yria már a táborból való indulásának napján borzasztó egyedül érezte magát. Ahogy töprengett, rájött, hogy mióta megérkezett az erdőbe, sosem utazott egymagában sehova. Az út egyhangúan telt, senkivel sem találkozott az első napon, leszámítva néhány mezei nyulat, akik felágaskodva figyelték őt, míg el nem haladt mellettük. Néha beszélt Morgilith-hez, hűséges kancája ilyenkor hátrafordította a fülét, s mikor gazdája elhallgatott, nyihogott egy aprót, mintegy válaszképp.

Szigorúan tartotta a keleti irányt, nem szeretett volna eltévedni, s ismét a sivatagban kikötni. Estére keresett egy kis mélyedést, ahová leterítette takaróját, majd lefeküdt s köpenyébe burkolózott. Morgilith-t nem kellett megkötnie, a ló nem akart szökni, a közelben álldogált, s néha le-lehajolt, hogy beleharapjon az egyre sárguló fűbe.

Az ősz feltartóztathatatlanul kezdte birtokba venni a tájat, s ez azt jelentette, hogy hamarosan tél lesz, ami a lehető legkedvezőtlenebb a háborúzáshoz. A seregnek egyre nehezebb lesz élelmet szerezni, s a hideggel is dacolniuk kell. Mielőbb el kell űzniük Laytear Gerrint és…

Tyria megakadt gondolatai fonalában. Elűzik, és utána? Ki ül a trónra? Nanae és Zina nem, hiszen nő nem örökölheti az uralkodói címet. Siderone hollétéről semmit sem tudtak, abban sem voltak biztosak, hogy életben van. Nanaéval még sosem beszéltek a Nayakhanok tágabb családjáról, talán akad ott egy olyan férfi, aki megörökölheti Silenus koronáját.

Tyria egy darabig még fülelt a táj apró neszeire, majd lassacskán álomba merült. Be kellett vallania, ébredéskor megkönnyebbült, hogy az éjjel senki nem talált rá. Elővett egyet a Nelya által becsomagolt lembasok közül és a fűben üldögélve elfogyasztotta azt. Morgilith a közelben legelészett a néhol már barnás fűből, s mikor gazdája felkelt a földről, odabaktatott hozzá.

- Legalább te itt vagy nekem. Hiányoznak a többiek – mondta a lónak a lány, és megcirógatta annak fényesfekete orrát.

Ivott még egy kis vizet, majd felült a nyeregbe. Újra keleti irányba fordította kancáját és lépésben folytatta útját.

Három további napon át tartotta az irányt, s vágott át a kietlen, egyhangú tájon, mikor útjának negyedik napján, napnyugta táján egy észak-déli irányban csörgedező patakra nem talált. Vízkészletei kiapadóban voltak, így megtöltötte vizestömlőit a sekély víz partján térdelve. Vele szemben, a magas sárgásbarna fűben, egyszer csak egy barna-fehér foltos kecske bukkant fel. Egy rövid ideig nézte Tyriát, majd a vízhez jött és inni kezdett. Kisvártatva megérkezett a nyáj többi tagja is, fehér, fekete, szürke és foltos kecskék jöttek elő a fű közül, mindannyian vetettek egy pillantást Tyriára és Morgilith-re, majd szájukat óvatosan a vízhez érintve kortyolgatni kezdték a hűs folyadékot.

Aztán kutyaugatás hangzott fel a túlpartról, s mellette egy ember kiáltása is. A hangja alapján egy fiatal fiú lehetett az, ami be is igazolódott, mikor megjelent a kecskék pásztora nyomában fekete, bozontos kutyájával.

Tyriának ismerős volt a fiú, de nem jutott először eszébe, hol láthatta ezelőtt. A fiú is ugyanígy érezhetett, mert egy darabig nem szólt, csak némán méregette őt a kis vízfolyás túlpartjáról a derékig érő fű közül. 

 - Te Resson lánya vagy, igaz? – mosolyodott el végül. – Velem küzdöttél meg az elmúlt évben, mikor a barátaiddal Scardoriában jártál – emlékeztette, mikor látta, hogy Tyria még mindig gyanakodva méregeti.

- Ó, persze! Be akartál kerülni a városi őrségbe – kapott észbe a lány, s ő is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott kettejük párbaja, mikor olyan csúnyán állonvágta a fiút a fából készült gyakorlókarddal. – Mi a neved?

- Yashil – felelte a fiú.

- Az enyém Tyria – mondta ő, s azzal átugrott a kis patak felett, mire a kecskék elégedetlenül mekegve szétrebbentek. Morgilith rögvest követte gazdáját és a kecskék társaságában folytatta az ivást.

- Hová mész így egyedül? – kérdezte Yashil és megsimogatta mellette álló kutyája fejét.

Tyria egy pillanatig habozott, nem tudta, megbízhat-e a fiúban.

- Azért jöttem, hogy megtudakoljam, Ködmező ura is a lázadók oldalán áll-e – válaszolta a lány és közben Yashil arcát fürkészte.

- Eddig semmiféle csapatmozgást nem láttam errefelé – mondta a fiú. – Azt hiszem, Seraval Isirell tartózkodó állásponton van. Nem állt a felkelő urak közé, de nem is sietett a maradék Nayakhanok segítségére.

- Akkor elmegyek és meggyőzöm róla, melyik a helyes út – felelte könnyedén Tyria. – Merre van Perjésdomb?

- Ha tovább mész kelet felé, találsz egy utat, ami északkelet felé tart. Nagyjából öt-hat óra lovaglás után eléred Perjésdombot – válaszolta Yashil. – Ha gondolod, elkísérlek egy darabon. A mi házunk is arrafelé van.

Tyria elfogadta a kíséretet, s miután összeterelték a nyájat, elindultak kelet felé. Közben Yashil elmondta, hogy ő itt született, s mindig arról álmodott, hogy bekerül a scardoriai őrség soraiba, ezért is jelentkezett annak idején az újoncok közé. Resson fel is vette a kiképzendők közé, de mikor a felkelők elfoglalták a várost, visszajött szülőföldjére.

- S te egyedül akarod visszafoglalni Scardoriát? – nevetett fel Yashil, mikor már a Perjésdombra vezető földúton terelgették a nyájat, s a Nap is kezdett aláereszkedni a hátuk mögött.

Tyria egy pillanatra az ajkába harapott. Hezitált, elmondjon-e mindent Yashilnak. A fiú nem vette észre habozását, mert a lány Morgilith hátán ült, ő pedig mellette sétált.

- Néhány napi járóföldre innen állomásozik egy emberekből, tündékből és törpökből álló sereg – bökte ki végül Tyria, mikor már kezdett hosszúvá nyúlni a csend.

- Nahát, törpök! – fordult felé lelkesen mosolyogva Yashil. – Sosem láttam még egyet sem! Remélem, erre jönnek majd és megnézhetem őket.

Még kis ideig ballagtak ketten az úton, mikor Yashil egy útelágazásnál megtorpant.

- Nekem erre kell mennem – mutatott a jobbra vezető, a főúttól keskenyebb ösvényre. – Perjésdomb innen már csak három, legfeljebb négy óra.

- Köszönöm az útbaigazítást és a kíséretet – mosolygott rá Tyria. – Remélem, még találkozunk.

- Én is. Járj szerencsével! – kívánta neki Yashil, majd Tyria vágtába ugratta Morgilith-t és hamarosan eltűnt a fiú szeme elől.

Visszaterelt a nyájhoz két elkódorogni készülő nősténykecskét és elindult velük haza a szűk ösvénykén.

Úgy volt, ahogy Yashil mondta: nagyjából három óra múlva Tyria elérte Perjésdombot, ami abban mutatkozott meg, hogy megsokasodtak körülötte a barna cseréptetős, szürke kőből épült házak, és egyre több emberrel találkozott. Gyanúja is beigazolódott; jóformán senki egy pillantásra sem méltatta, fekete hajával és fehér bőrével teljesen belevegyült a helybéliek sokaságába. Egy idő után leszállt Morgilith hátáról és gyalogosan nézelődött a városban. Mivel már közeledett az este, az emberek lassacskán behúzódtak házaikba, a boltosok becsukták üzleteiket, s néhány, párosával járőröző katona jelent meg az utcákon.

Tyria pillanatnyi tanácstalankodás után odalépett egy ilyen pároshoz és megkérdezte, merre található az Isirellek palotája.

- Miért szeretne egy magadfajta lány ily’ késői órán beszélni az urasággal? – kérdezte az egyik katona végigmérve Tyriát az egyre sűrűsödő sötétségben.

- Egy fontos dologról szeretném megkérdezni őt – felelte higgadtan, habár fogalma sem volt róla, mit értett a férfi a „magafajta lány” alatt, s ez egy kissé bosszantotta.

A két férfi egyszerre nevetett fel.

- Mégis mi az a fontos dolog? – kérdezte a másik.

- Háborúval kapcsolatos – válaszolta Tyria.

- Mit tudsz te a háborúról? – nevetett fel újra az első katona.

- Többet, mint szeretnék, s többet, mint kéne. S talán többet, mint ti – Tyria kezdte elveszíteni a türelmét.

A két férfin látszott, hogy nem hisz neki, de végül csak megmutatták neki, merre van a palota.

Tyria, amilyen gyorsan csak lehetett, faképnél hagyta Perjésdomb katonáit, és elsietett a mutatott irányba. Csak egyszer állt meg; ekkor apja tőrét leoldozta az övéről és bal combjára kötözte. A rövid bőrzsineg épphogy körbeérte a combját, s igencsak meg kellett húznia, hogy még egy csomót is rá tudjon kötni, de végül sikerrel járt. Kardját minden bizonnyal el fogják tőle venni, mikor az úr elébe engedik és nem akart fegyvertelen maradni a sok ismeretlen ember között. Ruhájának felsőrésze a térdéig ért, s így eltakarta a pengét.

Rövid, utcákon való kanyargás után elérkezett egy vastag kőfalhoz, melyen túlra csak egy fából ácsolt, kétszárnyú kapun lehetett jutni, melyre Ködmező jelképét, egy háromosztatú sárga dombságot, s fölé szürke eget festettek.

Őrséget sehol nem látott, így ököllel bedöngetett a kapun. Kis ideig nem történt semmi, aztán hirtelen egy kukucskálónyílás támadt a baloldali kapuszárnyon.

- Ki vagy és mit akarsz? – hangzott a nem túl barátságos kérdés.

- A nevem Tyria és Seraval Isirell úrral szeretnék beszélni.

- Ilyen késői órán az úr családja körében vacsorázik, nem fogad látogatókat – közölte a férfi.

- De ez nagyon fontos, nem várhat reggelig – erősködött tovább Tyria. – Nem zavarnám sokáig.

A nyílás eltűnt, majd kisvártatva kinyílt a kapuszárny. Egy homokos talajú udvar tárult Tyria szeme elé, már amennyit a közben leereszkedett sötétségben láthatott belőle. Bevezette Morgilith-t a kapun belülre, majd az őr lezárta utánuk a bejáratot. Az éji ég előtt egy magas, szürke kőből épült kétszintes vár sziluettje rajzolódott ki. Tyria rögtön megállapította, hogy az Isirellek családi lakhelye kevésbé volt elegáns épület a Nayakhanok scardoriai palotájához képest. Apró, hosszúkás ablakok tagolták a falat, s némelyikben halvány fény pislákolt, a falakon pedig fáklyák szolgáltattak némi világosságot. A derékszöget formázó két épületszárny találkozásánál egy magas, henger alakú torony magasodott. A vár bejárata épp velük szemben nyílt, s épp olyan volt, mint az udvar kapuja: kétszárnyú, s mindkét felén az Isirell család címerét festették.

- A lovadat bevisszük az istállóba – jelentette ki az őr, majd odakiáltott egy, az udvaron épp átsiető szolgálófiúnak, aki odajött és elvitte Morgilith-t az udvar bal oldalán, a sötétségben megbúvó kisebb épületsor felé.

Az őr intett Tyriának, hogy kövesse őt a vár bejáratához. Ott a férfi benyitott, s az ajtón belül álló szolgálóra bízta a lányt, miután közölte a húszas éveiben járó fiúval, hogy vendégük mi járatban van.

- Az uraság vacsorázik, de a folyosón megvárhatod, míg végez, és akkor elébe tudunk vezetni – közölte vele, s lassan elindult a jobboldalt nyíló folyosón, Tyria követte.

- Köszönöm, mindenképpen beszélnem kell vele – felelte a lány, s menet közben megnézte a belül is szürke kövekből álló falakat, a keskeny ablakokat és azt a néhány szolgálóleányt, akik velük szembejöttek és gyorsan tova is siettek, mintha nem is léteznének vagy egyszerűen csak a várkastély felszereléséhez tartoznának.

- Ne haragudj, amiért rákérdezek, de mi járatban vagy az uraságnál? – kérdezte a fiú, miközben a folyosót megvilágító fáklyák táncoló fényében haladtak.

- Egy háborús ügy miatt keresem – válaszolta kurtán Tyria. – De a valódi okot csak vele vitathatom meg.

- Ó, értem, nem szerettem volna szemtelen lenni – szabadkozott gyorsan a szolgáló. – Már meg is érkeztünk – állt meg egy egyszerű, vastag fadeszkákból álló egyszárnyú ajtó előtt.

- Mikor mehetek be? – kérdezte Tyria, s rögvest meg is fedte magát türelmetlenségéért. Úgy gondolta, ez nem vet rá jó fényt, habár szavait csak ez a fiú hallotta.

- Amint kijönnek azok a szolgálók az üres tálakkal – hangzott a felelet.

Kis ideig némán várakoztak, majd Tyria leoldotta övéről a kardját, amit eddig a köpönyege eltakart és a szolgáló felé nyújtotta.

- Vigyázz rá kérlek, míg bent vagyok – s mikor látta annak meglepett arcát, még hozzátette: - Gondolom, nem vihetem be.

- Én nem hittem volna, hogy van nálad bármi ilyesmi – bökte ki a fiú, amint kezébe vette a fegyvert. – Nagy bajba kerültem volna, ha nálad marad, mialatt az úr színe elé járulsz.

Kicsit nézegette a kardot, félig kihúzta a hüvelyéből és másik kezével végigsimított a markolaton.

- Igazán szép darab. Tudod is használni?

- Persze, hát miért hordanám, ha nem? – mosolyodott el Tyria. – Te nem tudsz vívni?

- Én csak egy egyszerű szolga vagyok, nem katona – mondta a fiú és visszacsúsztatta helyére a fegyvert.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, s néhány szolgálóleány lépett ki rajta üres tálakkal, tálcákkal megrakodva. Végignéztek Tyrián, majd elsiettek a folyosó másik vége felé, nem arra, amerről Tyria jött a fiúval. A lányok után egy jócskán középkorú férfi dugta ki az orrát az ajtón, s ő is a kint várakozó párosra nézett.

- Ki vagy és mit szeretnél az uraságtól? – kérdezte fontoskodó hangnemben.

- A nevem Tyria és háborús ügyben érkeztem – mondta el immáron sokadszorra Tyria.

- Honnan jöttél? – hangzott a következő kérdés.

- A határotokon túli pusztából, a többit csak az uraságnak mondom el – közölte határozottan a lány.

- Várj itt, megkérdezem, akar-e veled beszélni – mondta a férfi, majd becsukta az ajtót.

- Te nem illirieni vagy? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a szolgáló, miután a férfi eltűnt.

- De az vagyok, azonban nem itt nőttem fel, hanem a pusztán túl tündék közt – felelte Tyria, s szívét megmelengette kedves tündéinek gondolata.

A mindig nevetgélő Nelya, a bölcs Halatir, a mogorva, ám melegszívű Neldor, a csendes Menel, a folyvást harcra kész Eirien, a mosolygós Minya, a figyelmes Legolas most nagyon messzinek, a szürke kőkastély világától nagyon távolinak tűnt.

- Biztosan nagyon jó lehet ott élni – sóhajtott a fiú, s újra a kezében tartott kardra nézett.

Tyria megsajnálta. Nem tudta, hol született, hogy került ide, de valószínűleg nem lehetett valami lélekemelő egész nap parancsokat teljesíteni, ide-oda futkorászni.

Hálát adott a valáknak, amiért ő senkié sem volt, kivéve persze az erdőé és Elladané.

Gondolataiból az ajtó nyílása zökkentette ki. A férfi kitárta előtte az ajtószárnyat és így szólt:

- Ködmező ura és úrnője megengedte, hogy elébük járulj kéréseddel.

Azzal félreállt és Tyria bement a helyiségbe. A padlót itt is szürke, sima kő alkotta, mint mindenhol az épületben. A keskeny ablakok csak a jobboldali falat tagolták, a baloldalin semmi nyílás nem látszódott, kivéve egy nagy kandallót, melyben vidáman ropogott a tűz. Tyria feje felett vastag gerendák húzódtak, talán hat-hét az egész termen keresztül, nem tudta megszámolni, mert tekintete utána a vele szemben lévő, két fából készült, szinte dísztelen széken helyet foglaló emberre szegeződött. Neki jobboldalt ült Seraval Isirell, Ködmező ura, aki őszülni kezdő haját egyetlen fonatba fogva viselte. Ruházata alapján Tyria nem is gondolta volna úrnak, ugyanis egyszerű bőrfelsőt és nadrágot viselt egy fekete csizmával kiegészítve. Arcát néhány ránc barázdálta, sötétbarna szeme kissé fenyegetően villogott. Széles vállú, testes ember volt, de mivel már nem volt fiatal, s kevésbé bírt hosszabb lovaglásokat tenni vagy testmozgás céljából megvívni valakivel, valamint a nehéz étkek miatt termetes pocakot növesztett.

Felesége nem lehetett sokkal fiatalabb férjénél. Az asszony fekete haja is néhol őszbe fordult már, s bonyolult fonatokkal rögzíttette szolgálójával a feje hátulján. Szeme nagy, kerek, s mint minden illirieninek, sötétbarna volt. Egy hosszú, sötétlila ruhát viselt, ugyanilyen színű övvel összefogva karcsú derekán. Férjével ellentétben ő inkább kíváncsian méregette Tyriát, hisz igencsak meglepődtek, mikor az udvarmesterük közölte: egy leány akar velük háborús ügyeket megvitatni.

- Mondd el hát, miért jöttél! – hangzott fel Seraval Isirell mély, öblös hangja a teremben.

Tyriától jobbra ekkor kis mozgás támadt. Valamiért elkerülte figyelmét, talán a gyenge fényviszonyok miatt, hogy egy asztal van a keskeny ablakok alatt. Két, nagyjából vele egyidős fiú ült ott s három leány, a legnagyobb talán a tizenhat, a legkisebb tíz éves lehetett.

- Úgy hallottam uraságod nem állt sem a felkelők, sem az esetleges ellenállók táborába – mondta fennhangon Tyria.

Seraval kis ideig nem szólt, némán méregette az előtte álló lányt.

- Miért érdekel ez téged? – kérdezte végül.

- Csak akkor árulom el, ha megmondod, melyik táborba állsz és csakis akkor, ha számomra kedvező választ adsz – szabta meg a feltételt Tyria.

Az úr és az úrnő meglepődtek a válaszon, de míg Seraval szeme felvillant, addig felesége, Dariell lesütötte a tekintetét, s ahogy Tyria láthatta elfojtott egy kis mosolyt.

- Nos, akkor megmondom neked. Egyik oldalra sem álltam, mert nem szeretném kockáztatni a földemen élők biztonságát. Laytear Gerrin eddig békén hagyott minket. A felkelők ellen pedig senki nem szövetkezik. Túl nagy seregük van – Seraval minden mondat után kis szünetet tartott, mintha úgy érezte volna, nem helyesen cselekszik azzal, hogy nem foglalt állást a felkelés ügyét illetően.

- Úgy tudom, senki nem segít a maradék Nayakhanokon – mondta Tyria. Szerette volna tudni, helyesek-e Yashil értesülései.

- Jól tudod – szólt most az úrnő. – Mivel a király és a fia is halott, most Iwirad Nayakhan lett a család feje. Ő Silenus öccse – tette hozzá Dariell, miután Tyria arckifejezésével elárulta, nem hallotta még a férfi nevét.

- Jelenleg Scardoriától északra, a család egy másik székhelyén, az erős várfallal védett Pajzsbércen tartózkodik. Laytear Gerrin odaküldte az embereit, hogy azok rajta tartsák a szemüket, de nem esett bántódása sem neki, sem a családjának – mondta Seraval.

- Legalábbis így tudjuk – vetette közbe most az asztalnál ülők egyike.

Az asztalnál Ködmező urának öt gyermeke ült, s idősebbik fia, Iserim emelkedett fel székéről. Magas, tiszta tekintetű fiú volt, s amint közelebb jött, Tyria megállapította, hogy neki van a legvilágosabb szeme az illirieniek közt, hiszem szeme nem sötét, hanem egészen világosbarna volt. Ő is egyszerű bőr öltözéket viselt, akár az apja, és haját is egyetlen fonatba fogva viselte.

Az uralkodócsalád iránti tiszteletből nevét Iserim Atiran Nayakhan után kapta, aki az első volt a Nayakhan-királyok sorában. Nagyjából tízlépésnyire állt meg a lánytól, onnan figyelte őt.

- Én nem kérem tőled, hogy hadba vonulj, nincs is rá jogom, csupán azt kérem, engedd meg nekünk, hogy átkeljünk a földeden Scardoria irányába – közölte Tyria, s magában örömmel nyugtázta, hangja nem remegett meg, hanem végig határozottan csengett.

- Kivel jöttél? – kérdezte Dariell úrnő, s kissé előrébb dőlt székében.

Tyria újfent habozott, de hamar rájött, hogy csak akkor nyerheti el az úr és az úrnő bizalmát, ha őszinte velük.

- Egy tizenötezer főből álló sereg várakozik az ország nyugati határának közelében, hogy Scardoriába vonuljon és visszavegye a várost a lázadóktól – felelte a lány, s kíváncsian várta szavai hatását.

Az asztalnál halk sustorgás kezdődött, Seraval összeráncolta fekete szemöldökét, Dariell arca megfeszült egy pillanatra.

- Miféle népek alkotják ezt a sereget és honnan jöttek? – kérdezte Iserim, és közelebb lépett Tyriához.

- Emberek, törpök, tündék – sorolta Tyria. – Mind a pusztán túli nyugati királyságok lakói vagyunk.

- Te hogy kerültél közéjük? – érkezett a következő kérdés, ezúttal Darielltől.

- Engem tündék neveltek fel, velük élek, az ő seregükhöz tartozom, de a szüleim idevalósiak – válaszolta Tyria. – Átengeded őket a földeden? – kérdezte Seravaltól.

Igazán szeretett volna már választ kapni erre a kérdésre.

Egy kis ideig csend uralkodott a helyiségben, a tűzre tett fa nagyot pattant, a gyerekek izgatottan mocorogtak az asztalnál, a Tyria mellett álló Iserim is apját nézte, s úgy várta a választ.

- Átkelhettek Ködmezőn, de csak akkor, ha megígéred, a családomnak nem esik bántódása – szabta meg a feltételt Seraval Isirell. – Laytear Gerrin ezután az ellenségei közé fog sorolni, s nekem nincs elég katonám, hogy megvédhessem a városomat.

- Itt hagyunk néhány száz főt a segítségedre – ajánlotta fel Tyria.

- Rendben – bólintott Seraval. – Maradj itt nálunk éjszakára, pihend ki magad.

Tyria egy pillanatig úgy gondolta, visszautasítja az ajánlatot, de aztán eszébe jutott, hogy Morgilith már eléggé fáradt lehet és ő magának is jól esne kényelmesen aludnia, így végül beleegyezett, hogy a várban marad éjjelre.

Kapott egy kisebb méretű vendégszobát, amelyben csak egy egyszemélyes ágy volt, egy alacsony fiókos szekrénnyel, melynek tetején egy mély tálba valaki vizet töltött és mellé egy fehér törülközőt tett. Az ágy melletti kis szekrénykén egyetlen árva gyertya szolgáltatott némi fényt. Tyria megmosta az arcát, alaposan megtörülte, majd levette köpönyegét és csizmáját. Kardját visszakapta a szolgálótól, a fegyver most a mosdótál mellett pihent, apja tőrét viszont a biztonság kedvéért párnája alá dugta.

Furcsa érzések kavarogtak a fejében. Egyrészt örült, hogy sikerrel járt, másrészről viszont volt valami, ami aggasztotta. Rossz előérzete támadt, mintha valami nem lenne rendben, mintha valami rossz dolog előjelét vélte volna megérezni. Az ágyon fekve nézte az apró lángocska táncát, s kiűzte fejéből a kellemetlen gondolatot. Lassacskán egyre hosszabb időre csukta be a szemét, míg végül elaludt, s vele együtt a kis láng is kihunyt.

 

 

(gowest - egyezség, megállapodás)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára