iderone és Reytan sorsa gyötrelmesen alakult attól a perctől kezdve, hogy a zhalok fogságba ejtették őket. Elvették fegyvereiket, pénzüket, majd felrakták őket egy szekérre, ahol még két másik rabszolga foglalt helyet. Egyikük egy csinos, barna bőrű, sötéthajú leány volt, a másikuk pedig egy húszas éveiben járó fiatalember szintén sötét bőrrel s hajjal.

A szekér két nap alatt ért el Inserrába. Útközben Siderone betegsége okozta fájdalmai kezelés híján egyre erősödtek, de a herceg Reytan tanácsára tartotta magát. Barátja azt mondta neki, ne mutassa, hogy beteg, mert akkor menten megölnék, hisz mire használható egy betegeskedő rabszolga?

Mindketten elfeledkeztek kissé nyomorúságos helyzetükről, mikor beértek Inserrába. A város homokszínű kőből épült a roppant városfalaktól kezdve a legutolsó kalyibáig. Mindenfelé könnyű ruhát viselő férfiak, nők és gyermekek sokasága hömpölygött az utcákon, s a piacon kofák árulták hangoskodva portékáikat.

A négy zhal, aki elfogta Siderone-t és Reytant, hosszas alkudozás után eladta őket, a lányt és fiatal férfit egy helybéli rabszolga-kereskedőnek, aki egy igencsak súlyosnak tűnő erszényt nyújtott át fizetségül értük.

A kövér, szakállas-bajszos férfi beterelte őket a napfényben fürdő utcáról egy barátságtalan, üres kőépületbe, amely házával ugyanazon az udvaron osztozott. A fából faragott ajtót gondosan bereteszelte, majd a magasan, a fejük felett beszűrődő fényben jobban szemügyre vette új szerzeményeit. Siderone szemének kellett egy kis idő, míg megszokta a kinti vakító fény után a félhomályt. Csak ekkor vette észre a szintén az épületben tartózkodó feketebőrű férfit, aki az ajtótól balra, a sarokban állt. Egyszerű, barna bőr ruházatot viselt, övébe egy ívelt pengéjű, keskeny kard volt tűzve. Valószínűleg azért volt ott, hogy megvédje gazdáját az esetleges támadástól.

A kereskedő legelőször a lányt nézte meg, aki mindösszesen csak egy, a térdéig érő, seszínű vászonruhát viselt. Karjánál fogva megforgatta kissé, majd elismerően csettintett nyelvével. Már biztosan tudta, kinek adja el tovább busás haszonnal a szerencsétlen teremtést.

Aztán a fiatalember következett. Nagyjából a kereskedőtől fél fejjel magasabb, vékony testalkatú, de izmos fiú volt, aki tudomást sem véve az őt nézegető férfiről tekintetét a szemközti falra szegezte.

A kereskedő körbejárta és megtapogatta a karját és vállait. Aztán lejjebb hajolt és kétszer megcsapkodta a fiú meztelen combját, akinek eközben arcizma sem rándult.

A kereskedő ezután mondott valamit egy olyan nyelven, amit Siderone nem ismert, de arcából leolvashatta, hogy szép hasznot remél a fiatalember eladásán.

Egy pillanatra összerezzent, mert a férfi ekkor ránézett, ugyanis ő volt sorban a következő. Megragadta a karjánál fogva és odahúzta az egyik fénynyalábhoz, mely a fejük felett hatolt be az épületbe. Mutató- és hüvelykujja közé fogta az állát és elfordította a fejét. Kicsit nézegette, majd megfordította, aztán vissza maga felé.

Aztán szélesen elvigyorodott, így láthatóvá vált hiányos fogsora, majd tenyerével kétszer gyengén megpaskolta Siderone arcát.

- Csak közös nyelvet beszélsz? – kérdezte erős akcentussal a férfi, mire a herceg bólintott.

- Sok pénzt érsz. Eladlak egy razdhamnak, ő ad sok aranyat, de majd jól szolgáld, nem hoz vissza téged ide.

Siderone-nak természetesen fogalma sem volt róla, hogy ki vagy mi a razdham, de azt tudta, hogy semmi szín alatt nem akar elválni Reytantól. Őszintén szólva, ahhoz sem fűlött a foga, hogy még egyszer eladják őt.

Ezután barátja volt soros. A kereskedő őt is megforgatta maga előtt, majd törve ugyan, de tartun nyelven szólt a fiúhoz. Siderone hol egyikükre, hol másikukra nézett, attól függően, éppen ki beszélt. A nagydarab férfi kérdéseket tett fel Reytannak, mire ő készségesen válaszolt.

A kereskedő ezután intett a feketebőrű férfinak, aki kinyitotta a fából ácsolt ajtót, majd izmos karjával jelezte, hogy menjenek ki az udvarra. A kis rabszolgalány vezetésével kisétáltak a napfényben fürdő homokkal felszórt udvarra, ahol senki sem tartózkodott. Az udvar túlfelén boltíves nyílásokkal díszített, árnyékos tornác húzódott. Két, szürke ruhát viselő lány sepregetett ott, egy harmadik pedig egy fonott kosárban néhány lila, kerek gyümölcsöt cipelt. A tornácról egy sötét ajtónyílás vezetett be a kereskedő kétszintes palotája, mely a négyszögű udvar mögött magasodott. Siderone követte szemével a gyümölcsöt vivő lányt, aki rájuk sem hederítve eltűnt a palotába vezető ajtóban.

Baloldalt, az udvar teljes hosszában egy istálló húzódott, ahol hét ló rágódott az eléjük rakott szénán. Jobboldalt is be lehetett jutni egy épületbe, de ezt Reytan és Siderone csak akkor vette észre, mikor a feketebőrű férfi odament és kinyitotta az ajtaját. A kereskedő sorjában Siderone-t, Reytant és a fiatalembert a karjuknál fogva közelebb rántotta a sötét ajtónyíláshoz.

Ők bementek, majd a férfi kívülről rájuk zárta az ajtót.

Odabent fáklyák törték meg a félhomályt, s a lángok táncoló fényében egy keskeny, vízzel teli árkot pillantottak meg, mely a kis épületen húzódott végig. Mellette összehajtogatva szövetdarabok voltak egymásra tornyozva.

Baljukon újabb ajtó volt, mely kisvártatva kitárult, s egy marcona külsejű, heges arcú férfi lépett be rajta, kezében összetekert ostorral. Mondott valamit, és a víz felé intett az ostorral.

- Azt mondja, fürödjünk meg – tolmácsolta a férfi szavait Reytan.

A fiatalember megelőzte őket, a vízhez sétált, levetette homokszínű öltözékét, leült az árok mellé, magához vett egy durva szövésű anyagdarabot és miután a vízbe merítette azt, elkezdte ledörzsölni magáról a sivatag porát.

- Vetkőzzek le? – kérdezte megütődve Siderone, miután Reytan az őket felügyelő őr türelmetlen pillantásaitól kísérve odahúzta a víz mellé.

- Ruhában nem lehet fürödni – közölte a nyilvánvalót Reytan, majd nekilátott vékony bőr felsőjének levételéhez.

- De én egyedül fürödtem mindig odahaza. Sosem látott senki meztelenül. Sőt, én sem láttam senkit ruha nélkül – sorolta ellenérveit Siderone.

- Most viszont kénytelen leszel levetkőzni, különben megérezheted a hátadon azt az ostort – mondta halkan Reytan, aki már vízbe lógó lábbal súrolta a vállát.

Az őr felemelte az ostort, mire Siderone jobbnak látta, ha gyorsan követi barátja példáját. Sebesen levetkőzött és elkezdte tisztogatni magát egy összegyűrt szövettel. Be kellett vallania magának, hogy minden szégyenérzete ellenére jólesett neki a tisztálkodás.

- Valamit a hajaddal is kéne kezdeni, mert szinte szürke a portól – mondta Reytan, mikor lemosakodtak.

Körbenézett, és a kis szoba másik oldalán megpillantott egy vödröt. Odament érte, megmerítette a vízben, majd Siderone fejére borította az egészet.

A fiú, aki velük volt, elmosolyodott a jeleneten, kivillantva fehér fogsorát.

A víz hűvösségét Siderone eddig is érezte, de ahogy egyben érte nagyobb mennyiség a bőrét, szinte megakadt a torkán a lélegzete. Reytan többször is megismételte a műveletet, s minden adag víz után egyre jobban láthatóvá vált Siderone fekete haja, mely lassacskán már a fiú derekát verdeste.

- Ha valóban elad egy razdhamnak, az biztosan örülni fog – mondta Reytan és jókora vízmennyiséget facsart ki a herceg hajából.

- Az ki? – kérdezte Siderone, majd egy még száraz szövettel elkezdett megtörülközni.

- Sosem láttam még egyet sem, csupán szóbeszédet hallottam róluk. Nők, akik maguknál fiatalabb fiúkat vásárolnak a rabszolgapiacokon, hogy aztán azok szórakoztassák őt a palotájában – magyarázta Reytan, majd ő is nekilátott a szárítkozásnak. – Ha valamelyik chamadja leszel, biztosan meg fog becsülni téged, mert fehér a bőröd, nem pedig sötét, mint az ittenieké.

- A chamadja? – ismételte megütődve Siderone. – És mit értesz szórakoztatás alatt? – A hercegnek volt egy sejtése, amely beigazolódni látszott.

- A chamad maga a fiú, akit megvesz – felelte Reytan. – Szórakoztatás alatt pedig azt értem, amire te is gondolsz.

Siderone nem tudott már erre felelni, mert egy szolgálólány lépett be a helyiségbe, kezében három összehajtogatott, sötétbarna vászonruhát tartva, rajtuk három pár egyszerű saruval. Mit sem törődve a három meztelen fiúval odasétált hozzájuk, s mindegyikük mellé lerakott egy-egy csomagot a kőpadlóra. Ezután a fiúk levetett ruháiért nyúlt, de Siderone megállította, mikor a Zinától kapott fehér selyemövet akarta kézbe venni.

- Ne vidd el, kérlek! – nézett rá esdekelve, mire a lány, habár nem értette a közös nyelvet, halványan elmosolyodott és a fiú kezébe adta az övet, aztán magához vette a többi ruhát.

Reytan és a másik fiatalember ruhájával is így járt el, majd elhagyta a helyiséget.

Siderone kimosta a megszürkült övet a vizesárokban és rákötözte a bal combjára. Eladhatják, megvehetik, akárhányszor csak akarják, de az egyetlen tárgyat, melyet mennyasszonyától kapott, nem vehetik el.

A vászonruha nagyjából a térdükig ért, így az öv nem látszódott ki alóla.

Miután mindhárman felöltöztek, a szobában tartózkodó férfi kitárta az ajtó, majd intett az összetekert ostorral, hogy menjenek tovább a következő helyiségbe.

Ez már a kereskedő palotájának része lehetett, ugyanis lábuk alatt mívesen kirakott mozaikpadló feküdt, a szemközt terpeszkedő széles lépcső fokai márványból voltak, a korláton pedig aranyozott díszek sorakoztak.

Nemsokára egy szigorú tekintetű, vékony öregember jött elébük, aki a kereskedő házában felügyelte a rabszolgák munkáját. Ő osztotta ki a feladatokat, s ő szabta ki rájuk a büntetést is, ha nem megfelelően végezték el azt.

A fiatalembert az állatok mellé osztotta be, Siderone-t és Reytant pedig a takarítók közé küldte. A két fiú három napon át sikálta a mozaikpadlót térden csúszva a palota mindkét szintjén.

Siderone egyre jobban szenvedett, hiszen már lassan egy hete semmit nem szedett a betegségére. Reytan, miközben a padlót vagy a lépcsőfokokat fényesítette, folyvást azon gondolkodott, honnan szerezhetne naptövist barátjának. Miután elvégezték a munkájukat, szabadon járhattak-kelhettek a birtokon és a palotában, kivéve azt a folyosót ahonnan a kereskedő családjának lakosztályai nyíltak. Persze mindennap csak estére végeztek, és a sötétben hiába keresgélték a naptövist a palota udvarán, ahol még Reytan számára is akadt bőven ismeretlen növény.

- Az lesz a legegyszerűbb, ha megkérdezek valakit. Majd azt mondom, hogy megfájdult a fejem – javasolta a harmadik nap estéjén Reytan.

Abban megegyeztek, hogy senkinek nem beszélnek Siderone betegségéről, hiszen ha a kereskedő fülébe jut, akkor valószínűleg egyszerűen megöli a fiút, hisz hasznot nem remélhet belőle.

Reytan otthagyta Siderone-t az udvar egyik fehér kőpadján és elment keresni valakit, aki segíthet nekik. A legtöbb rabszolga már végzett a feladatával aznapra, csak az őrök járkáltak fel-alá a palota területén.

Körbejárta az épületet, mire végül összefutott egy vele hasonló korú lánnyal, aki egy nagy kosárban mosott ruhát vitt.

A lány először el akart sietni, de Reytan elállta az útját. Csak kicsit ismerte a helyiek nyelvét, de az is elég volt, hogy fel tudja vázolni a helyzetet. A lány először elgondolkodva nézett rá sötétbarna szemével, majd mondta, várja meg itt. Bevitte a palotába a kosárnyi ruhát, és kisvártatva visszatért egy fáklyával a kezében.

Elvezette a tartun fiút a palota udvarának egy félreeső zugába. A fáklya fénye megannyi fát, bokrot és virágot világított meg, mire a kőfal tövében felbukkant a naptövis jellegzetes tekergőző indás formája.

- Köszönöm – mondta Reytan a lánynak és letérdelt, hogy jobb híján a kezével ássa ki a szükséges gyökeret.

Amaz kis ideig szótlanul figyelte a fiú ténykedését, majd ő is letérdelt, beszúrta a fáklyát a földbe, és nekilátott, hogy segítsen Reytannak.

- Hogy hívnak? – kérdezte, míg a homokot kaparta.

- Raubi – felelte a lány, de nem nézett a fiúra. – Téged?

- Reytannak.

- Tartun vagy, igaz? – Raubi vékony, barna ujjaival egyre mélyebbre hatolt a sárga homokban.

- Igen.

- A másik fiú a barátod? – kérdezte Raubi ásás közben.

- Igen, Siderone-nak hívják.

- Ő nem déli, ugye? – kérdezősködött tovább a lány, s közben lassacskán elérték a naptövis gyökerét.

- Nem, illirieni – mondta Reytan. Már könyékig eltűnt a keze a gödörben, mire ujjai végre megtapintották a puha, lédús gyökérzetet. Nem akarta nagyon megcsonkítani a növényt, mert akkor elpusztulhat, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy találnak még egyet az udvaron.

- Az messze van, északon – mosolyodott el a lány. – Te jártál ott? Láttál havat?

- Voltam ott és havat is láttam, de hidd el, borzalmas! Hideg és nedves. Sosem fáztam annyira, mint akkor – mesélte Reytan téli megpróbáltatásait, majd előhúzott a lyukból egy ujjnyi hosszú gyökérdarabot. – Köszönöm a segítséget.

- Örülök, hogy segíthettem – villantotta ki újból fehér fogait Raubi.

- Le kell mosnunk – pillantott rá Reytan.

Raubi a fáklyát tartva elvezette őt egy kúthoz, ahol a vödörben találtak is elegendő vizet a gyökér megtisztításához, nem kellett felhúzniuk új adagot.

- Edd meg, elmúlik tőle a fejfájásod – sürgette őt a lány.

Reytan egy pillanatig habozott, de valamiért úgy érezte, hogy Raubiban megbízhat, így elmondta neki az igazságot.

- Ó, értem! Bár tudnék valami végleges gyógymódot neki – szólt sajnálkozva, miután Reytan elmondta, valójában Siderone számára ásták ki a gyökeret.

- Ugye nem mondod el senkinek? – kérdezte reménykedve a fiú.

- Persze, hogy nem – rázta meg picit a fejét Raubi. – Megígérem.

Attól kezdve Raubit a barátjuknak tekintették. Miután végeztek a napi feladataikkal, minden este kimentek az udvarra és beszélgettek még egy kicsit. Kiderült, hogy Raubi egy kis faluban élt a családjával tizenkét éves koráig. Ekkor a zhalok kifosztották a falut, s akit nem öltek meg, azt eladták rabszolgának. Raubi immáron három éve élt a kereskedő házában, de nem érezte magát rosszul, mert jól bántak vele, és a kereskedő három lányát is sokszor ő szolgálta ki; segített nekik az öltözködésben, tisztálkodásban.

A két fiú nem árulta el neki Siderone kilétét, nem akarták, hogy akár csak véletlenül is elárulja valakinek, hisz’ nem tudhatták, a Gerrinek emberei nem keresik-e őket ilyen messze is Illirinetől? Abban biztosak voltak, hogy Laytear Gerrin mindenképpen kézre akarja őket keríteni, így nem csodálkoztak volna, ha errefelé is felbukkannak Aranyszirt katonái.

Még egy hetet töltöttek együtt a kereskedő palotájában az ablakokat, a padlót, vagy épp a bútorokat takarítva, mikor egy reggel Raubi lélekszakadva rohant oda a lépcsőkorlátokat mosó fiúkhoz, majd izgatottan hadarni kezdett valamit Reytannak.

- Azt mondja, itt van a razdham – fordította a hercegnek a lány szavait. – A kereskedő hívat, meg akar mutatni téged neki.

Siderone kedvetlenül beledobta a kezében tartott rongyot a mellette lévő vödörbe.

- Remélem, csúnyának talál majd, és nem kellek neki – motyogta, majd elindult a folyosón Raubival.

Reytan egy darabig nézte távolodó kettősüket, végül úgy döntött, ő is velük megy. Bármennyire is szerette volna tagadni, de megvolt az esély rá, hogy most látja utoljára Siderone-t.

Raubi a folyosó végén balra fordult, s egy nyitva hagyott ajtón keresztül egy tágas terembe vezette őt, melynek fehér falát kék csigavonalú minták díszítették. A teremben ott volt a kereskedő természetesen, két őre, egy kis, tizenkét éves-forma szolgálólány, valamint egy középkorú nő, aki egész sötétbarna haját egyetlen varkocsba fogva össze viselte. Ujjatlan, világoskék ruhában volt, melynek szegélyét arany szálakkal szőtték át. Mindkét csuklóján megannyi karperecet hordott, s mindkét fülében is lógott egy-egy aranykarika.

Siderone végigmérte őt, míg oda nem értek, s mikor barna szemeik találkoztak, a nő megeresztett felé egy halvány mosolyt. Egyáltalán nem úgy festett, mint akitől félnie kellene, vagy hogy valami olyat tesz vele, amit ő nem akar.

Reytan nem ment be velük, hanem megállt az ajtóban, onnan figyelte az eseményeket. Magában imádkozott az összes létező szellemhez, hogy a nőnek ne kelljen Siderone, de tisztában volt azzal, hogy barátja épp eléggé kellemes látvány a női szemnek, hogy elvigye őt a razdham.

- Na, mit szólsz, Namira? Igaz, milyen csinos kis virágszál? Mint oázis a sivatag közepén, mint ragyogó csillag az égbolt tetején… - fogott bele portékája dicséretébe a helyi nyelven szólva a köpcös kereskedő, de a nő beléfojtotta a szót.

- Hagyd, Ulior, a látvány többet mond minden szónál – mondta, szinte énekelve, majd közelebb lépett, és végighúzta mutatóujját Siderone bal karján.

A fiú valahová a szemközti falra nézett, az egyik csigavonalat járta végig szemével immár sokadszorra, s igyekezett tudomást sem venni a nőről.

- Gyönyörű fehér a bőre, igazi északi – jegyezte meg Namira, majd Siderone háta mögé lépett. – A haja olyan, akár a csillagos éjszakai égbolt; fekete, mégis ragyog. – A nő végigfuttatta karcsú ujjait Siderone fekete tincsei közt.

Megtette a maradék félkört és a fiú másik oldalára sétált.

- Megnézheted meztelenül is – ajánlotta fel Ulior kivillantva hiányos fogazatát.

- Ó, nem! – intette le Namira. – Az ráér otthon is.

- Tehát elviszed? – kapott a szón mohón a férfi.

- Igen – bólintott Namira, majd félrebillentette szép fejét. – Mennyit is kérsz érte?

- Ezer aranyat – hangzott rögtön a felelet.

Kis csend állt be; Ulior, Reytan s Raubi a nő reakciójára vártak. Utóbbiak remélték, hogy az ezer aranyat túl soknak fogja találni, és itt hagyja barátjukat.

Namira újból megnézte a fiút, aki még mindig a falra szegezte tekintetét.

- Ha nem barna szeme s fekete haja volna, kérhetnél érte annyit – szögezte le kis idő múlva. – Barna szemű, fekete hajú fiúból rengeteg van. Zöld szeműt nem tudsz szerezni? Esetleg egy szőkét vagy vöröset? – kérdezte, mintha csak ruhákról beszélt volna, nem emberekről.

- Viszont ilyen fehér bőrt nem találsz a környéken! – mutatott rá a nyilvánvalóra Ulior.

- Elviszem, de csak hétszáz aranyért – ajánlotta fel a nő, s karba fonta kezeit.

Ulior kicsit töprengett, majd kelletlenül beleegyezett az alkuba.

- Egy vörösért vagy szőkéért mennyit adnál? – kérdezte összeszűkült szemmel.

- A vörösért ezer aranyat, a szőkéért ugyanannyit, ráadásnak még két jó ló a saját ménesemből – mondta Namira, s közben folyvást Siderone-t nézegette.

Reytan úgy érezte, hogy leöntötték jéghideg vízzel. Barátja az alkudozás egy árva szavát sem értette, így nem is tudta, hogy el van adva. Bizonytalanul beljebb lépett a terembe, s lépteinek halk zajára mind Ulior, mind Namira felfigyeltek.

- Ő ki? – kérdezte Reytanra mosolyogva a nő.

- Ezzel a másikkal együtt vettem őket zhaloktól – bökött fejével Siderone felé a kereskedő.

A herceg is megfordult, és barátjára nézett. Nem tudta, hogy az ő árában már megegyeztek, s innentől kezdve sorsuk hamarosan kettéválik.

- Tartun vagy, igaz? Felismertem a bőröd színéről – fuvolázta Namira. – Hogy hívnak?

- Reytannak, és igen, tartun vagyok. Ő itt a barátom és nem szeretném, ha el kéne válnunk egymástól – beszéd közben lassan közeledett feléjük, majd néhány lépésnyire megállt tőlük.

- Négyszáz arany elég lesz érte? – fordult Namira Uliorhoz.

Ulior végigmérte Reytant, s valami csoda folytán, talán mert a tartun fiú kicsit alacsonyabb volt Siderone-nál, beleegyezett az árba.

Reytan megkönnyebbülten felsóhajtott és odalépett Siderone mellé.

- Eladott mindkettőnket neki – mondta a közös nyelven barátjának. – Együtt maradhatunk.

Namira beszélte a közös nyelvet, s elmosolyodott, mikor meghallotta Reytan szavait. Kiküldte kis szolgálólányát a zárt hintóhoz, mellyel érkeztek, s a lány hamarosan visszatért egy kis ládikával, melyben egy halomra való vékony aranypénz lapult százasával kisebb zsákokba osztva. Namira leszámolt tizenegyet belőlük, s Ulior lábai elé helyezte őket.

Siderone és Reytan nem tudtak elköszönni a csendben álldogáló Raubitól. Ragyogó barna szeme megtelt könnyel, s ki is buggyantak, mikor a két fiú visszanézett rá az ajtóból. Kevés időt töltöttek együtt, de a barátság mégis kialakult közöttük. A lány tisztes távolból követte őket, de mikor kiléptek a homokkal felszórt udvarra, ő megfordult, s elsietett az udvar felé, hogy a félreeső zugban, ahol a naptövis nyújtózkodott a porban, magányosan elsirathassa barátait.

 

.

 

(mûl - rabszolga)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára