hossiel az otthonukul szolgáló óriási kőris földön szétfutó gyökerei között üldögélt. Csizmájával néha megbökte a közelben lévő apró kavicsokat. A szemközti bozótosból egy barna nyúl jött elő óvatosan szimatolva, majd miután röviden szemügyre vette a lányt, visszafordult és elugrált arra, amerről érkezett.

Hirtelen halk léptek nesze ütötte meg a nolda lány fülét, s ő azonnal tudta, hogy párja, Roquen közeledik.

- Haragszol rám, igaz? – kérdezte a férfi, mikor megkerülvén a fa törzsét asszonya mellé ért.

Rhossiel nem felelt, csak kezébe vette a kardot, melynek használatára párja tanította meg.

- Mindig azt mondtad, hogy jól megy a vívás. Akkor miért nem engeded, hogy veled menjek?

- Ez nem játék, Rhossiel, hanem háború – mondta Roquen, majd lekuporodott a lány elé. – Sokan meg fognak halni, sokan borzalmas sebeket szereznek majd. Bírnád a vért, a halálsikolyokat, a szétroncsolódott holttestek látványát?

Rhossiel oldalra pillantott; ezekre a dolgokra ő sem gondolt. Látva a lány bizonytalanságát, Roquen folytatta.

- A háború nem olyan, mint mikor gyakorlunk. Utána nem ugrunk fejest a tóba, hogy lehűtsük magunkat, és nem is térünk nyugovóra kényelmes fekhelyen.

- De hát mi végre tanítottál meg vívni, ha sosem harcolhatok? – kérdezte a lány és végighúzta ujját fegyverének pengéjén.

- Csak azt szerettem volna, hogy meg tudd magad védeni, ha úgy adódik, nem pedig azt, hogy te magad menj a harc elébe – felelte Roquen.

- Tehát megtiltod, hogy menjek? – nézett a lány párja szürkéskék szemébe.

- Nincs jogom megtiltani, de nem tartom jó ötletnek. Majd meglátod, ha ott állsz a csatatéren. - Roquen közelebb húzódott és megölelte a lányt.

Teljes szívével szerette ezt a különös, halkszavú leányt, aki még nem is olyan rég serényen hímezgetett barátnői társaságában, s aki most azért ágál, hogy háborúba jöhessen vele egy olyan földre, amit egyikük sem látott még.

 

***

Resson nem bánta meg kérését. Egyik nap olyan érzéssel ébredt a Thranduil király palotájában található szobájában, hogy útra kell kelnie és meg kell látogatnia Salde sírját. Mikor megkérte lányát, hogy vezesse el oda, Tyria kicsit elszégyellte magát. Neki eszébe sem jutott ez.

Még aznap elindultak hárman, a király testőre, a leány és a tünde délnek, a Rhûn-tenger ragyogó víztükre felé. Tyria már tudta, hol van szeretett édesanyja sírja, nem kellett keresnie, mint mikor tündebarátaival itt járt.

- Látod azt a kis halmot ott annak a dombnak a tövében? – mutatott egy kis kiemelkedésre nem mesze tőlük Tyria.

Mindhárman lóháton ültek egy domb tetején, alakjukat egyre narancssárgábbá váló fény vonta be, ahogy a Nap mind lejjebb ereszkedett a nyugati horizont felé.

- Egyedül szeretnék oda menni – mondta Resson, mire Tyria bólintott és mindannyian leszálltak lovaikról.

Resson lánya kezébe adta a tündéktől kapott lovának kantárját, és megindult a füves dombokon keresztül Salde nyughelye felé. Közben torka egyre jobban elszorult, s mikor letérdelt a kis halom tövébe, barna szemei tele voltak könnyel, s egy csepp el is szabadult, keresztülszántva arcát a lány sírjára hullott, s ott a föld beitta bánatának jelét.

- Annyira sajnálom, Salde. Nem szabadott volna ilyen gyávának lennem, utánad kellett volna mennem és hazahoznom téged – Resson visszanyelte könnyeit és megtörölte szemét.

A kis halmon még ott volt a fehér kagyló, amit Tyria tett oda azelőtt, hogy elindultak volna Illirienbe. A férfi nézegette kicsit a kagylót, sejtette, hogy lánya rakta oda, hisz neki magának is kagylót ajándékozott.

- Csodálatos lány, köszönöm neked. Ígérem, vigyázni fogok rá ezentúl – mosolyodott el halványan Resson. – Habár, nem biztos, hogy szüksége van rá, hisz olyan erős és ügyes. Azt hiszem, te is ilyenné váltál volna, ha több időt kapsz.

Tyria és Elladan csendben várakoztak a dombtetőn, s mikor úgy vélték, elég idő telt el, odamentek Ressonhoz. Ők is leültek a halmocska tövébe és csendben nézegették a gyengéden rezzenő fűszálakat, a sárga virágokat. Hirtelen felbukkant egy ugyanolyan sárga pillangó, mint amilyen Tyriáék látogatása alatt mutatkozott. Rászállt a kagylóra és szárnyait előbb összecsukta, majd kinyitotta. Ezt néhányszor megismételte, majd a levegőbe emelkedett és elrepült fel az égbe.

Közben egyre erősebb félhomály fogta őket körbe, hisz a Nap lassacskán már eltűnt a nyugati látóhatáron. A háromtagú csapat elköszönt Salde-tól, majd felültek lovaikra és elindultak vissza az erdőbe. Tyria megígérte annak idején, hogy nem néz vissza, s ígéretét ezúttal is megtartotta.

***

Odakint a halvány derengés percről percre erősebbé vált. A fény Tyria és Elladan házába is utat talált, ahol egyetlen gyertya égett csupán az asztalon. Az ajtó nyitva állt, így a lány láthatta párját, aki épp Morgilith-re helyezte fel a nyerget. Mellette Nimloth rágódott egy vadalmán, ő már készen állt az előttük álló hosszú útra.

Miután egy kicsit nézte Elladant, amint kancájával foglalatoskodik, Tyria magához vette kardját, mely az asztalon pihent. A kis gyertya fényében megnézte a nagyapja által készített fegyveren lévő női arcon játszadozó fényt.

Anya, talán sosem volt ekkora szükség a segítségedre. Illirien bajban van, ma indulunk, hogy visszavegyük a lázadóktól. Kicsit félek, mert nem tudjuk, mekkorára duzzadt időközben az ellenséges sereg. Segíts nekünk, kérlek.

Miután végigmondta magában, ajkához érintette a markolatot, majd övére kötözte a fegyvert. Az apjától kapott tőr is az asztalon várta az indulást; Tyria a rövid, dísztelen pengét a kardja mellé tűzte.

- A lovak készen vannak – jött be Elladan a kis házba.

- Mikor indulunk? – kérdezte a tünde felé fordulva Tyria.

- A király úgy parancsolta, hogy mindenki legyen a Keleti Hurokban, mire a Nap felbukkan a Ködhegység felett – felelte Elladan, majd az asztal mellett lévő láda elé térdelt, felnyitotta a fedelét és kiszedte belőle kardját és tőrét, melyet még Völgyzugolyból hozott el.

A Keleti Hurok az erdőbe délkeleten beékelődő hatalmas tisztás volt, Thranduil ide kívánta összegyűjteni seregét. Ide érkezett meg három napja Aragorn és Éomer is összesen hatezer-ötszáz katonájával, valamint a törpök Kősisakos Thorin vezetésével két reggellel ezelőtt kétezer főnyi gyalogos harcosával.

- Akkor már nem maradt sok időnk – mondta Tyria, és odalépett az ajtó mellett lévő fogashoz, melyen kettejük köpönyege, tegeze és íja függött.

Tyria mindenképpen a Galadrieltől kapott köpenyt szerette volna magával vinni, mert szerencsét hozott neki, míg a Szövetséggel utazott, ezért úgy gondolta, most is átsegíti a nehézségeken. Hajába tűzte Lórien úrnőjének ajándékát, a levélforma hajdíszt is, a levél arany szegélyén a lány mozdulataira végigfutott az egyre erősödő fény.

Elladan is felvette fekete köpenyét, valamint kézbe vette tegezét és íját, hogy azokat majd lova nyergéhez erősítse. Még odalépett az asztalhoz, hogy elfújja a gyertyát, majd mindketten kimentek a ház elé és a tünde behúzta maguk mögött az ajtót.

Morgilith odafordult gazdájához és orrát a lány arcához nyomta. Tyria megsimogatta a kanca nyakát, majd Elladanra pillantott, aki épp akkor kötözte Nimloth nyergéhez íját és teli tegezét.

- Köszönöm, hogy velem jössz – mondta váratlanul a lány.

- Tessék? – hökkent meg Elladan. Éppen végzett a tegez felszíjazásával, de annyira megdöbbent, hogy ha még a kezében lett volna, biztosan elejti a nyilakat. – Ez épp olyan természetes, mint ahogy reggel felkel a Nap, este pedig lenyugszik. Hogyan is tehetném meg, hogy itthon maradok? Hogyan tehetné ezt meg bárki is az erdőből, aki képes harcolni?

- Én mégis hálás vagyok neked is és mindenkinek, aki ma ott lesz a Keleti Hurokban – szólt rövid csend után Tyria, majd felült lova nyergébe.

Úgy gondolta, sem a tündéknek, sem a törpöknek, sem Gondornak vagy Rohannak nem lenne kötelessége segíteni Illiriennek, az országnak, amit csupán hallomásból ismernek, de ők jóformán kérés nélkül jöttek.

Elindultak a házuktól délkeleti irányba tartó ösvénykén. Elöl Tyria lovagolt, majd utána párja kancája tapodta a megkeményedett fekete talajt.

- Valaki jön mögöttünk – jelentette ki nagyjából tíz perc után Elladan. – Gyorsan vágtat, azt hiszem, ketten vannak.

Tyria hitt a tünde fülének, ő csak újabb két perc eltelte után hallotta meg a ritmikus patadobogást. Innentől kezdve nagyjából három szempillantás kellett csak ahhoz, hogy egy sötét és egy világos hátason száguldó lovas bukkanjon fel a lépésben haladó kettős jobb oldalán, majd tűnjön is el nemsokára a sűrű fák és bokrok között.

- Tilion és Eirien volt az – állapította meg Tyria. A két tünde egy enyhe kanyar után állt meg és várta be őket.

- El fogunk késni – mosolygott Eirien Cadwor nyergében ülve. Kedélye alapján egyáltalán nem úgy, tűnt, hogy épp háborúba készül.

- Úgy bizony – bólintott Tilion és megpaskolta fehérsörényű feketeszőrű lova, Ithil nyakát.

- Sok idő kell, míg az egész sereg indulásra készen lesz, nem maradunk le semmiről – szólt Elladan, mikor odaértek hozzájuk.

- Én olyan boldog vagyok, hogy újra harcolni megyünk – mondta Eirien. – Mióta hazajöttünk Illirienből, csak unatkoztam és csatáról álmodtam.

- Úgyszintén! – hallatszott Nelya jól ismert hangja valahol előttük. Mind arrafelé fordultak és megpillantották a lányt, Elrohirt, valamint nővéreit, Minyát és Tatyát Neldor és Menel társaságában.

A tízfősre duzzadt kis csapat libasorban megindult tovább az ösvényen, délkeleti irányban.

Közben jobb- és baloldalt lovasok bukkantak fel a sűrűben, majd tűntek is el a szemük elöl, mind velük egy cél felé haladó felfegyverzett tünde.

Néha megzörrentek az ágak, a tavalyi avar, és patadobogás verte fel az erdő csendjét a sűrű lombú fák alatt, ahol a tündék népe ismét harcba indult.

A csapatot Neldor vezette, s egy idő után vágtába ugratta Norolindét, mert a Nap már elhagyta a Ködhegység csúcsát, tehát elérkezett az az időpont, amikorra Thranduil a teljes seregét a Keleti Hurokba várta.

Tyria elképzelte, hogy ők érkeznek meg utoljára, mind a tizenötezer katona indulásra készen, a menet egy része el is hagyta már a tisztást, csak a tündék várakoznak rájuk. Elég nagy szégyen volna, így nem bánta a gyors vágtát az erdő széléig.

Neldor megállította Norolindét, s a kis csapat többi tagja is ugyanígy járt el a saját hátasával. Fiatal, szálas fák alkották az erdő szélét kis ligetet alkotva.

- Odalent találkozunk – szólt oda nekik Minya, majd megfordította Laurelint és felkaptatott nővérei és Eirien oldalán a kis emelkedőre, melynek túloldalán ott terpeszkedett a Keleti Hurok.

Menel, Neldor, Tilion és Elrohir követték a lányokat, s Tyria még hallhatta, hogy Eirien hangosan kijelenti, hogy valakit fel fog akasztani a belénél fogva a scardoriai várkapura, de hogy kit, azt nem értette pontosan, ugyanis már túl messzire kerültek tőlük. A domb túloldaláról ember- és tündenyelvű kiáltások harsantak, lovak nyihogtak bele a nyárvégi reggelbe.

Mindketten leszálltak kancáikról és kantárszáron vezetve őket elindultak az árnyékot adó fák alatt a dombocska tetejére. Sem Tyria, sem Elladan nem tudta, mennyien is jöttek el, mekkora is lehet a sereg pontosan. A lány szíve izgalmában hevesen dobogott és csak még erősebben kezdett verni, mikor elébe tárult a napfényben fürdő óriási tisztás.

Ameddig szeme ellátott, mindenhol sátrak terítették be a zöld füvű mezőt. Velük szemben a Zöld Levelek Erdejének tölgyfaleveles zászlajai lobogtak, jobbra Gondor fehér fáját és Rohan fehér lovát lengette a szél, messze balra pedig a törpök üllőt és a Magányos hegyet ábrázoló zászlaja mozdult meg néha a szellőben.

- Gyere, apád vár – mondta mosolyogva Elladan és Nimloth-szal a nyomában megindult a tábor közepén lobogó levélmintás zászló felé, mely nagyobb volt a többinél.

Thranduil, Sellirim, Legolas, Landis, Lalaith és Glorfindel már egy nappal előbb megérkeztek a táborba, és velük tartott Resson, Zina és Nanae is. Az utolsó éjszakát a királyi pár tágas sátrában töltötték.

Már mindenki a sátrát bontotta le éppen, vagy lovát nyergelte, mire megérkeztek a sátorhoz. Útközben találkoztak rohani és gondori katonákkal, egymás között torokhangú nyelvükön beszélgető törpökkel, s Tyria úgy érezte, valamiféle fajok közötti nagy ünnepségbe csöppent, nem is egy harcba induló sereg táborába.

A sátornál egy tünde átvette tőlük a lovakat, majd Elladan felemelte a sátorlapot párja előtt, és Tyria belépett a félhomályba. Néhány másodpercig semmit nem látott, hisz odakint verőfényes napsütés volt, szemének egy kis időre volt szüksége, hogy hozzászokjon a benti fényviszonyokhoz.

Azt rögtön felmérte, hogy odabent többen vannak, a halk beszélgetés abbamaradt, amint ők beléptek. Tyriának egy pillanatra elakadt a lélegzete, mikor végignézett a társaságon, és megakadt a szeme Éowynon.

- Éowyn! – tört fel belőle a kiáltás, és a másik lány felé rohant, aki szintén így tett és félúton összeölelkeztek.

- Köszönöm, hogy eljöttél! – mondta Tyria, mikor elengedték egymást, és kitörölte szeméből az odakéredzkedett kis könnycseppet.

- Én köszönöm, hogy itt lehetek – hárította el Tyria háláját Ithilien úrnője.

Szép fehér arcán széles mosoly terült szét, melyet keretbe foglalt szőke haja. Sötétbarna ruházatot viselt, melynek elején Gondor fehér fája díszelgett, ám fölötte nem a jól ismert csillagok, hanem a Napot szimbolizáló fehér korong látszódott.

Tyriát annyira megörült Éowynnak, hogy meg is feledkezett a többiekről.

- Velünk ne is törődj – szólt váratlanul Aragorn, aki mellettük állt.

Tyria odapillantott és összemosolygott rég nem látott barátjával. Ugyan most már Aragorn volt Középfölde legnagyobb országának királya, de a lány számára ő mindig is Vándor marad, aki váratlanul felbukkan az erdejükben és érdekes történeteket mesél nekik.

A sátorban még jelen volt Éomer, aki szintén bezsebelhetett egy baráti ölelést Tyriától, valamint Gimli, aki bemutatta királyának, Thorinnak a lányt. A feketehajú, dús fekete szakállú törp végigmérte őt apró, sötét szemeivel.

- Erős és emberszemnek szép, de nem érhet a mi asszonyaink nyomába, hisz nincs szakálla – mondta végül a törpkirály, mire nevetés tört ki a sátorban.

- Galadriel úrnőnek sem volt szakálla, mégis gyönyörű teremtés – morogta Gimli rosszallóan.

- Elvakított a tündék varázslata, jó Gimlim! – harsant fel Thorin reszelős nevetése.

Tyria nem sértődött meg a király véleményén, együtt nevetett a többiekkel, s titkon remélte, talán jöttek törpnők is a sereggel, így végre meglesheti azt a híres szakállukat.

Hirtelen újra felnyílt a sátorlap, és Nanae, Zina léptek be Ressonnal a nyomukban. Mindannyian tünderuhát viseltek, így az avatatlan szem számára nem tűntek embernek első pillantásra. Közelebb jöttek a többiekhez, majd Nanae kissé bizonytalanul végignézett rajtuk. Eddig nem találkozott velük, azokkal az emberekkel és törpökkel, akik eljöttek, hogy segítsenek az ő hazáján.

Tyria követte a hercegnő tekintetét, s csak akkor vette észre, hogy a sátor egyik sarkában ott volt Faramir, Thranduil és Sellirim is, de eddig valamiről lázasan beszélgettek és nem jöttek oda hozzájuk.

- Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eljött seregével ebben az országom számára nehéz időben. Én vagyok Illirien hercegnője, a nevem Nanae Smila Nayakhan. Szüleimet az áruló Laytear Gerrin meggyilkolta, otthonomat feldúlta és most jogtalanul uralkodik népemen. Vissza szeretném szerezni az országot családom számára, ha kell, magam küzdök meg Laytear Gerrinnel, de nem fogom hagyni, hogy ami évszázadok óta a családom jogos jussa, az egy aljas áruló kezén tengődjön – Nanae hangja mondandója végére felerősödött, s már nyoma sem volt a védtelen hercegnőnek, akivel Tyria annak idején találkozott.

Egy erős, magabiztos lány állt előttük, akit ő képzett ki harcossá, s nagyon büszke volt mind Nanae, mind Zina teljesítményére. Nem kislányok voltak már, akik védelemre szorulnak, hanem felnőttek, akik készek szembenézni bármilyen hadsereggel, csak hogy hazájukat visszaszerezzék.

Az emelkedett hangulatot Glorfindel érkezése szakította félbe. Amikor bejött a sátorba, végignézett a jelenlévőkön, majd Thranduilhoz fordult.

- Uram, csapataink nagy része készen áll az indulásra. Már csak ezt a sátrat kell elbontanunk – jelentette be.

A tündekirály kinevezte őt a hadsereg parancsnokává, hisz több évezredre rúgó tapasztalata alapján egyértelműen ő volt a legalkalmasabb a feladatra.

Ahogy Tyria kiment a sátorból a többiekkel a napfényre, úgy érezte, valami nagyon nagy dolognak a részese most ő. Nem volt persze nagyobb, mint maga a Gyűrűháború, hisz ott egész Középfölde sorsa forgott kockán, de Illirien sorsa neki épp olyan fontos volt, mint egész világuké.

 

(aur - reggel, napfény)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára