Zöld Levelek Erdejében minden erejével lüktetett a tavasz. A fák gazdag virágzatot hoztak, a bokrok roskadoztak a gyümölcsök terhe alatt, a madarak megállás nélkül zengték nászéneküket, a tündék pedig úgy érezték, az erdővel együtt ők is újjászülettek.

A külső szemlélő számára minden tökéletesnek tűnt, ám amint leszállt az éj, s csak baglyok és denevérek szálltak a csillagos ég alatt, a tündék kiültek házaik elé, fletjeik valamelyik felsőbb emeletére, és a messzeséget kémlelték. Beleszagoltak a tavasz illataitól nehéz levegőbe, amely távoli veszély ígéretét hordozta magában. Jól ismerték ők már ezt az érzést, hisz évszázadokon keresztül kísértette őket éjjel s nappal.

Tyria egyre többször ébredt arra, hogy Elladan nincs mellette az ágyban. Mikor felébredt, keze az üres párnát és paplant simította. Ilyenkor ő is felkelt, hogy megkeresse párját. Tündéje minduntalan odakint üldögélt a földön, vagy egy közeli fa földből kiálló gyökerén. Sosem fordult feléje, mikor ő közelebb jött, hisz pontosan tudta, hogy a lány az. Tyria eleinte még kérdezgette, mi a baj, de mikor sokadjára is ugyanazt a választ kapta, felhagyott ezzel a szokásával.

„Valahol valami baj történt, de nem tudom, hol, és hogy ez hatással lesz-e ránk.”- hangzott minduntalan a felelet.

Tyria ilyenkor odaült melléje, és vele együtt nézegette tovább a csillagokat. Bár tudta volna a választ Elladan kérdésére! Újabb szörnyűségek, háború, szeretteik elvesztésének veszélye közeledik feléjük? Vagy a kellemetlen esemény annyira távol, Középfölde számukra ismeretlen vidékén történik, hogy rájuk nem jelent fenyegetést? A választ az erdő egyetlen lakója sem tudta.

Két hét múlva azonban, teljesen váratlanul érkezett meg a felelet, ami Thranduil királyt és egész népét válaszút elé állította.

Tyria és Elladan minden reggel elmentek a közeli kis patakhoz, hogy kétvödörnyi friss vizet vigyenek a házukba ivás és mosakodás céljából. Szeszélyes kis vízfolyás volt az, hol a föld felett, hol az alatt csordogált, a tündék úgy gondolták, az egész erdőn végigfolyik, hogy aztán a Sebes-folyóba ömöljön.

- Mikor szeretnéd meglátogatni a húgodat? – kérdezte Tyria, miközben mindketten megmerítették vödrüket a sziklás medrű patakban.

- Éppen tegnap beszéltem erről Elrohirral. Úgy gondoljuk, már kipihente a szülés fáradalmait, és nem zavarjuk őt a jelenlétünkkel – felelte a tünde, és kivette a vödröt a vízből.

Tíz nappal ezelőtt érkezett a futár a hírrel, hogy megszületett Aragorn és Arwen kisfia, akinek az Eldarion, az eldák fia nevet adták.

Tyria örült a kisbaba érkezésének, de bensőjében keserűség lappangott. Ha Galadriel igazat szólt annak idején, akkor ő sosem lesz képes gyermeket szülni Elladannak. Nagyanyja szavairól azonban nem szólt párjának. Néha eszébe jutott régebben is, hogy joga van tudni, és el kéne mondania, de mióta megérkezett Eldarion születésének híre, azóta szinte máson sem járt az esze.

Úgy érezte, most már itt az ideje, hogy elmesélje, amit Galadriel jósolt neki. Miután kivette a vödröt a vízből, megnedvesítette ajkait, de mielőtt akár csak egyetlen szó is elhagyta volna a száját, a patak túlpartján emelkedő fák közt Halatir és Niphredil vágtató alakja bukkant fel.

Amint odaléptettek hozzájuk a part menti magas növényzetben, mindketten lecsusszantak lovaik nyergéből.

- Épp tihozzátok indultunk – mondta Niphredil aggódó arccal.

Tyria közelebb lépett, előbb a lányra, majd Halatirra nézett.

- Mi történt? – kérdezte.

- Apád, Nanae és Zina nemrég megérkeztek az erdőbe – közölte az íjkészítő.

Normális esetben ezt az információt örömmel kellett volna átadnia a lánynak, ám öröm helyett aggodalom ült tengerkék szemében.

- Nagyon rossz állapotban vannak, éhesek és piszkosak az út porától – vette át a szót Niphredil. – Scardoriát támadás érte, de nem külső, hanem belső ellenség által.

- Igen, így mondták – bólogatott Halatir. – A királyi családot néhány lázadó nagyúr letaszította a trónról. Silenus és Celdiana halottak és valószínűleg Siderone is.

- Hol vannak most? – kérdezte Elladan.

- A palotában. A királyné megparancsolta, hogy készítsenek elő nekik ételt, italt, forró fürdőt és tiszta ruhát – sorolta Niphredil.

- Menjünk haza Morgilith-ért és Nimloth-ért, velük gyorsabban odaérünk – javasolta Elladan, majd letéve a teli vödröket futva megindultak visszafelé a házukhoz.

- Ilúvatar legyen kegyes hozzánk – fohászkodott halkan Niphredil, miután Elladan és Tyria eltűntek a fák közt.

Tyria sosem érezte ilyen hosszúnak a pataktól a házukig tartó utat. Mikor megkerülte az egyik óriási tölgyet, amely mellé a házuk épült, rögvest Morgilith-t kezdte keresni tekintetével. A kanca Nimloth-tal együtt épp azon fáradozott, hogy egy közeli vadalmafa lecsüngő ágairól leegye a kicsiny zöld gyümölcsöket.

- Gyere, sietnünk kell! – szaladt oda Tyria a fekete lóhoz, majd felpattant hátára.

Nimloth magától ment oda gazdájához, amikor Elladan megjelent a tölgynél. Nem szerszámozták fel a hátasokat, egyszerűen csak szőrén ülték meg őket és elvágtattak a palota felé.

Ha a pataktól a házukig tartó út hosszúnak tűnt Tyria számára, a palotáig tartó egyenesen örökkévalóságnak tetszett neki. Úgy érezte, sosem üti meg fülét az Erdei-folyó csobogása és sosem bukkan fel a jól ismert kőhíd, mely a palota kapujához vezet.

Sietve leszálltak a lovakról, majd berohantak a nyitott kétszárnyú kapun. Néhány méter megtétele után azonban megtorpantak, ugyanis Halatir és Niphredil nem mondták, hogy pontosan hol van Resson, Zina és Nanae.

- Kérdezzük meg azt a szolgálót – javasolta Elladan, és párját meg előzve maga lépett oda a lányhoz, aki egy nagy kupac fehér törülközővel sietett épp a közelben.

- A messzi földről érkezett urat és a két kisasszonyt a felséges úr és asszony lakosztályának közelében szállásoltuk el – közölte átpillantva a törülközőkupac felett. – Én is épp oda tartok ezekkel – emelte meg egy pillanatra a kupacot.

Elladan és Tyria a szolgálólánnyal mentek el a szobába, ahol Resson és két lány tartózkodott. Tyria kinyitotta az ajtót a tündelány előtt és előre engedte. Mikor ő is belépett, megpillantotta apját, aki a szemközti asztalnál ült és homlokát összefont kézfejein nyugtatta. Nem nézett fel az ajtó nyitódására, azt hitte, csak a szolgáló tért vissza. Baloldalt, az asztal mellett Landis állt, karjaiba zárva Nanaét, aki halkan sírdogált. Zina szintén az asztalnál ült, és meredten maga elé nézett. Mindhárman tetőtől talpig koszosak voltak, ruhájuk itt-ott elszakadt a viszontagságos úton, hajuk rég nem látott fésűt már; összetapadt, poros tincsekben hullott a hátukra.

A helyiségben Thranduil, Sellirim, és Legolas voltak még jelen. Mindhárman az asztal jobb oldalán álltak.

- Szegény gyermekek! Hogy képes valaki ilyet tenni? – sopánkodott halkan a királyné.

Legolas arca megfeszült, s Tyria tudta, hogy a tünde arra gondol, amire ő, és ha odakerül a sor, nem fog benne csalódni.

- Apa – rebegte halkan a lány, és odament apjához.

Resson a szóra felemelte végre fejét, és mikor megpillantotta lányát, felállt a székről. Átölelte Tyriát, s a lány viszonozta a gesztust.

- Mi történt? – kérdezte, mikor kibontakozott az ölelésből.

- Laytear Gerrin összeesküvést szőtt a királyi család ellen és húsz éjjellel ezelőtt a vele szövetséges családokkal megtámadta a palotát. Silenust és Celdianát megölték, csakúgy, mint Celdiana és Zina szüleit – foglalta össze tömören a férfi.

- A kisöcséimet is megölte – szólt halkan Zina. Fejét felemelve végignézett a jelenlévőkön. – Azt beszélik, hogy egymáshoz kötözve egy tóba dobta őket.

Mikor befejezte, Zina újra az asztalt kezdte nézni és nem is szólt többet.

- Honnan tudjátok mindezt? Lehet, hogy csak szóbeszéd – találgatott Elladan reménykedve.

- Megszálltunk egy kicsi, koszos fogadóban, ahol kihallgattuk Vasicior Werrel két emberének beszélgetését – mondta Nanae, miután letörölte könnyeit. – Ő is elárult minket.

Döbbent csend ereszkedett a jelenlévőkre. A szolgálólány időközben eltűnt egy onnan nyíló helyiségben, ahol majd az utazók lefürödhetnek.

- Hány katonával bírnak az összeesküvők? – kérdezte váratlanul Thranduil.

- Tudomásunk szerint hat fejedelem állt Laytear Gerrin oldalára, nagyjából tizenötezer fős seregük van – felelte Resson.

- Mi összesen csak tízezren vagyunk ebben az óriási erdőben, fajunk legtöbbje elhajózott már, s ebből a tízezerből sem mindenki harcos – szólt a tündekirály. – Összeírattam az erdő lakóit, innen tudom, hogy mindösszesen hétezren vagyunk gyakorlott kardforgatók.

- Ellovagolunk Gondorba és segítséget kérünk Aragorntól – állt elő a kézenfekvő megoldással Elladan.

- Én pedig elmegyek a törpökhöz Ereborba, egy próbát megér – nézett előbb Tyriára, majd apjára Legolas, mintegy engedélyt kérve tőle.

Thranduil néhány pillanatra elhallgatott. Nem volt biztos benne, hogy kevéske, immáron békében élő népének szüksége van erre a háborúra. Látva férje habozását Sellirim vette át a szót.

- Helyesnek tartom, hogy Gondortól és Erebortól kérjünk segítséget. Te sokat tettél az erdőért, most itt az idő, hogy mi is tegyünk valamit a te országodért – mondta Tyriának, aki a legszívesebben sírva fakadt volna örömében. A tündenő vele nem sok szót váltott, de Legolas és Lalaith meséltek Tyriáról anyjuknak, ezért érett meg Sellirimben ez a döntés.

- Azonnal indulok Gondorba. Magammal viszem Elrohirt, legalább egyúttal megnézzük Eldariont is – mondta kis mosoly kíséretében Elladan.

- Landis, velem tartasz Ereborba? – lépett párjához Legolas.

- Természetesen, hisz Illirien mindig a szívemben marad, még ha az erdő is az otthonom immáron - hangzott a határozott felelet. – Aki megölte a szeretteimet, nem maradhat büntetlen.

- Leghamarabb mikor indulhat el a sereg? – kérdezte Nanae.

- Talán egy hónap – válaszolta gyakorlottan Sellirim. – A sereget össze kell gyűjteni, pótolni kell a hiányos fegyverzeteket, ellátmányt kell készíteni nekik és lovaiknak, és persze ide is kell érniük.

Nanae kissé csalódottan vette tudomásul a királyné szavait, de be kellett látnia, hogy kapkodva, felkészületlenül nem indulhatnak útnak.

Nemsokára több szolgáló jelent meg, hogy segítsen megfürödni Nanaénak és Zinának, így a tanácskozást befejezettnek nyilvánították és mindannyian elhagyták a helyiséget. Thranduil szólt néhány férfi szolgálónak, hogy segítsen megtisztálkodni Ressonnak, és adjanak neki tiszta öltözéket.

- Azt szeretném, ha odaköltöznél a házunkba, mi majd Elladannal felmegyünk az üregbe – mondta Tyria apjának, mikor elköszöntek. – Két óra múlva itt vagyok érted.

 

***

A három illirieni érkezése felbolygatta az Erdő békéjét. Hamar elterjedt a hír, hogy a tündék népe hamarosan háborúba megy arra a messzi földre, ahová az elmúlt évben társaik és Tyria ellátogattak.

Elladan, Elrohir és Nelya elindultak Gondorba, Legolas és Landis pedig Ereborba, hogy segítséget kérjenek.

Az erdő íjkészítői és fegyverkovácsai megállás nélkül dolgoztak, hisz a hétezres tündesereg egy részének igencsak foghíjas volt a fegyverzete.

Tyria és Resson ezalatt azzal foglalatoskodott, hogy Nanaét és Zinát megtanítsa a fegyverfogatás művészetére. A két lány mindenképpen részt akart venni harcokban, meg akarták torolni ellenségeiken családjuk elvesztését.

Mivel nem voltak eléggé edzettek, így Tyria fára mászatta és futtatta őket az erdőn át, hogy egyáltalán képesek legyenek biztosan tartani a fegyvert. Ő és apja lóháton követték tanítványaikat, amint azok az erdő kacskaringós ösvényein futottak.

- Jól van, megállhattok! – kiáltotta utánuk Tyria, mikor elértek egy kis tisztás széléhez.

Zina és Nanae zihálva lerogytak egy közeli kőrisfa tövébe. Ők és Resson tünde-öltözéket kaptak elnyűtt ruháik helyett, így ha az avatatlan szem meglátta volna a négyest, eszükbe sem jutott volna, hogy nem tündéket lát.

- Ne üljetek le! – szólt rájuk Tyria, miután leszállt Morgilith-ről, mire a két lány feltápászkodott. Előhúzta a kardját, és eléjük lépett. – Mindig készen kell állnotok a csatára.

Zina és Nanae is elővette fegyverét, majd kisétáltak a tisztás közepére, ahol mindketten rátámadtak Tyriára. Már túljutottak azon a ponton, hogy fakardokat használjanak, mostanra már megerősödtek a valódi fegyverrel való víváshoz.

Resson a tisztás széléről figyelte a három lány harcát, s roppant büszke volt Tyriára, amiért ilyen nagy odaadással foglalkozik Zinával és Nanaéval. Leült egy fa tövéhez, és nézte, ahogy lánya előbb elgáncsolja Zinát, majd a hirtelen egyedül maradt hercegnőt is pillanatok alatt lefegyverzi.

- Gyorsabbnak kell lennetek! – jelentette ki határozottan Tyria. – Férfiakkal fogunk harcolni, akik nagyobbak és erősebbek, mint mi. Egyetlen igazi fegyverünk van ellenük: a fürgeség.

  A két illirieni lány felállt a fűből és leporolta a ruháját.

- Annyit gyakoroltunk már, de nem tudunk gyorsabbak lenni! – kiáltott fel csalódottan Zina. Ruhájának övén ott lógott a fehér szalag, amit Siderone-tól kapott, egy percre sem vált meg tőle.

- Lásd meg az ellenfél gyenge pontját, lásd meg, amikor hibázik – mondta Tyria a lánynak. – Azt mondtátok, Laytear Gerrinnek jól képzett serege van; hogy akartok akár egyetlen katonát is megölni, ha nem vagytok gyorsak?

- Jól van, megpróbáljuk! – sóhajtott fel Nanae, majd kezdőállásba helyezkedett.

- Először veled – mosolygott rá Tyria.

Nanae megfogadta a tanácsát; minden védést és támadást gyorsabban hajtott végre, mint ezelőtt, többet helyezkedett és mozgott, hogy megzavarja a lányt. Az Andoas-kovácsolta két penge vad táncot járt egymással, az acél hangosan csattant minden egyes csapásnál, s a lányok látszólag nem találtak fogást a másikon.

Tyria egyáltalán nem harcolt rosszabbul, mint eleddig, nem akarta győzni hagyni a hercegnőt csak azért, hogy annak sikerélménye legyen. Nanae minden próbálkozását ügyesen és fürgén hárította, s erejéből támadásra is futotta. Aztán megtörtént, ami Tyriával azelőtt soha: anyja kardját félreütötték kezéből s egy másik penge hegye nyomódott a nyakának. Nanae lemerevedett a hirtelen jött győzelemtől és hosszú másodpercekig meredtek egymásra.

- Te vagy az első, aki legyőzött – mondta végül Tyria.

Resson és Zina a fa alól figyelték az eseményeket s mindketten ledöbbentek Nanae teljesítményétől.

- Az egyiktek jó tanár, míg a másiktok jó tanuló – hallatszott Legolas hangja valahonnan közelről.

Tyria rögvest elfelejtette legyőzött mivoltát, megpördült és megkönnyebbüléssel vette észre Legolast és Landist a tisztás keleti szélén a fák közt álldogálva kantárszáron tartva Alassielt és Itonit. Közel háromheti távollét után visszatértek Ereborból, ahol Kősisakos Thorinnál jártak a háború ügyében.

A két tünde odasétált hozzájuk, s mosolygásukból ítélve jó híreket hoztak.

- Velünk jönnek a törpök? – kérdezte azonnal Tyria.

Közben Resson és Zina is odajöttek, hogy hallják, milyen választ hoztak a számukra ismeretlen földről.

- Gimli elregélte egész utazásunk történetét a királynak, miután hazatértek az erdőből – fogott bele Legolas. – Természetesen megemlített téged is, és most mi is elmeséltük neki, miféle országgal ismerkedtünk meg Keleten.

- Azt mondta, emlékszik rád Aragorn esküvőjéről, s nem gondolta volna, hogy ilyen vitéz leányok is akadnak az emberek soraiban – vette át a szót Landis. – Azt ígérte, küld egy kétezer fős sereget. Sajnos többre nincs módja, hisz ők még kevesebben maradtak, mint mi.

- Gimli akár egyedül is eljött volna, a király nem küld sereget – tette hozzá Legolas. – Úgy mondta: barátnak segíteni nem kötelesség, hanem öröm.

- Az már kilencezer katona – foglalta össze Resson.

- De még mindig kevesebb, mint Laytear Gerrin serege – tette hozzá csalódottan Nanae.

- Elladanék még nem értek vissza, nem tudjuk, Aragorn mennyi embert tud küldeni – mondta vigasztalóan Tyria. Pontosan tudta, hogy Aragornban nem kell majd csalódnia, de reménykedett benne, hogy összesen legalább hatezer katona bukkan fel majd a nyugati láthatáron, hogy kiegyenlített erőviszonyokkal vehessék fel a küzdelmet a lázadókkal.

 

(goloth - virágzat)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára