maira Gerrin két gyermekének sírhalma előtt állt a királyi palota hatalmas udvarának végében. Már három hete, hogy rábukkantak Cliras és Elaida holttestére a ligetes erdőben. Ő maga épp csak akkor érkezett a férje által elfoglalt városba, s Laytear ezzel a hírrel fogadta.

A nyárvégi szellő belekapott éjfekete ruhájába és meglobogtatta a könnyű anyagot. Omaira felnézett a fölé magasodó fiatal tölgyre, melynek leveleit szintúgy megmozgatta a légáramlat. A nő becsukta a szemét és két eltávozott gyermekére gondolt.

Cliras volt az elsőszülöttje. Milyen boldogságot okozott neki, amiért elsőre fiút szült Laytearnak! Most már volt, aki átvegye majd Aranyszirt vezetését, mikor ők már nem lesznek. Aztán el sem telt két év, és világra hozta Elaidát. A csöppnyi kiabáló babából hamarosan csodaszép, vonzó leány lett, aki normális esetben egy nap gazdag hozományt vitt volna magával, mikor férjhez megy. Most azonban mindketten itt fekszenek a friss halmok alatt a hideg földben, s lassacskán csak emlék marad belőlük.

Hirtelen léptek zaját hallotta maga mögött. Nem fordult meg, ilyen sok év házasság után már megismerte férje lépteinek hangját.

Laytear odasétált, és megállt mellette. Ő is fekete öltözéket viselt fekete köpönyeggel. Övére felkötve ott függött a kard, mellyel a királyi pár életét kioltotta. Kezével kisvártatva felesége keze után nyúlt. Az asszony megfogta kezét és felé fordította sápadt arcát.

- Az a kis korcs drágán megfizet ezért – húzta magához a nőt Laytear. Jobb kezével átfonta Omaira karcsú derekát, baljával pedig asszonya fekete haját simogatta.

- Biztosan nem egyedül tette – szólt Omaira és fejét férje vállára hajtotta.

- A nyomokból kiderült, hogy valaki volt még ott, de azt nem tudtuk kideríteni, hogy a gyermekeink meggyilkolása előtt vagy után járt a helyszínen, esetleg részt is vett benne – mondta a férfi és két gyermekének sírhalmára nézett.

- Siderone nem tudott volna egyedül elbánni Clirasszal és Elaidával – kezdett bele a tények taglalásába immár sokadszorra Omaira. – Az illető, akinek a nyomait megtaláltátok, minden bizonnyal segített neki.

- Van egy olyan érzésem, hogy annak a tartun kölyöknek a keze van a dologban – mondta Laytear.

Omaira kiegyenesedett és kissé hátrább lépett.

- Találd meg! Mindkettőt! Azt akarom, hogy meglakoljanak tettükért – jelentette ki határozottan a nő.

- Már elküldtem egy kisebb csapatot a déli területek felé, de mikor a sivatag szélénél jártak, akkor sem találtak semmi nyomot. Ha bevették magukat a homokdombok közé, biztosan éhen haltak már azok a kölykök – próbálta megnyugtatni kedvesét Laytear.

A házaspár egy darabig nem szólt, egymás kezét fogva álltak a napsütésben. Hirtelen erősebb szél kerekedett, felkapta a már lehullott leveleket, belekapott Omaira ruhájába és Laytear köpönyegébe. A nő újból férjéhez húzódott, majd megkérte őt, hogy menjenek be a palotába, amely immár az otthonuk volt.

Egyelőre nem kiáltották ki Layteart új királynak, de eddig senki nem ellenkezett a férfi trónra lépése ellen, hiszen ő tervelte ki a Nayakhanok trónfosztását, így őt illette meg leginkább a korona.

Ám Cliras halálával máris veszélybe került az uralkodásuk, ugyanis ő volt az egyetlen fiuk. Rajta és Elaidán kívül csak egy kislányuk volt, a tizenkét éves Sherila, akit odahaza hagytak Aranyszirten, a Gerrin család székhelyén.

A palota nagy előcsarnokában elváltak útjaik, s Omaira, immár sokadszorra, végigjárta a tágas termeket. Próbált megbarátkozni az épülettel, de ha a királyi pár, Siderone vagy Nanae szobája előtt vezetett el az útja, mindig összeszorult a gyomra. Szíve mélyén sajnálta ezeket az embereket, de egyben gyűlölte is őket. Kiváltképp a herceg érdemelte ki utálatát gyermekei meggyilkolásával. Azon a folyosón járt épp, melynek végén, ha jobbra fordul, pontosan Siderone szobájába jut.

Többször járt már itt, de sosem lépett be a helyiségbe. Megállt a kétszárnyú ajtó előtt, majd karcsú kezét a kilincsre tette. Lassan benyitott és belépett a szobába. A szolgálók megszokásból ki szokták takarítani a lakosztályt, így odabent rend és tisztaság uralkodott. A nehéz sötétítőfüggönyöket elhúzták, a Nap fénye alig-alig jutott be. Omaira a szemközti ablakokhoz ment, és elhúzta az egyik függönyt. Megfordult és szemügyre vette a szobát, ahol a hajdani trónörökös élt.

Körbement, s közben végighúzta kezét az ágy napmotívummal ékesített baldachinján, a faragott szekrény ajtaján, a komód sima tetején, a szék támláján, majd az íróasztal lapján is. Itt egy kicsit elidőzött és kihúzta az asztal felső fiókját. Két összecsavart és összekötözött pergament talált benne. Kivette az egyiket, eloldotta a zsinórt és széthajtotta.

Ismeretlen betűkkel rótt írást talált rajta. Vonalkák, pontok, hurkok sokasága alkotta a szavakat. Kissé jobban szétcsavarta a lapot, és meglátta, hogy valaki – valószínűleg Siderone – illirieni betűkkel is leírta a szavakat és melléjük írta jelentésüket is.

„trem’sah – család, erchim – apa, erchlen – anya, dirchim – fiútestvér, dirchlen – lánytestvér”

Mikor elolvasta, önkéntelenül is elmosolyodott. Fontos szavak voltak ezek, melyet egy kezdő nyelvtanuló szinte elsőnek elsajátít. Összetekerte a pergament, megkötötte a zsinórt, majd visszatette a fiókba. Kézbe vette a másikat, annak zsinórját is kikötözte, de mielőtt még széthajthatta volna, lépteket hallott a folyosóról. Egyszer csak nyílt az ajtó és egy kis szolgálólány lépett be rajta. Kezében vödröt cipelt, s mikor meglátta Omairát, felsikkantott.

- Ó, asszonyom, nem gondoltam volna, hogy itt vagy! Már megyek is – azzal gyorsan megfordult, hogy mielőbb távozhasson.

- Ne menj, kérlek – lépett közelebb a nő és hangulatához képest megpróbált kedvesen elmosolyodni.

A fiatal lány ledermedve állt, fél lábbal kint a folyosón. Kis ideig úgy maradt, majd mikor látta, hogy Omaira cseppet sem dühös rá, bejött és becsukta az ajtót. Letette a vízzel teli vödröt, és megszeppenve nézett a magas, karcsú asszonyra, aki, ha jól tudta, immáron királynéja volt.

- Mi a neved? – kérdezte Aranyszirt úrnője.

- Olana, de a többiek csak Laninak szólítanak – felelte a lány.

- Nos, Lani, szeretném, ha mesélnél nekem a hercegről – kérte Omaira és széthajtotta a pergament.

Három név szerepelt rajta. Omaira keze remegni kezdett, ahogy az elsőt elolvasta.

Elaida Teana Gerrin. Az ő lányának neve állt a pergamen tetején.

- Miért írta ide a lányom nevét? – fordította Olana felé a lapot Omaira.

- Nem vagyok biztos benne, asszonyom, de ott szerepel Zina kisasszony neve is, tehát valószínűleg ők voltak a herceg menyasszonyjelöltjei – adta meg a kézenfekvő választ a lány.

- Az én gyönyörű kislányomat szerette volna feleségül venni! – folytatta remegve Omaira. Szép, fehér arcát könnyek szelték át. Letörölte őket, s úgy nézte Elaida nevét.

- Mondd, ha őt írta fel először, akkor miért nem hívta el magához soha? Miért Zinát választotta? – tette fel a kérdést Omaira. Leült a székre, s onnan nézett sírva Lanira.

- Nem tudom, asszonyom. Zina kisasszony egyszer csak felbukkant itt a palotában, majd még többször is itt járt. Aztán nem sokkal később bejelentették az eljegyzést – mondta Olana. – Kérlek, úrnőm, ne sírj.

Olana odalépett az ágy melletti szekrénykéhez, kihúzta a fiókot, kivett belőle egy zsebkendőt és a nőnek adta. Omaira meglepetten nézett rá.

- De hát, én nem vagyok az úrnőd. Ő halott.

- Most már te vagy az úrnőm, történt bármi is – felelte Lani határozottan.

- Te nagyon kedves lány vagy – szipogott Omaira, majd megtörölte szemét és orrát a kendővel. – Tehát, beszélnél nekem a hercegről?

- Megmondom őszintén, úrnőm – fogott bele halkan Lani, - én sosem beszéltem vele. Mindig akkor takarítottam a szobáját, mikor ő távol volt; épp étkezett a családjával vagy kilovagolt.

Lani beszéd közben leült a hosszú szálú szőnyegre Omaira lábai elé.

- A többi szolgálótól tudok róla néhány dolgot. Kedves, tisztelettudó, visszafogott fiúnak írták le. A legközelebb Landis kisasszony állt hozzá az összes szolgáló közül, ő mesélt a gyerekekről nekünk.

- Hol van most ez a Landis? – kérdezte Omaira. Ösztönei azt súgták, hogy ez fontos információ lehet.

- Amikor a királyné és a gyerekek visszatértek Derwictanból, ahol a hercegnő házassága miatt jártak, sok olyan jött velük, mint Landis kisasszony. Tündéknek hívják őket. Egy nagyon messzi erdőből jöttek a pusztaságon túlról, Nyugatról. Amikor elhagyták a várost, Landis velük ment – felelte Lani, és örült, hogy valami fontosat közölhet új úrnőjével.

- Azok a tündék miért jöttek el olyan messzire az erdejükből? – tette fel a következő kérdést Omaira.

- Velük jött egy lány, aki a mi népünkből származik és a családját kereste. Meg is találta, ugyanis a király testőrezredének kapitánya, Resson úr az apja ennek a lánynak. Igazán örült neki mindenki, főleg a hercegnő, hisz ő jó kapcsolatot ápolt Ressonnal.

Omaira fejében egy rájuk nézve nagyon rossz gondolat kezdett egyre tisztább képet ölteni.

-  Láttál ezeknél a tündéknél fegyvereket?

- Mind gyönyörű késeket és íjat hordott magánál. Több alkalommal meg is mutatták, milyen ügyesen bánnak az íjjal. Én mindig a palota sarka mögül figyeltem őket, nem mertem közelebb menni – sietett közölni Lani.

- Köszönöm, Lani, nagyon fontos dolgokat tudtam meg tőled. Nem szeretném, ha továbbra is csupán szobalány lennél. Légy a személyes szolgálóm és társalkodónőm – ajánlotta fel Omaira, majd felkelt a székről és magával húzta Olanát is.

- Ez igazán megtisztelő, úrnőm – rebegte a lány.

- Megérdemled, hogy feljebb lépj a ranglétrán, mert sokat segítettél nekem az előbb – mosolygott a nő.

Olana továbbra is bizonytalanul pislogott rá, nem értette, miért lettek volna olyan fontosak azok a dolgok, amiket az imént mondott.

- Azt megengeded, úrnőm, hogy még egyszer utoljára kitakarítsam ezt a szobát? – kérdezte végül.

- Persze, ha neked ez fontos – hagyta rá Omaira, majd elengedte a lány kezét és az ajtó felé indult. Mikor odaért, s rátette kezét a kilincsre, még visszafordult.

- Holnap reggel időben legyél kérlek a szobámban, hogy felöltöztess.

- Úgy lesz, úrnőm. Nem fogok elkésni – ígérte torkában dobogó szívvel Lani.

Omaira azzal elhagyta a helyiséget. Odakint sietősre fogta lépteit, hogy elmondja férjének, mit tudott meg a kis szolgálótól, s hogy ezekből milyen baljóslatú következtetésekre jutott.

 

(Lani)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára