sak két nap telt el bátyja távozása óta, mikor Éowyn megkérte az őt ápoló asszonyt, hogy hozzon neki valamiféle ruhát, mert fel akar kelni végre. Túlságosan sokáig feküdt tétlenül, s bátyja iránt érzett aggodalma nem hagyta őt tovább nyugton. Karja még nem gyógyult meg teljesen, fehér vászonkendővel kötötték fel.

Az asszony végül kerített neki egy fehér ruhát, hasonlót azokhoz, mint amilyenekben odahaza szokott járni, de azoktól eltérően ezt egy egyszerű barna bőröv fogta össze karcsú derekán. Kért egy fésűt is, és kikefélte hosszú aranyhaját, hisz’ már régóta nem fordított gondot magára. Alaposan megmosta az arcát, s miután ezekkel elkészült, ment csak ki a kis szobából, ahol eddig lakott.

Végigment az Ispotály hosszúkás épületén, ahol a csatában sebesülteket ápolták. Kilépett a nyitott ajtón, és megállt a lépcsősor tetején, mely az alsóbb szintre vezetett. A Nap közeledett legmagasabb égi pontjához, és lassacskán kibújt a Mordor felett függeszkedő felhők mögül, és ragyogó fénybe öltöztette a város fehér falait.

A járókelők közül többen észrevették őt, és csodálták szépségét, fehér arcát, szőke haját, sudár termetét, és többen összesúgtak, hogy ő az a rohani leány, aki elpusztította a Boszorkányurat. Éowyn lesétált a lépcsőn, és elindult az úton két kisebb épület között. Céltalanul járt-kelt, nem tudta mitévő legyen, de azt tudta, hogyha tovább fekszik, csak még betegebb lesz. Folyton Éomer járt az eszében, ő maradt az egyetlen élő rokona, ha ő is elvész, nem lesz senki, aki ehhez a világhoz kötné. Mindenkire fájdalmas volt gondolnia, nem csak bátyjára, hisz’ mind elmentek, Aragorn, Trufa, Tyria, mindenki, aki a szívének valamilyen módon kedves, elment, és talán sosem tér vissza.

Cél nélküli sétája közben egy hangulatos fedett teraszra tévedt, aminek tetejét körben fehér oszlopok tartották. Az oszlopokra futónövények szárai kapaszkodtak, itt-ott egy-egy bimbó is felbukkant. A teraszon egy kőből faragott pad állt, Éowyn leült rá és elnézett a messzeségbe, Mordor fekete fellegekbe burkolózó tájára.

Ahogy ott elmélkedett, és a keleten húzódó hegységet kémlelte, nem vette észre, hogy más is kijött a teraszra. Csak akkor tudatosult benne a másik jelenléte, mikor az mögé állva megszólította.

- Miért vagy oly’ szomorú, Rohan Úrnője? – Mikor Éowyn meghallotta a hangot, meglepetten hátrafordult ültében.

Faramir volt az, a Helytartó fia, látta őt az Ispotályban, de a férfi akkor még eszméletlen volt, így nem tudtak szót váltani. Faramiron is nyomott hagyott a nazgûlokkal való találkozás, arca sápadt volt, ám kedvesen mosolygott, s barna szeme élénken csillogott.

- Bátyám, és mások, akiket szeretek, elmentek, hogy olyan ellenséggel nézzenek szembe, amelyet nincs erejük legyőzni – felelte Éowyn, majd újra kelet felé fordult.

Faramirt szánalom öntötte el a lány iránt, s szép-szomorú arcának látványa mindörökké beleégett az emlékezetébe.

- Megengeded, hogy leüljek? – kérdezte, s Éowyn újból meglepetten nézett rá, de utána halványan elmosolyodott.

- Hisz’ te vagy itt az úr, én csak vendégként tartózkodom a városodban – válaszolta a szőke lány. – Mégis engedélyt kérsz tőlem?

- Igen, mert úgy látom, nem vágysz társaságra – felelte Faramir, és leült a lány mellé.

- A legszívesebben lóra ülnék, és a bátyám után vágtatnék – mondta keserűen Éowyn, és továbbra is kelet felé nézegetett.

- De még nem gyógyultál meg teljesen – bökött fejével a lány kendőben nyugvó karjára.

- Talán soha nem is fogok vagy talán nem is akarok – folytatta Éowyn, s szemében könnycsepp jelent meg, majd lassan lecsordult fehér arcán. – Hisz’ mindenki, akit valamilyenképp szeretek, ellovagolt, és nem is jönnek vissza.

- Mivel tehetném jobbá a kedvedet, Rohan fehér hölgye? – kérdezte Faramir, s egyre inkább úgy érezte, hogy bensőjében megindul valami, ami eddig fagyott volt, akár a talaj tél idején, de most felolvad, és vidám csörgedezéssel indul meg lelkében.

- Semmivel, az én gondomon senki nem segíthet, uram, de köszönöm, hogy felajánlottad a segítségedet – felelte a lány, s egyre csak keletre nézegetett.

Faramir egy darabig nem szólt, csak nézte a lányt, s egyben látta őt esendőnek s erősnek, kislánynak és érett nőnek, szelídnek és keménynek.

- Ellenben te könnyíthetsz az enyémen – mondta titokzatosan a férfi, mire Éowyn felé fordult.

Elmerült barátságos barna szemében, s kizökkent mélabús állapotából. Orcáján különös melegséget érzett, amilyet még soha, s nem is gondolta volna, hogy valaha is érezni fog.

- Mégis hogyan? – kérdezte Éowyn.

- Én sem értem még a gyógyulás útjának végére, szeretném, ha néha velem tartanál a városban… - kezdte Faramir, de Éowyn a szavába vágott.

- Ha meg akarsz gyógyulni, ne akarj velem lenni, énrajtam még most is itt az árnyék – mondta a lány és megrázta a fejét.

- Csak légy velem, az elég gyógyulás lesz neked is, nekem is – felelte Faramir, s a lány végre elmosolyodott.

S attól a perctől kezdve minden nap együtt sétáltak a városban, egészen addig, míg hírt nem kaptak a Fekete Kapu előtt zajlott csata kimeneteléről.

 

***

Nyugat serege eredményesen küzdött a hegyoldalról rájuk ömlő ellenséggel szemben. A tündék ugyan alulbecsülték létszámukat, de nem sokat tévedtek. Mindenki úgy harcolt, mint még soha, nem saját magukért, nem önnön túlélésükért, csupán azért, hogy elegen érjék el a Fekete Kaput, és sikerüljön végrehajtani a tervet.

Tyria most sem - mint ahogy a többi harc közben sem, amikben részt vett – érzékelte az eltelt időt, egy ork leölése után azt vette észre, hogy elült körülötte a csatazaj. Morgilith nyergében ülve körbenézett, a megpillantotta Elladant, aki nem messze tőle húzta ki kardját egy ork testéből. A tünde füttyentett, és kisvártatva felbukkant Nimloth, a deres kanca könnyű léptekkel gazdájához ügetett. Tyriának minden barátját sikerült észrevennie a seregben, és örült, amiért egyiküknek sem esett baja.

Aki leszállt lováról a csatában, az visszaült a nyeregbe, és a sereg Aragorn vezetésével folytatta útját észak felé.

- Ez csak csel volt – jegyezte meg Elladan, Tyria mellett haladva a szürke homokos úton.

- Csel? – visszhangozta a lány.

- Igen, Sauron azt akarja, hogy gyengének higgyük – felelte Elladan összehúzott szemöldökkel.

- Azt hiszi, meg akarjuk ostromolni Mordort? – kérdezte Tyria.

- Valószínűleg igen – bólintott a tünde.

- Meg fog lepődni, mert nem ez a célunk – kacsintott párjára a lány, mire az elmosolyodott.

- Néha irigyellek, amiért ilyen derűs tudsz lenni még ilyen helyzetekben is – mondta Elladan.

- Mert nem rendelkezem tünde-ösztönökkel – adta meg a magyarázatot a lány. – Ti sokkal érzékenyebbek vagytok, mint egy ember.

- Bár ne lennénk azok! – épp hogy ezt Elladan kimondta, ikertestvére léptetett mellé, és valamit a fülébe súgott, és mindketten az égre emelték szürke tekintetüket.

Újból egymásra néztek, majd Elladan bólintott, mire Elrohir sarkaival gyorsabb tempóra ösztökélte Diort, és előresietett Aragornhoz a menet élére.

- Mi az? Mi történt? – kérdezte Tyria. – Csak nem megint egy orksereg?

- Nem – rázta meg fejét Elladan, és újra fátyolfelhős égre nézett. – Nazgûlok szállnak odafenn.

Tyrián végigfutott a hideg, és ő is az eget kezdte fürkészni, de az ő szeme nem látta a szárnyas hátasokon köröző gyűrűlidérceket.

- Hányan vannak? – kérdezte Elladantól.

- Ötöt látok most, de nyolcnak kell lennie, hisz’ Éowyn és Trufa megölte a vezérüket. – Elladan beszéd közben mindvégig az eget nézte, minek folyományaként az emberek is ugyanígy tettek, és lassan elterjedt a hír, hogy a rettegést hordozó lidércek figyelik őket.

Esteledvén az emberek, Trufa és Pippin, Gimli és Tyria nyugovóra tértek, de a tündék most sem feküdtek le, ugyanúgy éberen őrködtek, mint az előző éjjeleken. Tyria többször felébredt, és a fekete égre pillantva látni vélte a nazgûlokat, szinte arcán érezte hátasaik szárnyának legyintését, de csak a képzelete játszott vele.

Hajnalban feltámadt a szél, északról hozott csípős hideget, s útjuk aznapra kiszabott részét ki-ki köpönyegébe burkolózva tette meg. A tündék éles szeme még mindig látta a nazgûlokat, ahogy elő-előbukkantak az égen csüngő felhőzetből, de nem jöttek közelebb hozzájuk.

A seregre egyre inkább rányomta bélyegét a rettegés, ahogy közeledtek Morannonhoz, de a gondori és rohani harcosok közül senki nem adta fel, és futamodott meg; szívükben nagy elszántság buzgott, hogy eljussanak céljukig.

Nelya ezen a napon nagyjából tízszer lovagolt előre Gandalfhoz, és minduntalan azt tudakolta, milyen messze vannak még. Aztán mikor a varázsló közölte, hogy másnap délelőtt érik el Morannont, akkor hátrasietett, és minden tündével közölte a hírt.

- Utána hazamegyünk? – kérdezte Lalaith Legolastól, miután Nelya továbbállt mellőlük.

- Haza? – kérdezte megütődve Legolas. – A Fekete Kapu elöl csak Valinorba visz az út.

- Ne légy ilyen borúlátó! Figyeld csak meg: sikerülni fog a terv, Frodó elpusztítja a Gyűrűt, mi pedig hazamehetünk az erdőbe – sorolta a tündelány, s igyekezett meggyőzni magát, hogy ez így is lesz.

- Remélem, igazat szóltál – dörmögte Gimli Legolas mögött ülve, mire Lalaith rámosolygott.

Egy cseppnyi neheztelés sem volt már benne a törp irányában, mert rájött, semmi értelme a gyűlöletnek, hiszen egy oldalon állnak.

Sötétedéskor csak kevesen tudtak elaludni. Nyomasztó csend vette őket körül, csak távolról hallottak farkas vonítást. A szél elállt, ezáltal a csend még inkább rájuk telepedett. A tündék most is a tábor szélén rótták köreiket, s ösztöneik még sosem jelezték ennyire közel az ellenséget, mint most. Hiába hegyezték füleiket, a távoli vonító farkasok hangján kívül semmit nem hozott feléjük a levegő, és ez nagyon aggasztotta őket.

Aragorn, Gandalf, Éomer, Trufa, Pippin, Gimli és Tyria kört formázva ültek a száraz fűvel borított földön, de alig beszéltek, hol a sötétséget, hol a felettük ragyogó holdsarlót nézték, amely halvány ezüst fénybe vonta köpönyegbe burkolózott alakjukat.

- Mondani szeretnék valamit – törte meg a csendet egyszer csak Gimli, s mindenki feléje fordult.

- Halljuk – húzta ki magát kissé felélénkülve Pippin.

- Mivel ez az utolsó éjszakánk, gondoltam, elmondom nektek – fogott bele Gimli, de nem nézett rájuk, hanem a földre szegezte tekintetét.

Sóhajtott, majd folytatta.

- Tudjátok, nekem sosem voltak olyan jó barátaim, mint ti vagytok. Nem tudtunk együtt tölteni olyan sok időt – még egy évet sem -, de ha holnap nem lovagolnánk halálba, csak nagyon nehezen tudnék megválni tőletek.

Tyriába belehasított a felismerés: ő is pont ugyanezt érezte, de ilyen formában még nem fogalmazódtak meg érzelmei. Végignézett a társaságon: a kicsiny, de bátor, és szinte mindig vidám hobbitokon; a büszke, sorsa beteljesülésének kapujában álló Aragornon; bölcs vezetőjükön, Gandalfon; Éomeren, akiben jól esőt csalódott, mert kissé gőgősnek hitte; s végül a néha zsémbeskedő Gimlin, kinek mélyen ülő szemében könnycseppeket látott megcsillanni.

- Végülis csak annyit akartam mondani – folytatta Gimli -, hogy nagyon megszerettelek titeket.

- Én Aragornt és Gandalfot már régebb óta ismerem, de azt hiszem, hogy bennetek ugyanolyan jó barátra leltem, mint ők – mosolygott a hobbitokra, Gimlire és Éomerre Tyria.

- Még ne búcsúzzatok, még nincs minden veszve – szólt Gandalf, és elmosolyodott fehér bajsza alatt.

- Eddig sosem tévedtél, barátom, remélem, most sem lesz másként – mondta Aragorn, s ő is ugyanúgy gondolta, mint a többiek: mindenkiben hűséges barátra lelt, akiktől egyszer sok-sok mérföld fogja elválasztani, de a szívében mindig vele lesznek.

- Még szép, hogy nem téved! – vágta rá Trufa.

- Ha már ennyi kalandon átverekedtük magunkat, ennyi ellenséggel megküzdöttünk, miért éppen most buknánk el? – nézett körbe Pippin a Hold halvány fénye által megvilágított arcokon.

- Legyen igazatok – kívánta Tyria, majd felállt a körből. – Most elmegyek, megpróbálok aludni valamicskét – azzal jó éjt kívánt a többieknek, és a halvány fényben arrébb ment, majd lefeküdt a száraz fűre.

Beburkolózott lórieni köpenyébe, s mielőtt nagysokára végül elaludt, utolsó gondolatai a bakacsinerdei fájuk üregének falába vésett nevek voltak. A tündék és az ő neve már fel volt vésve, de ha hazaérnek, jó néhánnyal ki kell egészíteni a barátok névsorát.

  

(amdir - remény, bizakodás)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára