eggel mindenki korán kelt, sokan szinte semmit sem aludtak, oly’ közel érezték magukhoz a veszélyt. Felültek lovaik nyergébe, s folytatták útjukat a kietlen szürke tájon keresztül észak felé.

Tyria ismét Elladan mellett haladt lépésben Morgilith hátán. A lány meglepődött önmagán, azt hitte, ilyen közel Mordorhoz majd félni fog, de inkább csak nyugtalanságot érzett, és sokszor körbenézett, végig a mellettük magasodó hegylánc csipkés ormain, vagy fel a szürkén terpeszkedő égre, mert szinte a bőrén érezte Mordor lakóinak tekintetét.

Nagyjából egy órával indulásuk után kelet felé kezdett kanyarodni a poros út, amin a sereg haladt. Mind tudták: hamarosan megérkeznek a céljukhoz.

Teljes volt a csönd, csak néhány ló nyerített vagy prüszkölt, de lovasaik némák maradtak.

Tyria elveszítette az izgalomtól az időérzékét, így nem tudta, mennyi ideje voltak már aznap úton, mikor megpillantották a Fekete Kapukat.

Az égre pillantva már nem kellett tündeszem ahhoz, hogy észrevegyék a nazgûlokat, olyan alacsonyra ereszkedtek szárnyas hátasaikkal.

Mordor bejárata egy folyamatosan szűkülő völgy végében terpeszkedett a roppant hegyoldalba vágva, s a Kapuk két oldalán két magas, csipkés torony emelkedett fenyegető ujjukat a sápadtszürke ég felé nyújtogatva.

Tyria és Elladan a sereg közepe táján lovagoltak, de amint felbukkantak a hatalmas, sziklafalba ágyazott kapuk, a tünde szólt neki, hogy menjenek előre Aragorn mellé. Így is tettek, s a menet élén Aragorn, Gandalf, Éomer mellett a többi tündét és a dúnadánokat is ott találták.

Aragorn nagyjából háromszáz méter távolságra állította meg seregét. A déli vezérek csapatai értek oda először, s sorfalat alkotva felálltak jövendőbeli királyuk mellé, vegyesen lovasok és gyalogosok, utánuk következtek a rohaniak és a gondoriak, és végül a völgy teljes szélességében Nyugat seregének katonái néztek szembe Mordor kapuival.

Sem a falakon, sem a kapuk tetején, de még a tornyokban sem látszódott semmilyen mozgás, látszólag minden békés volt.

A Gandalf előtt a nyeregben ülő Pippin tette fel a mindnyájukban motoszkáló kérdést először:

- Hol vannak?

Ide-oda forgatták a fejüket, de a táj kihaltnak tetszett, csak a nazgûlok keringtek a tornyok körül.

Aragorn és Gandalf végül úgy döntöttek, hogy odalovagolnak a kapuk tövébe. Velük ment Éomer, Imrahil herceg, Legolas a háta mögött Gimlivel, s három zászlóvivő. Gondor fehér fája, Rohan fehér paripája és Dol Amroth fehér hattyúja együtt lobogott a menetszélben, mikor a lovasok elindultak a kapuk felé.

Tyria a legszívesebben utánuk ment volna, de Elladan visszafogta őt, mondván, ez az ő dolguk, bízza csak rájuk.

- A Fekete Föld ura jöjjön elő! Had mondjunk felette ítéletet! – harsant fel Aragorn hangja, mikor mind a kapuk előtt álltak, ám szavaira nem jött felelet.

A környék csendes maradt, semmilyen mozgás nem látszódott sehol. Aragorn és társai már majdnem visszafordították lovaikat, mikor mély döndüléssel megmozdultak az óriási kapuszárnyak. Épp csak annyira nyíltak ki, hogy a bent lévő lovas ki tudjon jönni.

Sok félelmetes szerzetet láttak már kalandjaik során, ám ehhez a lovashoz, egyik sem volt fogható. Hátasa inkább valami lóba oltott szörnyeteg volt, afféle ork-ló, ő maga pedig fekete páncélzatot viselt tetőtől talpig, és sisakja koronaként övezte fejét és eltakarta rúttá vált arcát. Valaha ő volt Barad-dûr hadnagya, de nevét már elfeledte mióta Sauront szolgálta.

- Én vagyok Sauron szája, gazdám üdvözletét küldi nektek – jelentette be a csúf kreatúra és szája ördögi vigyorra húzódott.

- Van ebben a bandában akár egy is, aki képes tárgyalni velem? – kérdezte kihívóan, miután senki nem felelt neki.

- Nem azért jöttünk, hogy tárgyaljunk Sauronnal, aki gyalázatos és hitszegő! – mondta Gandalf. – Közöld hát a gazdáddal: Mordor seregit fel kell oszlatni, hagyják el e földet mindörökre!

- Vén Szürkeszakáll… - szólt gúnyosan Sauron szája, majd hirtelen kiegyenesedett lova nyergében, mint akinek hirtelen eszébe jut valami. – Van nálam egy jeles tárgy, amit meg kell mutatnom nektek! – azzal felemelte kesztyűs kezét, amiben mindannyiuk megdöbbenésére Frodó mithrilből készült ingjét tartotta, amelyet a hobbit még Bilbótól kapott.

- Jaj, ne! – kapta a szája elé kezét Tyria Elladan és Lalaith között. Az ott lévők közül ő volt az egyetlen, aki tudta, kié a kicsiny ruhadarab.

A Száj durván odadobta Gandalfnak a mithril-inget.

- Frodó! – kiáltott fel Pippin, de a varázsló rászólt.

- Csönd! – hangzott fel Gandalf szigorú hangja.

- Ne… - szólt elfúló hangon Trufa Éomer mögött ülve.

- Csönd! – kiáltotta újra Gandalf.

- A félszerzet drága volt szíveteknek, látom – mondta Sauron szája, ahogy végignézett a társaságon. – Vendéglátója kezétől iszonyú gyötrelmeket szenvedett – folytatta, majd újból megvillantotta ördögi mosolyát.

Közben Gandalf az előtte ülő Pippin kezébe csúsztatta Frodó ingjét, és a kis hobbit magához ölelte a ruhadarabot.

- Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis teremtmény ennyi fájdalmat képes elszenvedni – Sauron szája élvezte, hogy szavaival gyötörheti a vele szemben állókat. – És szenvedett, Gandalf, bizony… - szólt most a varázslóhoz, s Gandalfban bűntudat vetette meg a lábát, hisz’ ő küldte erre a veszélyes helyre Frodót.

Egyikük sem felelt, de aztán Aragorn szemében elszántság csillant, sarkával megbökte Brego oldalát, és odalovagolt a Száj mellé, aki felé fordította sisakos-álarcos fejét. Utána a gyenge szélben meg-meglibbenő fehér fás zászlót vette szemügyre – hogy miként látott szem nélkül, az rejtély maradt -, majd újra Aragornhoz fordult.

- Te lennél Isildur örököse?! Egy törött tündepengénél és egy régi zászlónál több kell ahhoz, hogy valaki király legyen! – szólt megvetően Sauron szája, de nem tudta folytatni okfejtését, mert Aragorn egy váratlan mozdulattal levágta a fejét. A sisakos fej elgurult, a test lefordult a lóról, az állat megfordult, és visszanyargalt a nyitott kapun át Mordor földjére.

A többiek egy pillanatig meg sem tudtak szólalni, olyan hirtelen történt az egész, végül Gimli törte meg a csendet.

- A tárgyalásoknak ezennel vége, úgy vélem – szólt reszelős hangján.

Ám ekkor dobok és kürtök hangja harsant fel, odabentről megindult az Ellenség serege.

- Vissza! – adta ki a parancsot Aragorn, és visszavágtattak a várakozó sereghez.

- Most mi lesz? – kérdezte ijedten Nelya, ahogy Mordor erői egyre közeledtek a kapuhoz.

Bárki könnyedén felmérhette, hogy amazok sokkal többen vannak, mint ők, és könnyedén le fogják őket győzni.

A katonák között is zúgolódás támadt, bátrak voltak ugyan, de most, hogy szemtől szembe látták az Ellenséget, már kissé félni kezdtek. Sok volt köztük a fiatal, akinek a Pelennor mezei volt a legelső komoly csatája, és akik még nem akartak meghalni ilyen hamar ellenséges kezek által.

A tündék lelkében is felütötte fejét a félelem, de kívülről nem látszódott rajtuk, Elrohir Nelyát is megnyugtatta, hogy nem kell félnie, míg ő vele van.

Halatir már járt itt több, mint három évezreddel ezelőtt, és tudta, ha csak Frodónak nem sikerül idejében elpusztítania a Gyűrűt, akkor most is, mint akkor, sokan meg fognak halni, talán ő maga is.

Elladan Tyria nyeregkápán nyugvó kezéért nyúlt, és megszorította azt. A lány elmosolyodott, ám szívét keserűség ette: bántotta, hogy csak ilyen keveset lehettek együtt.

Aragorn fel-alá lovagolt a serege alkotta sorfal előtt, és sajnálkozva nézte a megszeppent katonákat, akiket ő vezetett ide, akik őt tekintik királyuknak, s épp ezért felelős is értük.

- Gondor fiai s rohanéi! – kiáltotta, mire az izgatott sustorgás abbamaradt, és minden szem rá szegeződött.

- Testvéreim! – folytatta Aragorn, s beszéd közben továbbra is Brego hátán léptetett ide-oda a katonák előtt, kezében az Andúril Sauron szájának vérétől fekete foltos pengéje csillogott – Látom a szemetekben ugyanazt a félelmet, mely engem is környékez. Eljöhet a nap, mikor a bátorság elhagy minket, mikor cserbenhagyjuk barátainkat, felbontjuk szövetségünket, de ez nem az a nap! A farkasok órájának, mikor a pajzsok széttörnek és az emberek kora széthullik, még nem jött el a napja! Mert ma harcolunk! Mindazért, ami számotokra kedves ezen a földön küzdjetek meg, Nyugat hős népe!

Aragorn szavai nyomán minden lélekbe bátorság költözött, s mindenki egyszerre emelte fel a fegyverét, s a sok dárdán, kardon, fejszén és a tündék késein egyszerre csillant meg a halvány fény, melyet a szürke felhőtakaró átengedett.

Tyria úgy érezte, hogy egy trollt, - de mit trollt! – egy hatalmas olifántot is képes volna egymaga leteríteni, akkora bátorságot öntöttek belé Aragorn szavai. Megmarkolta a kardját, és várta, hogy a férfi megadja nekik a parancsot a támadásra.

- Nem hittem volna, hogy egy tünde oldalán küzdve halok meg – mondta Gimli Legolas háta mögött ülve, s hirtelen olyanná vált a hangja, mintha náthás lenne.

- És azt hitted volna, hogy egy barát oldalán? – kérdezett vissza Legolas. Egy éve még kinevette volna azt, aki azt mondja, hogy egy törppel azonos oldalon fog harcolni, és hogy ebben a törpben egyik legjobb barátját tudhatja majd.

- Azt vállalom – szólt a törp és elmosolyodott vörös szakálla alatt.

Mordor serege közben megállíthatatlanul ömlött ki a szélesre tárt kapukon, a fekete páncélos orkok között néhány troll is cammogott lassú léptekkel.

Végül nem volt parancs, ami Nyugat seregét harcba indította volna. Mikor az orksereg nagyjából ötvenméternyire megközelítette őket, azok futva megindultak feléjük, és Aragorn serege is megsarkantyúzta a lovát, a gyalogos katonák futásnak eredtek, s a két haderő összecsapott.

Hatalmas hangzavar keletkezett, csattogtak a pengék, hasadtak a pajzsok, lovak nyihogtak rémülten, néhány patás felbukott és levetette vagy épp agyon is nyomta a gazdáját, a hátrébb állók nyílvesszői szisszenve röppentek a közelharcot folytatók feje felett.

Morgilith ügyesen átugrott két ork között az összecsapás kezdetekor, így Tyria egyik elsőként érkezett meg az orkok közé. Rögtön el is vágta a torkát két csúf orknak, majd egy következőnek is, ám azután hirtelen sötét lett körülött, s mikor felnézett egy óriási troll bunkósbotját látta maga felett, így gyorsan oldalra rántotta Morgilith kantárszárát, és a troll épp csak egy hajszálnyira vétette el őt és derék lovát. A lány már tudta, hogy a hasukon lágyabb kissé a bőr, mint a többi részükön, ezért megpróbált odaférkőzni, de a troll fáradhatatlanul azon mesterkedett, hogy leüsse őt. Aztán amikor a bestia épp felemelte a bunkósbotot, Tyria egy gyors mozdulattal felvágta a hasát, de nem várta meg, míg beteríti őt a trollvér és minden más, ami kiömlött a keletkezett nyíláson, hanem gyorsan tovább vágtatott, hogy újabb orkokat is megismertessen közelebbről a kardjával.

Legolas és Gimli kettőse folyamatosan aprította maga körül a rájuk támadókat, a tünde kése és a törp fejszéje hamarosan fekete vértől csillogott. A törpöt azonban egy nagyobb darab ork egyszerűen lerántotta Arod nyergéből, és Legolas ugyan épp egy másik ork nyakát vágta el, de azonnal észrevette, s gyorsan megfordította a lovat, hogy barátja segítségére siessen. Kíméletlenül levágta a törpöt körbevevő orkokat, és minden erejét összeszedve visszaemelte őt a nyeregbe.

A kis hobbitok is eredményesen küzdöttek Éomer, illetve Gandalf mellett. Apró kardjaik nem kevés orkot segítettek át a túlvilágra.

A tündék lovai is ügyesen kerülgették a támadókat, lovasaikat nem tudták az orkok földre rántani. Ha kicsit kitisztult körülöttük a terep, elővették íjaikat és nyilaikkal ritkították az orkokat. Menel újabb trollt terített le a Pelennor mezei példány után, s most is bezsebelhette Tatya büszke pillantásait, majd a lány tovább folytatta az orkok öldösését.

Mindük közül azonban Aragorn küzdött a legderekasabban, egyik orkot ölte le a másik után, egy pillanatra sem állt meg, s az Andúril pengéje lassan nem is látszódott a rátapadt orkvértől.

Azonban egyszer csak egy óriási troll futott feléje, s felborította őt Bregóval együtt. Szerencsére nem került a patás alá, gyorsan felállt, hogy szembenézzen támadójával. A páncélt és sisakot viselő troll felemelte kardját, de Aragorn ügyesen kivédte csapásait, s az Andúril állta a kemény ütéseket, a tündepengén még csak karcolást sem ejtett a troll fegyvere.

A hatalmas behemót bestia csak egyik kezében fogta a kardját, így amikor már megelégelte, hogy Aragorn folyvást kivédi az ütéseit, másik kezét meglegyintve egyszerűen elsöpörte a férfit, aki néhány métert repülve elterült a földön, s félő volt, hogy a nagy kavarodásban agyontapossák, talán épp a saját katonái.

A troll utána trappolt, s Aragornnak már csak annyi ideje volt azelőtt, hogy a troll hatalmas talpa ránehezedett volna, hogy a hátára forduljon és kihúzza az övébe tűzött nolda tőrt és beledöfje a hajdanvolt tünde mesterek által kovácsolt fegyvert a troll lábfejébe.

Elrohir észrevette, mi történt, és arrafelé próbálta kormányozni Diort, de az orkok minduntalan visszafogták. Nelya ott volt mellette, Arfána nyergében, ő is látta, mi történt Aragornnal, így lecsusszant kancája hátáról, és mivel alacsonyabb termettel rendelkezett, mint más tündék, könnyedén elfutott a kardokkal hadonászó orkok mellett és rátámadt a trollra, ami azon igyekezett, hogy kipréselje a lelket Aragornból.

- Szállj le róla, te rusnya dög! – kiabálta Nelya, miközben két késével ott kaszabolta a trollt, ahol érte.

A bestia figyelme most rá irányult, feléje csapott hol a kardjával, hol lapát tenyerével, de a fürge lány minduntalan elhajolt előle. Aragornról végre levette óriási, kerek talpát, és a tündelányt próbálta eltalálni, kevés sikerrel. Aragorn felkelt a földről, s felemelte az Andúrilt, hogy lesújtson a trollra, de akkor valaki elkiáltotta magát.

- A Sasok! Jönnek a Sasok! – hallatszott a hang, talán Trufáé, talán Pippiné – nem lehetett tudni.

Az eddig a fejük felett köröző nazgûlokra óriási barna sasok támadt rá, s éles csőrükkel, karmukkal igyekeztek sebet ejteni a gyűrűlidércek hátasain. Szélura Gwaihir volt az, s társai, akik addig űzték a lidérceket, míg a szárnyas bestiák közül kettő is nekicsapódott a környező sziklaszirteknek, egy pedig az egyik tornyot döntötte le, míg a sasok elől menekült.

Aztán hirtelen furcsa dolog történt. Olyan volt, mintha egy pillanatra megállt volna az idő, minden elcsendesedett, s a harcban részt vevőknek olybá tűnt, mind megsüketültek volna. A föld megremegett alattuk, s Mordor felől iszonyatos robaj és velőtrázó sikoltás hallatszott, mely iszonyúbb volt a nazgûlokénál is, akik közül az életben maradottak ott hagyták a harcot és visszasiettek saját földjükre. A hosszúra nyúlt pillanat véget ért, és a Fekete Kapuk a két nagy toronnyal együtt kártyavárként omlottak össze, s úgy tetszett, mintha a világ nehéz tehertől szabadult volna meg. Messze bent Mordor földjén mintha vulkán tört volna ki, úgy repkedtek a fekete ég felé a lávacseppek, majd ez is abbamaradt, s akkor a Fekete Föld közepéből kiindulva a leomlott kapuk felé elkezdett beszakadni a föld. Minden eltűnt a mélyben, Sauron minden gonoszsága az orkokkal, trollokkal, és minden más sötét teremtményével együtt.

Az eddig a nyugatiakkal harcoló orkseregek menekülőre fogták a dolgot, s akik nem zuhantak a kapu közelében a feneketlen mélybe, azok felfutottak a Hamuhegység ormaira, és többé nem látta őket senki emberfia.

Mind tudták, mi történt: Frodónak és Samunak sikerült elpusztítania a Gyűrűt. Ám az örömbe bánat is vegyült. Trufa és Pippin sírva estek térdre, hisz’ barátaiknak vajmi kevés esélyük volt elmenekülni a tüzes pokolból.

Tyria is rádöbbent erre, és könnyezni kezdett. Leszállt Morgilith nyergéből, kisvártatva odajött hozzá Elladan, kantárszáron vezetve kancáját és átölelte a síró lányt.

Mind az égre tekintettek, ahol a fekete felhők kezdtek eloszlani, és a Nap sugarai áthatoltak rajta, hogy megkezdjék a Mordor földjén ejtett sebek begyógyítását.

  

(tûr - győzelem, diadal)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára