin teljes vértezetben, karddal a kezében méregette őket. Szeme elszántan csillogott, s egy pillanatra se vette le tekintetét a királyról.

Mellette fia, Cliras álldogált, szintén felfegyverkezve, majd kicsivel távolabb egy fiatal, finom bőr öltözéket viselő lány, elegáns tőrrel az övében. Ő volt Elaida, akit apja mindenáron hozzá akart adni a trónörököshöz. Csinos leány volt, hatalmas barna szemekkel, arányos, karcsú alakkal. Most karba tett kézzel várta a fejleményeket.

- Majd ha mindenki itt lesz, elmondom – felelte Laytear, s tovább nézegette a királyi párt.

Ekkor bukkant fel az ajtóban a két katona, akik Siderone-t hozták. A terem közepére hurcolták, s félúton szülei és Laytear között egyszerűen a földre lökték. Annyi ideje sem volt, hogy maga elé tegye karjait, így homloka nagyot koppant a márványlapon, melyen nemrég még Zinával táncolt.

- A lányt nem találtuk, nagyuram – jelentette a magas katona Laytearnek.

- Hol van a lányod, Silenus? – kérdezte az északi földek ura.

- Hát nem sikerült kirángatni az ágyából? – kérdezte gúnyosan a király.

Celdiana közben könnyeit nyelve figyelte fiát, aki lassan négykézlábra emelkedett. Megszédült, annyira beverte a fejét. Ekkor Cliras odalépett hozzá, és fél lábával hátára nehezedett, mire Siderone erőtlenül újra hasára huppant.

- Hagyd békén! – kiáltotta Celdiana.

- Tökéletes helyen van, nem esik bántódása – vetett egy pillantást a földön fekvő hercegre Laytear, mintha semmi kivetnivaló nem lenne abban, hogy fia fél lábbal rajta áll.

- Az előbb kérdeztétek, hogy mi ez az egész – fogott bele mondandójába a férfi. Közben lassan járkált a királyi pár és Siderone között. – Bevallom őszintén: kudarcot vallottam, mikor megpróbáltam tíz urat megnyerni ügyemnek. Csak hat állt mellém, mind északiak: Eidann Sepher, Ilad Nyllim, Cliras Dhagab, Hicarr Beasalir, Vasicior Werrel és Elymar Erysol.

Siderone egyiküket sem ismerte személy szerint, de azt tudta, hogy egyik szépanyja Werrel-lány volt, így nem értette, hogyan fordulhattak távoli rokonaik felé.

- Mit akarsz tőlünk? – kérdezte szikrázó tekintettel Silenus. Felesége változatlanul karjába kapaszkodva reszketett, miközben könnyeivel küszködött.

- Egy egészen egyszerű dolgot: mondj le a trónról a javamra – közölte Laytear, és várakozva megállt a király előtt.

- Hívd össze a királyválasztó gyűlést! Csak úgy választható új király! – szólt tisztán csengő hangon Silenus, pedig bensőjében félelem lappangott.

- Látom, nem érted. – Laytear azzal otthagyta Silenust, áttrappolt Siderone-hoz, mire fia levette lábát a herceg hátáról.

A Gerrin-ház feje bal csizmáját Siderone nyakára helyezte, mire a fiú ösztönszerűen szabadulni próbált a légcsövére és a nyakcsigolyáira nehezedő nyomástól, ám túl gyenge volt, hogy lerázza kínzóját. Próbált kiáltani, de száját csak erőtlen nyöszörgés hagyta el. Kétségbeesetten szüleire nézett, s szeme telefutott könnyel.

- Megölöd! – kiáltotta Silenus, mintha Laytear nem lett volna tisztában vele, és oda akart rohanni, de a katonák visszafogták.

- Az előbb mondtam valamit! – kiabálta túl Laytear Celdiana hisztérikus zokogását.

- Lemondok a trónról, a vagyonomról, mindenemről, csak hagyd békén a fiam! – ordította Silenus teljes erőből a katonák keze közt vergődve.

Laytear levette lábát Siderone nyakáról, mire a fiú felköhögött, ahogy újra szabaddá vált légcsövében a levegő útja. Nem próbált meg felkelni, mert tudta, úgyis visszalökik a földre.

- Végre sikerült megegyeznünk – szólt gúnyosan Laytear Gerrin.

Kezében még mindig kardot tartva lassan odasétált Silenushoz. Mindenki feszülten figyelt, még Cliras és Elaida Gerrin sem tudták, mi következik.

- Azt mondtad, mindenről lemondasz? – kérdezte halkan Laytear, mikor ott állt Silenus előtt.

- Igen, mindenről, csak hagyd békén a családomat – felelte halkan a férfi, állva a másik tekintetét.

- Akkor ebbe beletartozik az életed is. – Laytear egyetlen mozdulattal hasba szúrta Silenust közvetlen a bordái alatt. Celdiana felsikoltott, és megpróbálta lerázni magáról az őt lefogó katonát.

Siderone ekkor megpróbált felkelni, de Cliras visszarántotta hajánál fogva és erőteljesen hátba rúgta. A nálánál erősebb fiú kezei közt vergődött, maga sem tudta, mit kiáltozott, csak arra koncentrált, hogy segíthessen valahogy apjának.

Silenus sebéből sötétpiros patakként ömlött a vér, egy részét sötétkék ruhája magába szívta, de a többi nagy cseppekben a padlóra hullott. Laytear kissé hátrébb lépett, és közönyös arccal szemlélte a király haláltusáját. A férfi néhány perc múlva térdre rogyott, s szájából is kibuggyant a vér. Vele szemben, a földön térdeplő fiára nézett, aki bárhogy is próbálkozott, nem tudott kiszabadulni Cliras fogásából.

Siderone úgy érezte, valaki lelassította az időt, mert számára egy örökkévalóságnak tetszett, míg apja térdelő helyzetből a hasára nem zuhant. Keze még egy darabig meg-megrándult, majd Illirien királya végleg eltávozott az élők sorából.

Laytear néhány másodpercig még a halott királyt nézte, majd Celdianához fordult. Az asszony keservesen zokogott, de a kiabálást már abbahagyta. Nem volt ereje többé hozzá.

- A férjed mindenről lemondott, tehát rólad is – közölte ridegen vele Laytear. – Csak hogy tudd, hű embereim időközben meglátogatták a szüleidet is lakosztályukban, és biztosítalak afelől, hogy ezután egy kis darab föld is elég lesz nekik, nincs szükségük már a déli tágas mezőkre.

- Eljön majd a nap, mikor mindezért megfizetsz, Laytear Gerrin – mondta halkan, de határozottan Celdiana. – Te és a családod is – vetett egy pillantást a távolabb álló Gerrin-gyerekekre.

- Az lehet, de nem te fogod behajtani rajtam az adósságot. – A férfi kardja újból villant, s a királyné a torkához kapott. Vér folyt ki karcsú ujjai közül mályvaszín ruhájára. Ő hamarabb feladta a küzdelmet, mint a férje. Odazuhant elhunyt társa mellé, s vére tovább folyt a padlóra.

Siderone-t már nem kellett visszatartani, a látottaktól kővé meredt. Csak ült a terem közepén, s meggyilkolt szüleire meredt. Cliras elengedte a haját, talán ő sem számított erre.

Laytear ekkor megfordult, és elindult feléje kezében vértől piros kardjával. Siderone becsukta a szemét, arra sem méltatta, hogy ránézzen, mikor megteszi.

 

Ez történt Illirienben, mikor a tavasz már átvette a hatalmat az ország felett. A Hold odafent búsan nézte az eseményeket, ezüst fénye halottakra és szenvedésre esett. Látott már ő ilyet, látott vért és halált, de sosem szerette nézni. Ezért most is, mint mindig, felhők mögé rejtette arcát.

 

(gwarth - áruló)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára