aytear Gerrin nem volt önző ember. Nem akart minden babért ő maga learatni, így Siderone kivégzését fiára és lányára bízta. Cliras felrángatta őt a földről, a herceg pedig ellenkezés nélkül vele ment. Nem lett volna értelme ellenállnia. Úgyis megölik, akkor minek makacskodjon? Vigyék, ahova akarják, és tegyenek vele, amit akarnak.

Mielőtt elhagyta volna a termet, még visszanézett halott szüleire. A gyenge fáklyafényben csak egy sötét és egy világosabb halomnak tűntek, nem testeknek. Nem két embernek, akik nagyon szerették őt.

Cliras a karjánál fogva vezette ki a teremből, végig a folyosón, le a lépcsőn, ki a tavaszi éjszakába. Elaida akár az árnyék, folyamatosan a nyomukban haladt hangtalan léptekkel.

Siderone minden árnyékban, minden bokor mellett Reytant kereste, hogy jelet adhasson neki, ne próbálja kiszabadítani, inkább meneküljön el, és vissza se nézzen, ám a tartun fiút sehol nem sikerült megpillantania.

A falak mentén mindenütt immár a Gerrinekhez hű családok emberei őrködtek: Ilad Nyllim katonái három fehér csillaggal a mellkasukon és Elymar Erysoléi, akik ruháját széttárt szárnyú sas díszítette.

- Vízbe fojtsuk vagy csak vágjuk el a torkát? – kérdezte Cliras Elaidától a főbejárat lépcsőjének tövében, mintha épp azon tanakodnának, mi legyen vacsorára.

Elaida lassan közelebb lépett, és megérintette Siderone fekete haját. Kicsit szótlanul nézte, majd elmosolyodott.

- Igazán szép vagy, Siderone, egyre inkább bánom, hogy nem engem választottál. Sőt, még esélyt sem adtál nekem. Úgy döntöttem, hogy felakasztunk. Így a csinos arcocskád majd eltorzul, míg megfulladsz.

Elaida ezzel lezártnak tekintette az ügyet, és elindult az istállók felé, hogy magához vegye a kötelet, amit magával hozott. Alaposan felkészült az útra, tudta, mit fog tenni a herceggel, aki semmibe vette őt. Kisvártatva visszatért bátyjához és Siderone-hoz, majd hármasban elhagyták az udvart. Délre fordultak, úgy tűnt, a Gerrin-gyerekek pontosan tudták, hol fogják elvenni Siderone életét.

Apjuk előre szólt, hogy Siderone eltűntetése az ő feladatuk lesz, így ők ketten feltérképezték a város környékét, és az attól délre fekvő kis ligetes erdőt választották a kivégzés helyszínéül.

Csak a Hold néha előbukkanó arca világította meg őket, amint hárman bandukoltak a sima, füves terepen. Előttük nemsokára már felismerhető volt a kis erdő sötét sávja, és a távolból az ott csörgedező patak hangja is eljutott hozzájuk.

Siderone meglepődve tapasztalta, hogy egyáltalán nem fél. Szívébe közöny költözött, egyszerűen nem érdekelte, hogy mit fognak vele tenni. A szülei meghaltak, valószínűleg Nanae és Zina is. Senkije nem maradt, akiért érdemes volna életben maradnia.

Szinte nem is érzékelte a végtagjaiban lüktető fájdalmat, amely betegsége tünete volt, s melynek ellenszereként nem itta meg aznap a rozsdafalevél-teáját. Semmi nem tudta már érdekelni.

- Még túl sötét van – mondta Elaida, mikor már az erdőben jártak. – Látni akarom, ahogy meghal.

- Jól van, akkor várunk pirkadatig – egyezett bele Cliras, és egész a kis patakig meneteltek, odáig, ahol az egy kis vízesés után egy tóban szélesedett ki.

Siderone-tól elvették a kardját, majd leültették és odakötözték egy közeli tölgyfa törzséhez.

- Örülök, hogy eljöttem. Pompás érzés volt ott lenni, mikor apánk kivégezte azt a két semmirekellőt – jegyezte meg Elaida, mikor kissé távolabb letelepedtek a fűben.

- Most már hercegnő vagy, ne feledd – zuttyant le mellé a testvére.

- Nem is fogom! – nevetett fel a lány. – Egy királyi hercegnő azt tesz, amit akar, és akkor, amikor csak akarja. Például megölheti azt, aki nem adózott a szépségének – fordult ültében Siderone felé.

Egészen az első halvány fénysugár felbukkanásáig beszélgettek. Néha egész halkan, de néha felnevettek, megünnepelvén családjuk sikeres trónra jutását. Siderone olykor odafigyelt, de szinte fel sem fogta a szavakat, vagy éppen újra meg újra látta lelki szemeivel meghalni szüleit.

Elaida és Cliras felkeltek a földről és odasétáltak hozzá.

- Siderone Anadir Nayakhan, ezennel kötél általi halálra ítélünk, melyet itt helyben végre is hajtunk – jelentette ki hivatalos hangon Cliras, és nekilátott, hogy kioldja a kötélen lévő csomót.

Elaida diadalittas tekintettel figyelte bátyja ténykedését. Váratlanul valami hideg fémtárgy hegye nyomódott a torkának.

- Engedd el őt, különben megölöm a húgodat – hallatszott az erős félhomályban Reytan hangja.

Hosszú időn át a tölgyfa mellett húzódó bokrok közt lapult és a megfelelő pillanatra várt, hogy barátját kiszabadítsa.

Megragadta Elaida haját, hogy a lány ne menekülhessen el. Cliras abbahagyta a csomó kioldását, és közelebb lépett hozzájuk. Erre Reytan még erősebben a lány torkának nyomta a penge élét.

- Azt mondtam, engedd el, különben elvágom a nyakát – mondta tagoltan a tartun fiú, és még határozottabban Elaida hajába markolt.

- Nem hallod, mit mond?! Engedd el azt a kis hülyét, különben ez a patkány megöl! – sikoltozta magán kívül Elaida. Hirtelen egyáltalán nem tartotta szükségesnek Siderone felakasztását.

Cliras visszament Siderone-hoz, és kioldotta a kötelet. A fiú azonban nem kelt fel a fa tövéből, hanem kis ideig Cliras szemébe nézett. Szíve egyre hevesebben vert, szinte egyenként érezte a dobbanásokat. A kötél ott hevert az ölében. Csak egy gyors mozdulat az egész, semmi több.

Minden olyan hirtelen történt, hogy sem Elaida, sem Cliras, sem Reytan nem fogta fel.

Siderone megragadta a kötelet, felpattant ültéből és a meglepett Cliras nyakára hurkolta azt. Csavart egyet rajta, majd egyre szorosabbra és szorosabbra fogta a fiú nyakán, aki hörögve kapkodott levegőért. Kezét megpróbálta a kötélre kulcsolni, de az olyan szorosan illeszkedett a bőréhez, hogy képtelen volt megfogni.

Végül térdre esett, de Siderone akkor sem kegyelmezett neki. Minden erejét beleadva addig tartotta a kötelet, míg Cliras keze lehanyatlott és többé nem vergődött a fűben.

A herceg ekkor elengedte a kötelet, s azzal együtt Cliras Gerrin is elnyúlt a földön.

Elaida egészen eddig a pillanatig magánkívül sikoltozott, de Reytan szorosan tartotta, s próbálta túlkiabálva csendre bírni, nehogy valaki meghallja őket. Mikor fivére üveges tekintettel elterült a lábuk előtt, a lány abbahagyta a kiabálást. A félelem tüskéje nyilallt bele, mert tudta, most ő következik.

Siderone felszedte a földről kardját, melyet Cliras maga mellé helyezett, mikor húgával leültek a földre. Felkötötte az övére, majd kihúzta a hüvelyéből.

A Nap közben közelebb jutott a látóhatár felé, ám még nem bukkant fel a horizonton.

- Ti olyan fájdalmat okoztatok a családomnak, melyet képtelenség megtorolni, de ígérem, mindannyian elnyeritek méltó büntetéseteket – szólt Siderone halkan, de határozottan, miután odament Elaida elé. – Engedd el őt, Reytan.

A tartun fiú engedelmeskedett, és arrébb lépett. Senki másnak nem volt több joga végezni a lánnyal, mint barátjának.

Elaida szemrebbenés nélkül nézett maga elé, úgy várta sorsa beteljesülését. Meg sem remegett, mikor a penge a nyakához ért. Siderone egy pillanatig sem habozott. Egy gyors mozdulattal elvágta a lány torkát, épp úgy, mint Laytear Celdianaét. A félhomályban a lány vére feketének látszott, ahogy kibuggyant a keletkezett vágásból. Térdre rogyott, szájából vérpatak ömlött ki, majd hangtalanul mellkasára borult. Feje szinte majdnem összeért halott bátyjáéval.

- Induljunk, Siderone – szólt halkan Reytan kisvártatva. – Hamarosan keresni kezdik őket.

A herceg addig némán szemlélte a lába előtt fekvő két halottat.

- Mégis hová mennénk? – kérdezte, és végre Reytanra nézett. – Nekem nincsen hazám többé.

- Gondolkodtam, míg követtelek titeket és a bokorban rejtőztem. Délre kell mennünk, amerre az én népem lakik. Hozzájuk már nem mehetek vissza, erről meséltem neked, de vannak ott igazi nagyvárosok is, ahol lakhatnánk, mint amilyen Scardoria. Aquiras és Inserra például. Ott nem találnának rád soha – próbálta meggyőzni őt Reytan.

Siderone-nak be kellett látnia, hogy kettejüknek semmi esélyük a lázadók ellen. Ha visszamennének Scardoriába, azon nyomban halottak lennének. Eszébe jutott a déli államok közül a velük szövetséges Derwictan, ámbár nem tudta, nem hallottak-e ők is Laytear Gerrin szervezkedéséről és nem álltak-e az ő oldalára. Az uralkodócsalád biztosan nem, hisz Merran herceg Nanae jegyese volt, de a többi család felől nem lehetett biztos.

Kis ideig mérlegelte magában a lehetőségeket, majd leguggolt, hogy véres kardját Elaida ruhájába törölje.

- Mi történt Nanaéval és Zinával? – kérdezte, miután visszacsúsztatta tokjába kardját, kitérve az úti céljukat illető kérdés elől.

- Elindultam Nanae szobája felé, de összetalálkoztam Ressonnal. Felőled kérdezett, és megmondtam, hogy a szobádban vagy, én pedig a lányokért megyek. Ő felajánlotta, hogy biztonságban kijuttatja őket a palotából – mesélte Reytan. – Ezután vissza akartam menni érted, de a folyosó végéről láttam, ahogy az a két katona bemegy hozzád. Ne haragudj, amiért nem segítettem! – telt meg a fiú szeme könnyel.

- Mégis mit tehettél volna két katona ellen? – szorította meg bátorítóan barátja vállát Siderone.

Reytannak be kellett látnia, a két férfi egy pillanat alatt elintézte volna őt, ha harcba bocsátkozik velük.

- Tudod, nem gondoltam volna soha, hogy te embert fogsz ölni – nézett a földön heverő Clirasra és Elaidára.

Siderone is végignézett rajtuk, mintha már el is felejtette volna, hogy ott vannak.

- Borzasztó dühös voltam rájuk. Én sem hittem volna, hogy valaha ilyet teszek.

Közben felbukkantak az első napsugarak Keleten és ragyogó fénybe öltöztették a kis erdőt.

- Most már induljunk, mert ránk fognak találni – aggodalmaskodott Reytan és karon ragadta Siderone-t.

- Jól van, induljunk – egyezett bele a herceg, majd vetett még egy pillantást a mellettük heverő két halottra.

Reytan megfogta Siderone kezét, hogy barátja kénytelen legyen vele lépést tartani. Nem engedte, hogy lemaradjon tőle, hisz az végzetes lenne a herceg számára. Közben újra végiggondolták a lehetőségeket.

Természetesen eszükbe jutottak a tündék, Landis, és a távoli erdőség, amiről meséltek nekik, de ahhoz, hogy Nyugatra menjenek, át kellett volna vágniuk sok úr földjén, akikről nem tudhatták, hogy barátok vagy ellenségek. Eddig ugyan csak hat úr állt Gerrinék mellé, de ki tudja, nem-e léptek már többen szövetségre az árulókkal?

Úgy határoztak, előbb elmennek Tyria nagyszüleihez és visszakérnek tőlük abból a pénzből, amit a kardokért fizettek. Soria pedig biztosan nem engedi el élelem nélkül őket. Ott azonban nem maradhatnak, mert Laytear Gerrin emberei mindenütt keresni fogják őket, és nem akarták bajba keverni az idős házaspárt.

Onnan pedig a titokzatos Délre vezet majd útjuk, át a kietlen kősivatagon keresztül, melynek végtelenbe vesző határain túl olyan országok fekszenek, és olyan emberek élnek, melyekről talán még Reytan sem tud.

 

(acharn - bosszú)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára