yugat serege immáron nyolcadik napja rótta a puszta zöldessárga füvét szigorúan tartva a keleti irányt. Mikor a Nap korongja megközelítette a látóhatárt hátuk mögött, elkezdték felállítani a sátrakat, és Glorfindel nekilátott, hogy párosával beossza a tündesereg tagjait éjjeli őrségbe.

- Miért Niphredillel kell mennem? Miért nem lehetek Menellel? – kérdezte Tatya a férfitől, aki homlokráncolva pillantott fel a kezében tartott pergamenből, melyre a beosztást írta fel.

- Mert őrségben tilos mindenféle szerelmi tevékenység – adta meg a kézenfekvő választ Glorfindel, mire Nelya felnevetett.

- Szerelmi tevékenység – dünnyögte a kissé távolabb álló Neldor és halványan elmosolyodott, ami igazán nem volt szokása.

Végül mindenki beletörődött, hogy Glorfindel álláspontját nem lehet megváltoztatni, így a beosztott párok kisétáltak a lassan felépülő tábor szélére és elfoglalták őrhelyeiket.

Elladan is beosztásra került (Halatir mellé), így elbúcsúzott Tyriától, aki még egy kis ideig követte tekintetével párja és az íjkészítő alakját, ahogy a sátrak között távolodnak a tábor széle felé.

Tyria megkereste azt a sátrat, amin apjával, Zinával és Nanaéval osztoztak.

- Mennyi idő még az út? – kérdezte a sűrűsödő félhomályban Zina Ressontól. Mindhárman a sátor közepén ültek kis kört formázva.

- Öt-hat napon belül el kell érnünk az első falvakat. Először Seraval Isirell földjére fogunk lépni. Kíváncsi vagyok, kinek az oldalára állt – mondta a királyi testőrség egykori kapitánya.

- A harmadik lánya, Ashdara az unokabátyámhoz, Salminhoz ment feleségül – jegyezte meg Zina. – Talán nem hódolt be az árulóknak.

- Ha meglátja ezt a nagy sereget, rögtön fogja tudni, hova kell állnia – bizonygatta Nanae.

Resson szemben ült a bejárattal, így ő vette észre először lányát.

- Elladan is elment az őrségbe? – kérdezte, és elmosolyodott kissé.

- Igen – felelte kedvetlenül Tyria, miközben odament hozzájuk. A két lány arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki. – Tudom, hogy semmi baja nem fog esni, hisz’ kétezer éves élete alatt sok veszéllyel nézett már szembe, de ilyenkor nagyon tud hiányozni.

- Igazán nincs szükség arra, hogy aggódj – mondta Resson. – Reggel itt lesz, és meglátod, az éjjel egy haja szála sem görbült meg.

Tyria elmosolyodott, s közben Zinára pillantott. A lány megint felöltötte azt a különös arckifejezést, mint a napokban már oly sokszor. Egyfelé nézett, s látszott, közben gondolataiba merül.

- Nekem is hiányzik Siderone – jelentette ki váratlanul.

Tyria és Resson lopva összenéztek. Egyik nap, lovaglás közben arról beszélgettek, vajon mi lett a herceg sorsa. Arra jutottak, hogy a fiúnak és Reytannak vajmi kevés esélye volt arra, hogy épségben elmeneküljenek. Valószínűleg az egész országban keresték, és mivel a lázadó nemesség akár ezer közül is felismerte volna, nem tudtak elrejtőzni. Apa és lánya azonban megtartották ezen véleményüket, amíg biztos hírt nem kapnak.

- Néha úgy érzem, halott, máskor pedig úgy, hogy él, de nagyon messze innen – folytatta Zina, s olybá tűnt, inkább magának mondja, semmint háromfős társaságának.

- Addig ne gondolj erre, míg meg nem győződünk a sorsáról – mondta Nanae és megsimogatta a másik lány kezét. – Nekem ő testvérem, és minden nap gondolok rá, és kívánom, hogy épségben legyen valahol, de amíg nem látom elevenen, addig be kell ismernem, hogy akár halott is lehet.

- Igazatok van, nem tépelődöm rajta tovább – nézett végig a többieken a lány. – Megyek, és lefekszem.

- Veled tartok – mondta a hercegnő, majd ő és Zina a sátor egyik sarkában lévő fekhelyeikhez mentek, hogy előkészítsék azokat éjszakára.

- Kijössz a többiekhez? – fordult apjához Tyria. Néha maga is meglepődött azon, mennyire megszokta már tündéi társaságát, és milyen kevés, nélkülük eltöltött idő is elég ahhoz, hogy hiányozzanak.

- Persze – bólintott Resson, és felkelt a földről. Jó éjszakát kívántak a két lánynak, és elhagyták a sátrat.

Odafent már megjelentek az első csillagok, köztük a Valák Sarlójának néhány fényesebb tagja is. Az egész sátortábor készen állt, a katonák itt-ott kis tüzeket kuporítottak, hogy azon süssék meg aznapi vacsorájukat.

Resson és Tyria Thranduil és Sellirim sátra felé indultak, hogy csatlakozzanak hozzájuk. A környező hajlékoktól tágasabb sátor mellett egy póznán szél hiányában lustán csüngött az erdő zöldleveles zászlaja. A sátor hosszabbik oldalánál vígan lobogott egy kis tüzecske, amit Eirien piszkálgatott egy bottal.

- Szervusztok! – köszönt nekik mosolyogva a zöldszemű lány.

- Tilion is őrségben van? – kérdezte Tyria és apjával együtt helyet foglaltak a tűz mellett.

- Ó, igen – sóhajtott a tündelány, és kissé elmosolyodott, mikor párja nevét hallotta. – Holnap én fogok menni és ő marad.

Eirien felállt eddigi guggoló helyzetéből és odahozta a nem messze lévő háromlábat, a tűz fölé állította, majd fogott egy üstöt és a lelógó kampóra akasztotta.

- Ma te főzöd a vacsorát? – érdeklődött Resson a lány ténykedését figyelve.

- Nem, Éowyn felajánlotta, hogy segít valami tápláló, sűrű levest csinálni – közölte mosolyogva Eirien.

Tyria jobban látta figyelmeztetni a tündét Éowyn főzőtudományáról.

- Ez nem biztos, hogy jó ötlet. Mikor Edorasból a Helm-szurdokba tartottunk, főzött ragulevest. Annyira rossz volt, hogy senki sem tudta megenni – suttogta Tyria, mert nem tudta, ki lehet hallótávolságon belül.

Eirien egy pillanatra elgondolkodni látszott.

- Nem baj, majd segítek neki. Valamennyire értek hozzá. Legalábbis Tilion nem panaszkodott eddig – töprengett a tünde.

Nemsokára felbukkant Éowyn, egyik kezében egy vödör vizet cipelve, másikban pedig egy dobozkát, amiben a fűszereket tartotta. Resson felpattant ültéből, és a lány elébe sietett, hogy elvegye tőle a nehéz vödröt.

- Igazán nem szükséges ez, uram! - szabadkozott a rohír lány mosolyogva, de azért engedte, hogy Resson elvegye tőle a vödröt.

- Nem lett volna illendő, hogy hagyjam – mondta Resson és beleöntötte az üstbe a vödör tartalmát.

- Hozom a zöldségeket – jelentette be Eirien és elsietett a sátor mögött álló szekérhez, melyen a tündék élelmüket hordozták.

Az ételt Erdejük fáiból készült ládákban tartották, amely valami különleges módon megtartotta a magukkal hozott zöldségek, gyümölcsök és sajtok frissességét és még hetek múlva sem látszódott rajtuk nyoma sem a romlásnak.

Eirien nemsokára visszatért a zöldséggel, majd ő és Éowyn nekiláttak megtisztítani őket.

- Igencsak szokatlan, hogy egy magadfajta magas rangú hölgy ilyen munkát végez – jegyezte meg Resson, amint a rohani lányt figyelte.

- Szokatlan vagy sem, én szeretem csinálni – mosolyodott el a szőke lány, miközben egy kis késsel ügyesen lefejtette egy hagyma külső burkát. – Nem is hoztam magammal szolgálókat, nem akartam, hogy bajuk essék.

Tyria megfigyelte, hogy Éowyn mindig a bal kezébe fogta a meghámozandó zöldséget és a jobbal forgatta a kést, hisz bal karja sérült meg a Boszorkányúr elpusztításakor, azzal valószínűleg nem tudott már finom mozdulatokat tenni.

Mikor már vígan rotyogott a leves az üstben, Thranduil és Sellirim kijöttek a sátorból. Egyszerű tünderuházatot viseltek, a külső szemlélő számára nem különböztek a többi tündétől, csak a saját népük tudta, hogy ők a királyi pár.

- Olyan finom illatok bújtak be a sátorba, hogy nem volt tovább maradásunk odabent – mosolygott a királyné és Thranduillal együtt letelepedtek a tűz mellé. – A két kislány nem jött enni? – nézett körbe a kis társaságon Sellirim.

- Már lefeküdtek. De ha éhesek, majd a hasuk idehajtja őket – felelte Resson.

- Mégsem hagyhatjuk éhezni őket! Elmegyek értük – jelentette be a tündekirályné, majd felkelt és megindult a Tyriáék sátra felé.

Tyria követte a királyné alakját, amint a nő eltűnt a sötétségben, mely a tűz fénykörén kívül uralkodott, s magában elmosolyodott, amiért Sellirim kislányoknak nevezte Zinát és Nanaét, és hogy mennyire szívén viseli a sorsukat.

Éowyn Eirien segítségével hamar megtisztította a zöldségeket, majd miután beledobálták az összeset a forró vízbe, a rohír lány egy fakanál segítségével lassan kavargatni kezdte az üst tartalmát.

- Faramir hol eszik ma? – kérdezte Tyria Éowyntól, miközben a készülő levest nézte.

Az együtt étkezők csoportjai estéről estére változtak, előfordult, hogy a tündék elvegyültek az emberekkel, s néha a törpökkel is, de volt, hogy mindenki saját népe tagjaival költötte el a vacsorát.

- Aragornnal és hadvezéreivel – felelte Éowyn.

- Legolas is odament. Akkor távozott, mikor ideértem tüzet rakni – jegyezte meg Eirien, aki épp a levest kavargatta.

Tyria agyán egy pillanatra átfutott a gondolat, hogy ő is inkább csatlakozik a gondoriakhoz, de nem akart tiszteletlen lenni társaival szemben. Holnap azonban mindenképpen ott fog enni, ezt szentül elhatározta.

Kisvártatva felbukkant a tűz fénykörében Sellirim Nanaéval és Zinával a nyomában. A két lány vállára egy-egy takaró volt terítve s folyvást szemüket törölgették.

- Nem vagyunk éhesek – motyogta félálomban a hercegnő.

Sellirim megvárta, míg helyet foglalnak a tűz mellett.

- Nem, nem! Abban biztos vagyok, hogy az embergyerekeknek minden nap vacsorázniuk kell. Majd meglátjátok, milyen jól fog esni – bizonygatta a királyné, majd újból elfoglalta helyét Thranduil mellett.

- Más nem csatlakozik hozzánk? – kérdezte Resson.

Tyria megfigyelte, hogy apja mindig örült, ha számára ismeretlen tündékkel vagy emberekkel étkeztek, mert mindig meséltek valami olyat Középfölde történelméről vagy a saját országukról, melyre a férfi kíváncsi volt.

- Azt hiszem, nem – felelte Éowyn tekintetét az üstben rotyogó levesre függesztve. – Nyolcan leszünk.

A leves nemsokára elkészült, s Eirien kis fatányérokat kerített, melybe mindenkinek mert. Illendően először Sellirimnek, majd Thranduilnak, majd sorban a többieknek.

- Ez egész jól sikerült – dicsérte meg Tyria Eirien és Éowyn főztjét néhány kanál után.

- Mármint mihez képest? – kérdezett vissza a rohír lány, miután lenyelte a falatot.

Néhány másodpercig Tyria nem tudta, mit feleljen, nem akarta megbántani barátnőjét azzal, hogy elárulja, a leves a Helm-szurdokbeli ragu annak idején nem sikerült valami fényesen.

- Azokhoz képest, amiket én szoktam főzni – vágta ki magát egy hirtelen ötlettel.

Nem is hazudott, hiszen ő maga egyáltalán nem értett a főzéshez, az erdőben szinte csak nyers dolgokat ettek.

- Megtanítalak szívesen. Legközelebb együtt csináljuk – mosolygott Éowyn boldogan.

- Mennyi idő, míg elérjük az országotok határát? – kérdezte Thranduil a vele szemben ülő Ressontól.

- Nagyjából hat napi lovaglásra vannak innen Seraval Isirell földjei. Ő Illirien nyugati határvidékének, a Ködmezőnek az ura – válaszolta Resson.

- Ő is lázadó? – tette fel a következő kérdést Thranduil.

- A családja nincs aközött a hat között, akikről tudjuk, hogy árulók. Viszont a felesége, Dariell Ilad Nyllim húga – szólt közbe Zina.

- Ő áruló – fejezte be a mondatot helyette Nanae.

- Talán előre kéne küldenünk kétezer harcost, hogy tájékozódjanak ennek a Seraval Isirellnek az álláspontjáról – javasolta Eirien.

- Nem jó – rázta meg a fejét Thranduil. – Ha megtudja, hogy Nanae és Zina velünk vannak, tagadni fogja áruló mivoltát, még ha az is. Mikor már a földjén tudja őket, hátba támad bennünket és túszul ejtheti a lányokat.

- Akkor menjen előre csak néhány ember – állt elő az ötlettel Éowyn.

- Valakik, akik nem feltűnőek. Értem ezalatt azt, hogy sötéthajúak és emberek – nézett előbb Éowynra, majd Eirienre Resson, akik kissé lelombozódtak, hogy nem vehetnek részt az akcióban.

- Én szívesen elmegyek – ajánlkozott Tyria. – Nem keltek feltűnést, hiszen én is illirieni vagyok.

- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott Resson. Tudta, hogy lánya jó harcos, és sok mindent megélt már, de most egyedül készül besétálni a sárkány barlangjába.

- Semmi baj nem lesz. Bemegyek egy fogadóba, a hírek ott szoktak gazdát cserélni – mosolygott Tyria és kiitta a leves utolsó cseppjeit a fatányérból.

 

- Hadd menjek veled – kérte immáron századszorra Elladan.

Mikor másnap hajnalban visszatért az őrségből, nem akart hinni a fülének, miután Tyria elmesélte, hová készül.

- Szerinted ezeket nem venné észre senki? – a lány, egyik kezében egy tartalék köpönyeggel odalépett hozzá és meghúzta a jobb füle hegyét, mire a tünde lemondóan sóhajtott.

- Majd nem veszem le a csuklyát – próbálkozott újra.

- Aki rejtegeti az arcát, az gyanús. Nem tudhatjuk, nem-e botlunk olyanokba, akik gyanús külhoniak után kutatnak.

- Legalább apádat vidd magaddal. – Elladan megsemmisülve figyelte, ahogy párja felgöngyöli takaróját és egy madzaggal megköti.

- Őt felismerhetik. Nem tudjuk, kik lesznek ott abban a Perjésdomb nevű városban, ahova megyek. Elég, ha belebotlunk valakibe, aki megfordult valaha is a scardoriai palotában és rögtön elfognak bennünket – vetette ellen Tyria.

- Ugye megígéred, hogy nagyon vigyázol magadra és amint eleget megtudsz, azonnal visszaindulsz? – fordította maga felé a lányt Elladan és mélyen belenézett barna szemébe.

- Ígérem – felelte, s hosszan megcsókolták egymást.

Kimentek a sátorból, ahol Legolas, Lalaith, Landis várakozott rájuk. Kisvártatva felbukkant Nelya, kantárszáron vezetve Morgilith-t.

- Bár veled tarthatnánk! – mondta Lalaith, mikor búcsúzóul megölelte Tyriát.

- Tudom, hogy épségben visszatérsz. Nem lehet rosszabb, mint Moriában volt. – Legolas mosolyogva átölelte.

Nemsokára Resson, Nanae és Zina is megérkezett, hogy sok szerencsét kívánjanak neki.

- Hat nap múlva mi is megérkezünk, neked azelőtt vissza kell térned – emlékeztette lányát Resson. – Te egymagad, az út nagy részén vágtatva akár négy nap alatt is odaérhetsz.

- Tarts mindig nyugatnak, hogy megtaláld a Perjésdombba vezető utat – mondta Nanae.

- Tettem a nyeregtáskádba tíz szelet lembast, annak elégnek kell lennie és feltöltöttem három vizestömlőt is – jelentette be Nelya, mikor Tyria odalépett hozzá.

- Köszönöm – mosolygott rá a lány és felült kancája nyergébe.

- Várj! – kapott észbe Zina és besietett a sátorba és egy kis bőrerszénnyel tért vissza. – Ez illirieni arany. Nem sok, de csak ennyit tudtam magammal hozni a palotából akkor éjjel.

Feladta az erszényt Tyriának, aki az övére kötözte azt.

- Néhány nap múlva találkozunk valahol Illirien határában. – Még egyszer végignézett a körülötte állókon, majd gyengén megbökte Morgilith oldalát a sarkaival, mire a kanca lassan megindult a sátrak között nyújtózó ösvényen.

Tyria nehéz szívvel hagyta maga mögött szeretteit, de tudta, ő az egyetlen, aki alkalmas a feladatra. Örült, hogy hasznos híreket hozhat a sereg számára. Még fél perce sem indult el, mikor visszanézett a kis csapatra és visszaintegetett nekik. Ők ugyanígy feleltek a gesztusra, Nelya a rá jellemző módon még fel is ugrott néhányszor.

Újra előrefordult a nyeregben, s kisvártatva már az ébredező tábor gondoriak lakta részében járt. Minden sátor oldalára az ország jelképét, a Fehér Fát festették, s ettől Tyriának az az érzése támadt, hogy egy csupa egyforma fából álló erdőben lovagol. Remélte, nem akad össze Aragornnal, nem szeretett volna újra elbúcsúzni egy barátjától. Hogy minél előbb elhagyhassa a tábort, lassú vágtába ugratta Morgilith-t, majd az utolsó sátor mellett gyors vágtára váltott és nekiiramodott a végtelennek tetsző, zöld füves pusztának.

 

.

 

(tass - feladat)

 

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára