anaét és Zinát kiképzésük utolsó fázisában Tyria íjászatra oktatta. Természetesen Halatirt bízta meg a lányok íjainak elkészítésével, amit a tünde a tőle megszokott nagy szakértelemmel végzett el. Habár a háború hírére sok tünde látogatott el hozzá, hogy megfelelő íjat csináltasson magának, ő mégis szakított időt a két lány fegyverére is.

Mivel mindkettejüknek megtetszett a tündék íjain található kacskaringós indaminta, ezért azt kérték Halatirtól, ilyet fessen rá, valamint az íjak szarvaira Zina egy-egy arany lófejet, Nanae pedig két nap motívumot kért, családjaik címerének megfelelően.

Miután mindkét fegyver elkészült, Tyria nekilátott felkészíteni tanítványait. Ugyanarra a tisztásra vitte őket, ahol annak idején őt oktatta Legolas az íj használatára.

A réges-rég kidőlt fa most is kitűnő céltáblaként szolgált; Nanae és Zina napról napra ügyesebben kezelték az íjat és pontosabban lőttek, egyre közelebb kerültek a felfestett kör középpontjához.

Tyria felajánlotta apjának is, hogy megtanítja íjjal lőni, de Resson hajthatatlan maradt, mondván, sosem volt jó íjászatban, mivel távolra nem lát tökéletesen, így a férfi csendes szemlélője maradt a három lány ténykedésének.

- Fordulj jobban oldalra – figyelmeztette egy délelőtt Zinát Tyria. – Ha nem fordulsz eléggé el, akkor nem tudod felhúzni sem rendesen az íjat.

Zina kidugta a nyelve hegyét, annyira koncentrált, majd elengedte a nyilat, amely csak egy félarasznyira fúródott a fába a kör középpontjától.

Egy szempillantásnyi idő múlva a mögöttük lévő fák közül fehértollas nyílvessző röppent ki és találta el hajszálpontosan a kör közepét.

Tyria megfordult és tekintetével keresni kezdte a fák közt rejtőző illetőt. A tisztásra vezető ösvényen kisvártatva felbukkant Elladan. Szorosan mögötte bandukolt Nimloth, nem is kellett fognia a kantárszárát gazdájának ahhoz, hogy kövesse őt.

Tyria párja elébe szaladt, a nyakába ugrott és megcsókolta. Ekkor döbbent rá, mennyire hiányzott neki Elladan. Apja, Zina és Nanae személyében mindig akadt társasága, így nem érintette annyira mélyen párja távolléte, de mikor feltűnt a kis ösvényen, rájött, milyen rossz volt nélküle.

- Azt hittem vissza sem jössz! – mondta neki színpadiasan a lány, mikor lába újból földet ért.

- Összesen csak három hetet voltam távol – hárította el a „támadást” a tünde.

- Aki örökké él, annak három hét csak három pillanat, de akinek véges az ideje, az három hetet érez egy örökkévalóságnak – mondta Tyria a szürke szemekbe nézve.

- Ígérem, többé nem válunk el – szólt Elladan, és hozzáérintette ajkait Tyria homlokához.

- Menjünk oda a többiekhez, mert Aragorn válasza őket is érinti – javasolta neki a tünde, látva, hogy a három illirieni tapintatosan távol maradt tőlük.

- Nos? – kérdezte izgatottan Zina, mikor a pár odaért a tisztás szélére.

Aragorn seregének mérete billenthette át a mérleget az ő javukra, ha hatezernél több harcos jön Gondorból, akkor többen lesznek a lázadók seregénél.

Elladan élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, így pár pillanatig még váratta a társaságot.

- Aragorn nagyjából négyezres sereget tud rendelkezésünkre bocsátani, természetesen ő maga is eljön – mondta a tünde, végignézve a körülötte állókon.

- Az összesen csak tizenháromezer katona – sóhajtotta Nanae.

- Előfordulhat, hogy Laytear Gerrinhez még több család csatlakozott. Többen is lehetnek, mint tizenötezer fő, így még nagyobb hátrányban leszünk – szólt csalódottan Zina íját szorongatva.

- Még nem fejeztem be – mosolyodott el a tünde. – Aragorn rögvest futárt küldött Éomerhez, Rohan királyához, amely ugyan Gondor része, de a törvények szerint harcra nem kötelezhetők. Három napot vártunk, míg a futár visszatért a válasszal. Éomer uram közel kétezer ötszáz emberével képes csatlakozni hozzánk

- Ha nem álltak át többen is Gerrinék seregéhez, akkor most már kicsivel többen vagyunk, mint ők – végzett gyors fejszámolást Resson.

- Mikorra érnek ide? – kérdezte Nanae.

- Amint összeáll a sereg, már indulnak is, de ilyen sok ember csak nagyjából tizenöt-tizennyolc nap alatt ér ide – felelte Elladan.

- Szerencse, hogy ennyi barátotok van, aki tud nekünk segíteni – nézett Tyriára és Elladanra hálásan Nanae. – Nem is tudom, mihez kezdtünk volna nélkületek.

- Már csak azt volna jó tudni, mi történt Siderone-nal és Reytannal – pillantott fel a fák lombozata közt bekandikáló kék égboltra Zina. – Napok óta érzem, hogy nem haltak meg.

- Reméljük, megtaláljuk őket, és Siderone elfoglalhatja az őt megillető helyet – simogatta meg bátorítóan a lány vállát Tyria.

Zina csak bólintott, majd javasolta, folytassák a gyakorlást, nem szeretett volna keserű vagy hiábavaló reménykedéssel teli gondolatokkal foglalkozni, csakis azzal, ha szembekerül Laytear Gerrinnel, vagy valamelyik másik árulóval, méltó ellenfélre akadjanak benne.

Míg Tyria és Elladan megmutatta Nanaénak, miként kell biztosan tartani az íjat, s az idegen a nyilat, ő addig a tisztás szélén álldogált s ösztönösen az övén hordott fehér szalagra kulcsolta szabad kezét.

 

***

Reytan hosszas keresgélés után végre talált egy megfelelő bokrot, amelyről törhetett egy ágat, hogy azzal kaparja ki a naptövis nevű rendkívül barátságtalan külsejű növény gyökerét. Nem volt nála más penge kardján kívül, így üggyel-bajjal tudta csak megfelelően hegyesre faragni az ágat.

Nemrég ment le a Nap, s miután Siderone-nal az egész napot egy tavasbarlang mélyén töltötték, kijött, hogy némi élelmet keressen maguknak. Már kicsivel több, mint két hete a sivatagban vándoroltak, szigorúan tartva a déli irányt. Csakis éjjel merészkedtek elő, mikor a Hold és a csillagok elegendő fényt szolgáltattak számukra, viszont ahhoz keveset, hogy ellenséges szemek észrevegyék őket.

Reytan haragudott magára, amiért csak sivatagi útjuk harmadik napján jutottak eszébe anyja szavai, aki a kietlen pusztában fellelhető kevés növény gyógyhatására oktatta őt annak idején. Siderone-nak a betegsége által okozott fájdalomra a sivatagban nem akadt rozsdafa, így Reytan igyekezett, hogy fel tudja idézni, melyik növény fájdalomcsillapító hatású.

A roppant ellenséges külsejű naptövis volt a megoldás, melynek föld feletti része néhány tüskékkel tarkított homokszínű, földön tekergőző indából állt, gyökérzete viszont puha és lédús volt, mely erős fájdalomcsillapító hatással rendelkezett.

Nevét onnan kapta, hogy a tekergőző indák rendszerint kör alakot formáztak, mely a Nap sugaraira emlékeztettek.

A tartun fiú hosszasan feszegette az aprókavicsos, vörös homokos talajt, mire ki tudta húzni a növényt. Lemetszette a felesleges ehetetlen felső részt és mellette kiterített köpönyege közepére tette az előzőleg talált sziklapáfrány-termések mellé.

Összefogta a zsákká formált köpenyt és elindult vissza a barlangba. Le kellett másznia egy meredek sziklafalon, itt köpönyegét kosár módjára a karjára akasztotta, s úgy ereszkedett le a kis völgybe.

Körülötte minden csendes volt, senki nem járt a közelben néhány apró sivatagi egeret leszámítva, akik jóformán nesztelenül surrantak a kövek közt némi táplálékot keresve.

Reytan hálát adott a sivatag szellemeinek, amiért eddig nem akadtak rájuk ellenséges népek, akik megölhették, jobb esetben fogságba vetették volna őket. Ellenben csalódott is volt, amiért saját népének tagjaival sem találkoztak. Saját klánjába bajosan juthatott volna csak vissza a tartun törvények miatt, de egy másiknak talán tagja lehetett volna. Ezt sokszor végiggondolta, de amint ehhez a ponthoz ért, elbizonytalanodott, mert nem tudta, miként fogadnák Siderone-t, így folyvást arra a következtetésre jutott, hogy talán jobb is, ha nem találkoznak egyetlen klánnal sem.

Néhány perc múlva odaért a barlang vaksötét szájához, a biztonság kedvéért még egyszer körülnézett, s mikor megbizonyosodott, hogy senki nincs a közelben, elindult az enyhén lejtő járaton. Egy éles balkanyar után a járat talaja egyenletessé vált, s a fiú fülét megütötte a barlangban megbúvó tavacska vizének halk csobogása.

- Én vagyok – mondta a sötétségnek, melyben valahol barátja tartózkodott.

Ebben a pillanatban halvány, fehéres derengés töltötte be az üreget, ugyanis egy, a mennyezeten található hosszúkás résen besütött a Hold, némi fényt szolgáltatva a barlang ideiglenes lakóinak.

Siderone a tavacska partján térdelt, valószínűleg épp ihatott, ez okozta a víz csobbanását is, melyet Reytan hallott lefelé jövet.

- Hamar visszaértél – ment oda barátjához, majd a zsákká formált köpönyegre nézett. – Ugye találtál naptövist? – kérdezte reménykedve.

- Igen, mindjárt ehetsz is. – Reytan gyorsan lemosta a gyökeret és páfrány ujjnyi hosszú, keskeny terméseit, majd átadta Siderone-nak.

A naptövis puha gyökere a legkevésbé sem volt jóízűnek mondható, ráadásul igencsak rágósnak bizonyult, de Siderone minden ellenvetés nélkül elfogyasztotta, hisz más gyógyír nem akadt a sivatagban számára.

- Láttál valakit? – kérdezte a herceg egy falat lenyelése után.

Reytan elvett a köpönyegén lévő kupacról egy termést, majd könnyedén kettétörte.

- Senkit, Brinnic kegyes hozzánk – mondta, majd bekapta az egyik felét.

Brinnic volt a tartunok hite szerint az a szellem, aki a sivatagban vándorlókat vezérelte és útjukat szerencsével kövezte ki. Reytan szentül meg volt győződve, hogy Elaida és Cliras Gerrin meggyilkolását a szellemek véráldozatként értelmezték, ezért nem talált rájuk eddig senki.

Siderone-nak voltak némi kételyei ezzel kapcsolatban, mivel fogva tartóit nem a tartunok földjén ölte meg, s mikor ennek hangot adott, Reytan elhárította azzal, hogy mivel ő, mint népe egy tagja jelen volt, ezért a szellemek is biztosan látták és nagyra értékeltek a bőséges áldozatot.

- Mikor érünk el valamelyik városba? – kérdezte a herceg, miután lenyelt egy újabb gyökérdarabot.

- Inserra talán kétnapi járóföldre van délkeleti irányban – felelte Reytan.

- Mihez fogunk ott kezdeni?

- Mivel mindketten tudunk írni és olvasni, így könnyen találhatunk munkát. – Úgy tűnt, Reytan már elgondolkozott az égető kérdésen.

- De én csak a tartun írást tanultam meg tőled, azt is elég hiányosan – vetette ellen Siderone. – Nem hiszem, hogy volna ott bárki is, aki el tudná olvasni az illirieni betűket.

- Majd megtanítlak rendesen. Inserrában szinte mindenki el tudja olvasni az írásunkat, hisz sokat kereskedünk velük – mondta Reytan, majd nekilátott egy újabb páfránytermés elfogyasztásához.

Siderone tisztában volt azzal, hogy lopásból nem tarthatják fenn magukat, így dolgozniuk kell, ha nem akarnak éhen halni, de palotabéli élete után riasztónak tűntek a kilátásaik.

Akaratlanul is megérintette a bal felkarjára kötözött fehér szalagot, melyet úgy érzett, egy ezredéve kötött Zina a derekára.

- Szeretném azt hinni, hogy Zina, Nanae és Resson épségben vannak, és jóra fordul a sorsuk. Még ha nem is találkozunk velük soha többé, remélem, boldogan fognak élni valahol távol.

- Sokat gondolok rájuk – mondta Reytan halkan, s a halvány fényben Siderone megcsillanó szemébe nézett. – Ne félj, ha erősen kívánod, akkor így is lesz.

Természetesen egyikük fejében sem fordult meg, hogy a két lány az elmúlt napokat kemény gyakorlással töltötte, hogy egy óriási sereg élén visszavegyék Illirient a Nayakhanok birtokába.

Miután elfogyasztották a naptövist és a páfrány termését, Siderone és Reytan elhagyták a barlangot. Kimentek a csillagos égbolt alá, hogy folytassák útjukat immáron délkelet felé, Inserrába.

Többször úgy érezték, hogy elmenekülnek a valóság elől, melyet Scardoriában hagytak, de be kellett látniuk, hogy ketten nem sokra mennek Laytear Gerrin ellen. Nem tudták, ki állt az árulók oldalára, így segítséget is kockázatos lett volna kérni bárkitől is Illirienben.

Csupán két ember volt, akiben feltétlen megbíztak: Andoas és Soria. Terveiknek megfelelően betértek az idős házaspárhoz, mielőtt elhagyták Illirient. Természetesen mindketten marasztalták őket, de a két fiú nem akart bajt hozni jótevőiknek, így néhány óra múlva két batyuba csomagolt útravaló élelemmel és némi pénzzel hagyták el a kis házikót. A Soria által adott kenyeret, sajtot és almát azonban régen felélték már, így kénytelenek voltak a Reytan által összegyűjtött növényi részekkel beérni. A pénz egy kis erszényben függött a tartun fiú övén, de egyelőre nem sok hasznát vették az aranyaknak.

Ahogy bandukoltak a csillagok alatt, Siderone felpillantott a sziporkázó égboltra. Reytan észrevette a szeme sarkából és ő is felnézett.

- A holtak lelkét Ramaya istennő viszi fel az égboltra, ahol csillagot formáz belőlük, hogy örökké világítsanak szeretteik számára – idézte fel Siderone a barátjától hallottakat.

- Igen, így van – mosolyodott el halványan a tartun fiú. Örömmel nyugtázta, hogy a herceg megjegyezte, amiről annyi estén át elalvásig mesélt neki, míg közös ágyukban feküdtek.

- A szüleim is odakerültek? Még ha nem is a sivatagi népek közül valók voltak? – kérdezte Siderone, és megállt.

- Hidd el, volt rájuk gondja. Ramaya jóságos szellem, aki nem hagy cserben egy lelket sem – magyarázta Reytan.

Siderone pár pillanatig még nézte az eget, ahol kiválasztott két, egymáshoz közeli csillagot, melyet szülei lelkének vélt. A távoli fénypontok barátságosan hunyorogtak rá, s ő elmosolyodott.

- Menjünk tovább – mondta végül, s mindketten elindultak a kavicsos talajon, melyből kellemesen áradt a Nap melege.

Épp csak derengett a pirkadat keleten, mikor Reytan azt javasolta, hogy kezdjenek el keresni egy barlangot, melyben a nappalt eltölthetik. A kanyonban, ahol egész éjjel gyalogoltak, találtak is egy keskeny nyílást, amit egész biztos senki más nem választott volna menedékhelyül, hisz a két fiú is csak oldalazva fért be. Néhány percnyi oldalazás után azonban a járat váratlanul kiszélesedett, s egy tágas csarnokba torkollott. A mennyezeten két keskeny hasadékon át bejutott némi fény, amely hidegen megcsillant a helyiség túloldalán fekvő kis tó vízén.

Mindkét fiú odasietett a vízhez, és mohón kortyolni kezdték az éltető, jéghideg folyadékot. Arcukról, kezükről lemosták az út porát, de Siderone úgy érezte, soha életében nem volt koszosabb, ami nagy valószínűséggel így is volt. Ha hajához nyúlt, ujjai csak poros, összetapadt tincseket tapintottak; fényesfekete, selymes haja már a múlté lett az utazás viszontagságai alatt.

- Kimegyek keresni valami ennivalót – állt fel Reytan a víztől és a keskeny kijárat felé indult.

Hirtelen azonban lovak nyerítését hozta a bejövő szél, s a fiú megtorpant. Siderone felpattant a kis tó partjáról, és barátjához sietett.

Feszülten figyeltek a kinti zajokra, mely egyértelműen több személytől származott. Patadobogás, majd távoli beszéd hallatszott be a barlangba, s egyértelműen feléjük közeledtek.

A Nap időközben elérte a horizontot, s ezzel egyidejűleg a nyugatra néző réseken át is több fény jutott be a barlangba.

Hiába ittak épp az imént, Siderone és Reytan szája teljesen kiszáradt, ahogy megkövülten figyelték a befelé vezető járatot. Csapdába estek, a földalatti teremből nem volt más kijárat.

Léptek zaja visszhangzott a barlang falain, majd fáklyafény festette be őket. Kisvártatva láthatóvá vált a fényt adó fáklya imbolygó lángja, amint egy nyurga alakra vetül. A fején kendőt viselő férfi rögtön észrevette a tavacska partján álló két fiút, amint leért a csarnokba.

Kis ideig farkasszemet néztek, majd a jövevény megfordult és kikiáltott társainak a maga nyelvén, mely Siderone-t emlékezette a tartun nyelvre, s egy pillanatig azt hitte, Reytan népének egy tagja akadt rájuk. Barátjára pillantott, de az még mindig megkövülten állt.

- Ki ez? – kérdezte csendesen. – Tartun?

- Nem, ez egy zhal, felismerem a nyelvüket – felelte Reytan.

Időközben a férfi tovább kiabált kifelé, mire egyre szaporább léptek zaja szűrődött le hozzájuk.

Siderone ebben a pillanatban már tudta, miféle sors vár rájuk, hisz Reytan sokat mesélt neki a sivatagi népekről. A zhalokról egy dolog jutott csak eszébe: hírhedt rabszolga-kereskedők hírében álltak, akik előszeretettel rabolják el a sivatagban kószálókat.

 

(faer - szellem)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára