indenki, aki abban a pillanatban Középföldén élt, úgy érezte, valami láthatatlan és súlyos tehertől szabadult meg, ami eddig a lelkét emésztette, és most eltűnt, szétfoszlott, mintha csak egy hosszúra nyúlt rémálom lett volna.

A Fekete Kapuk romjai előtti síkon Nyugat seregének tagjai még mindig nem hitték el, hogy sikerült végrehajtaniuk küldetésüket. Sok embert veszítettek, őket életben maradt társaik köpönyegeikkel takarták le. Ők már nem élvezhetik az életet a szabaddá vált Középföldén.

- Mi lesz a hobbitokkal, Gandalf? – lépett oda Aragorn a varázslóhoz. – Bemegyünk értük?

- Ezt a borzalmas robbanást túlélhették? – kérdezte Tatya aggodalmaskodva, s előbb Gandalfra, majd a leomlott kapukon túl elterülő sziklás vidékre felé nézett.

- Megkérem régi barátomat, hogy vigyen el a Végzet Hegyéhez, talán még van remény, hogy életben találjuk őket – mondta Gandalf az egybesereglett társaságnak, majd az égre pillantott.

A többiek is így tették; odafent nyolc óriási sas körözött, lassan csapkodva háztető nagyságú szárnyaikkal.

- Szélura Gwaihir! Már kétszer repítettél engem, most harmadszorra is szükségem lenne rád! - kiáltotta Gandalf a sasok felé, mire a legnagyobb madár ereszkedni kezdett, végül testméreteit meghazudtolóan elegáns földet érést mutatott be a földön várakozóknak.

Gwaihir nagyjából háromszor olyan magas volt, mint ők; csillogó, borostyánsárga szélű fekete szemével végignézett rajtuk, majd tekintete Gandalfon állapodott meg.

- Hová vigyelek, Gandalf mester? – kérdezte az óriási madár.

Tyria nem lepődött meg, hogy a sas tud beszélni, hiszen méretéből adódóan valószínűleg nem közönséges sas volt.

- Vigyél gyorsan a Végzet Hegyéhez! – kérte Gandalf, és odament Gwaihirhez, mire a madár lekushadt a földre, hogy a varázsló könnyebben felülhessen a hátára.

Gwaihir elrugaszkodott a földről, és nagy szárnyainak egyetlen csapásával a levegőbe emelkedett, de először nem Mordor fölé repültek, hanem a többi, égen köröző sashoz, és magukkal hívtak még egy barna tollas madarat.

Amint eltűntek a Mordor fölött szálldosó porfellegben, Halatir Legolashoz lépett.

- Utána indulunk? – kérdezte az íjkészítő.

- Igen, azonnal – felelte Legolas, és végignézett a társain.

- Végre hazamegyünk! – csapta össze két tenyerét Eirien.

- Apa nagyon aggódik értünk – jegyezte meg Lalaith. – Épp ideje visszatérnünk hozzá.

- És velem mi lesz? – nézett fel a tündékre Gimli. – A királyotok valószínűleg nem látna szívesen, így majd kerülnöm kell kelet felé, hogy az Ereborhoz érjek.

- Ne aggódj, majd beszélek vele – mosolygott Legolas. – A barátaim akkor jönnek az erdőbe, amikor nekik tetszik.

Tyria ekkor Aragornra nézett. Most, hogy király lett, vajon eljön-e még hozzájuk az erdőbe?

- Ugye, eljössz te is még? – kérdezte. – Biztosan van még olyan történeted, amit nem hallottunk.

Amikor kislány volt, mindig örült Aragorn felbukkanásának, mert a férfi sokszor ott maradt velük éjszakára, és akkor Tyria és a tündék körbeülték a tüzet, s úgy hallgatták történeteit Középfölde távoli tájairól, régi időiről.

- Előbb nektek kell eljönnötök Minas Tirith-be – mosolygott Aragorn. – Legalábbis nagyon szeretném, ha ott lennétek a koronázáson.

- Én az első sorban szeretnék lenni majd! – sietett bejelenteni Nelya, és felnyújtotta a kezét.

- Persze, hogy ott leszünk, küldj majd üzenetet futárral az erdőbe – mondta Legolas.

- Ugye rád is számíthatok, Gimli? – fordult most a törphöz Aragorn.

- Természetesen – mondta kis főhajtás kíséretében Gimli. – Igazán nagy megtiszteltetés.

- Jönnek! – kiáltott fel Minya, és a Fekete Kapun túlra mutatott.

A lassanként leszálló porfelhőből ekkor bontakozott ki a két sas hatalmas alakja. Mind a szemüket meresztgették, de a portól még a tündék sem látták, hogy velük vannak-e a hobbitok, csak mikor már egész közel jártak a kapu maradványaihoz, akkor vált láthatóvá a két pici test, amit a két sas tartott óvatosan karmos lábában.

Leereszkedtek, és gyöngéden a földre tették Frodót és Samut, majd kicsivel odébb szálltak le. Gandalf lecsusszant Gwaihir hátáról és a hobbitokhoz ment. Egyikük sem mozdult, mindketten eszméletlenül feküdtek a szürke földön. Arcukon itt-ott vérfoltok éktelenkedtek, egész testüket fekete porréteg fedte, de a legfeltűnőbb mégis Frodó jobb keze volt, ugyanis hiányzott a gyűrűsujja.

- Ki tette ezt? – kérdezte szörnyülködve Tatya a hobbit felett állva.

- Majd ha magukhoz térnek, elmondják – mondta Gandalf szinte derűsen.

- Hát élnek? – Trufa és Pippin egy emberként rohantak földön fekvő társaikhoz, s letérdeltek melléjük.

- Élnek hát, és azt hiszem, lesz mit mesélniük, ha felébrednek. – Gandalf ezután Aragornhoz fordult. – Elvisszük őket Minas Tirith-be. Semmi bajuk nincs a kimerültségen kívül.

Tyria aggódva állt a kis hobbitok felett, és remélte, hogy Gandalfnak igaza van, és Aragorn koronázásán majd találkozhat velük, ugyanis volt valamije, amit mindenképpen Frodónak szeretett volna adni.

- Indulunk, Legolas? – fordult bátyjához Lalaith. – Ránk már nincs szükség itt.

Azzal sorban elbúcsúztak Gandalftól, Aragorntól, Trufától, Pippintől és Éomertől.

- Köszönöm a lovat – mondta Tyria, mikor Éomerrel megszorították egymás jobb alkarját.

- Bírni fogja a vágtát az erdőtökig – mosolygott Éomer.

- És add át üdvözletemet Éowynnak – ígértette meg a férfival Tyria.

- Nem felejtem el – bólintott amaz, majd a lány továbbállt Aragornhoz.

Sok-sok hónapon keresztül nem szakadtak el egymástól, most rossz lesz szétválni, s hiába tudta, hogy még találkozni fog Aragornnal, Tyria szemébe könnyek gyűltek, ahogy megölelte a férfit.

- Aztán időben küldd azt a követet, nehogy lemaradjunk a koronázásról! – figyelmeztette mosolyogva Tyria.

- Nem kell félned, időben küldöm – nyugtatta meg őt Aragorn.

Tyria ezután elbúcsúzott Gandalftól is. Olyan sokat köszönhettek az öreg mágusnak, hogy nem volt a lány szótárában olyan szó, amivel eléggé ki tudta volna fejezni a háláját neki.

Ehelyett csak elköszönt tőle, majd megölelte.

A sorban Trufa és Pippin következett, akik Frodó és Samu mellett álltak, s eszméletlen barátaikat nézték aggódó tekintettel. Tyria odament hozzájuk, s hogy ne kelljen nekik felnézni rá, letérdelt melléjük.

- Ne féljetek, magukhoz fognak térni – vigasztalta őket Tyria.

- Tudjuk, csak rossz így látni őket – mondta Trufa, továbbra is barátaira nézve.

- Remélem, azért a koronázáson majd jobb kedvetek lesz – mosolygott a lány, mire a két hobbit végre ránézett, és ők is elmosolyodtak.

- Jó volt veletek együtt utazni – mondta a közelebb álló Trufa, és megölelte Tyriát, mire a lány is átfonta karjaival a kis hobbitot.

- A koronázáson találkozunk – ölelte meg Pippint is Tyria.

- Úgy lesz! – felelte Pippin, miután elengedték egymást.

Mikor a tündék, Tyria és Gimli elköszöntek minden barátjuktól, Legolas felült Arodra, majd Halatir és Tilion felsegítették Gimlit is a nyeregbe. Megvárták, míg az Aragorntól hosszan búcsúzkodó Nelya is felült Arfána hátára, majd Legolas vezetésével sorban elindultak északnak.

Néha visszafordultak ültükben, és hátraintettek az ott maradottaknak, s még láthatták, ahogy Aragorn felül Bregóra, majd Éomer felteszi elé a nyeregbe Frodó ernyedt testét, Samut – már ha jól látták – Imrahil herceg vette magához lovára, és miután a halottakat kocsikra rakodták, Nyugat serege elindult vissza, Minas Tirith-be, hogy megvigye a győzelem hírét a Fehér Város lakóinak.

 

***

A tündék, Gimli és Tyria észak felé tartó útjuk során átvágtak a sziklákkal teliszórt, sivár Dagorladon, majd miután este elhagyták bal kéz felől az Emyn Muil dombjait, fokozatosan nyugat felé fordultak, így éjfél körül elérték a halkan csobogó Anduint. Útjuk során nem sokat beszéltek, furcsa volt úgy utazniuk, hogy nem kellett tartaniuk támadástól, és nem kellett minduntalan hátrafordulniuk, hogy megnézzék, nem követi-e őket valaki.

Az ég teljesen kitisztult, odafent ragyogtak a csillagok, s az apró fénypontok vidáman hunyorogtak a félhold ezüstösen világító szelete mellett.

- Mikor indulunk tovább? – kérdezte Lalaith Legolastól, miután leszállt Hwestről.

- Néhány óra múlva – felelte a testvére, majd lesegítette Gimlit a nyeregből. – Jó volna aludni egyet.

Minthogy Tyria szeme megszokta a sötétséget a Bakacsinerdőben, most a csillagok és a Hold fénye épp elegendő volt számára, hogy ne szoruljon Elladan segítségére. Mindketten az ezüstös fényben fürdő folyóhoz mentek, és ittak a vízből. Hiába volt túl hideg, jól esett nekik Dagorlad poros földje után. Kisvártatva mind ott térdeltek a homokos parton, és lovaikkal együtt kortyolgatták az Anduin vizét.

Mikor eleget ittak, kört formázva lefeküdtek a barna talajra, épp úgy, mint mikor Völgyzugolyba tartottak tavaly nyáron. Tyria úgy érezte, hogy az nagyon régen történt, egy másik világban, s talán nem is ő vett részt azon az úton, hanem egy másik lány. Kis ideig még beszélgettek, aztán elcsendesedtek, és sorjában elaludtak a ragyogó égbolt alatt.

Alig hajnalodott, mikor Elladan felkeltette őt. A többi tünde és Gimli már ébren voltak, egyesek a lovaikkal foglalatoskodtak, mások épp az Anduin vizéből ittak. Mikor mind készen álltak az indulásra, Legolas vezetésével gyors vágtában ellovagoltak északnak a folyó mentén.

Arod és Morgilith, habár nem voltak tündelovak, jól bírták a hosszúra nyúlt vágtát, amely csak akkor ért véget, mikor a Nap már félúton járt legmagasabb égi helyzete felé, és a tündék megpillantották a távolban erdejük sötét sávját.

Felsorakoztak egymás mellett, s úgy nézték a távolban elnyúló erdőt. Mind azt várták, hogy majd lesz valami jele már innen is a változásnak, ám az erdő épp olyan volt, mint mikor utoljára látták, leszámítva, hogy nem zöldellt annyira, lévén, még csak nemrég fordult tavaszba az év.

Tovább indultak, de ezúttal lépésben haladtak. Odafenn nyoma sem volt felhőzetnek, a Nap vidáman ragyogott az égen kellemes melegét szórva az utazókra.

- Igazán nagy ez az erdő – szólalt meg Elladan Tyria mellett lovagolva, miközben egyre közeledtek otthonuk felé. – Sokan laktok benne?

- Igazából nem tudom, hányan vagyunk, de nagyjából tizenöt-húszezren lehetünk – felelte Tyria. – Most majd valószínűleg növekedni fog a tündék száma, hisz’ vége a háborúnak, újból fognak születni tündebabák.

Elladan szóra nyitotta a száját, aztán mégsem kérdezte meg, ami hirtelen eszébe jutott. Tyria észrevette párja habozását, és sejtette, hogy mi az, ami végül nem szaladt ki a száján: hogy nekik lesz-e gyermekük? Ezen eddig még nem gondolkozott, fiatalnak érezte magát még ahhoz, hogy felelősséget vállaljon egy gyermekért, valamint a Keletre való utazás is jobban foglalkoztatta, mint a terhesség és a vele járó dolgok.

Aznap már nem álltak meg éjszakára, mikor kezdett esteledni, újból vágtába ugratták lovaikat, hogy még a sötétség beállta előtt elérjék a Bakacsinerdőt. Amikor elérték az első fát – egy fiatal tölgyet -, Legolas megállította őket, és onnantól már libasorban haladtak a fák közt. Felfelé nézegettek, de nem látták meg egyetlen társukat sem a feketének látszó ágakon.

- Végre hazajöttetek! – hallatszott hirtelen egy női kiáltás, mire mind összerezzentek, és arra néztek, ahonnan a hangot hallották.

Egy nem messze lévő kőrisfa egyenes törzse mellett egy tündelány állt, s ahogy közelebb jött, Tyria felismerte benne Arient, Tilion nővérét. A lányt megpillantva Tilion azonnal leszállt a lováról, és odarohant hozzá.

- Úgy féltem, hogy nem jössz haza! – panaszolta Arien. – Olyan nagy volt felettünk a Homály, hogy nem láttalak soha! – szorosan megölelték egymást, s Tilion megcsókolta nővére halántékát.

Közben egy másik tünde is előbukkant a kőrisfák közül. Ő volt Callon, Arien párja, akivel a lány a messzi északi határon lakott. Tyria eddig mindösszesen kétszer látta, de szót még sohasem váltott vele. Szinte szúrósan kék szeme volt, amit most végighordozott a sorban álló társaságon. Köszönt nekik, majd Gimlire mosolygott.

- Nicsak, egy törp! – billentette félre a fejét.

Tilion és Arien közben elengedték egymást, és a lány is elmosolyodott Gimlit látva.

- Nagy hálával tartozunk a népednek, törp uram – mondta Callon. – Amint megindult a támadás országunk ellen, százával, ha nem ezrével jöttek a Magányos Hegy felől, hogy segítségünkre legyenek a harcban.

- Ez igaz? – kérdezte Gimli, aki láthatólag el sem hitte, hogy rokonai, akik nem szívelik a tündéket, együtt küzdöttek velük.

- Igaz hát – bólintott Arien. – Azonban rossz hírrel kell szolgálnunk: a királyotok, Vaslábú Dáin elesett a harcokban.

Kis ideig csend volt, végül Gimli szólalt meg szomorúan.

- Köszönöm a hírt – törölte meg a szemét kesztyűs kezével.

- Igazán sajnáljuk – mondta Arien. – Nagyon vitézül küzdött, mint ahogy a többiek is. Büszke lehetsz a népedre.

- Mások nem jöttek? – kérdezte reménykedve Elrohir, hátha jött valaki közülük is, Völgyzugolyból.

- Tündék Lórienből – felelte Callon. – Galadriel úrnő egy csodálatos varázslattal rombolta le Dol Guldur falait, kár, hogy nem láttátok.

- Ő is itt van? – lépett közelebb hozzájuk lován Elladan.

- Igen, és Celeborn úr is sok harcosával – hangzott Arien válasza.

- Azt beszélik, sokan ide fognak költözni – mondta Callon. – Mi is sok lórieni tündével beszéltünk, és többen mondták, szívesen élnének itt.

- Ez azonban már csak puszta szóbeszéd, de a király Középfölde összes tündéjének birodalmává szeretné tenni az erdőt, mert Celeborn úr és Galadriel úrnő el kívánják hagyni Középföldét, így a lórieni tündéknek nem lenne vezérük – nézett egyikükről a másikukra Arien.

- Sokan meghaltak, Arien? – kérdezte Legolas a lányt.

- Nem – rázta meg szőke fejét. – Pedig azt hittük, nagyon nagy veszteségeink lesznek, de senki nem halt meg. Néhány súlyosabb sebesülés azért van, de mindenki rendbe jön.

- Az erdő viszont Dol Guldur környékén szinte teljesen leégett – tette hozzá Callon. – Csak egy fa van, amelyen nem fogott a tűz. Egy nagy hársfa az, a körülötte sok hóvirág nyílt az elmúlt napokban.

- Hóvirág? – visszhangozta Halatir, majd választ sem várva kivált társai közül, és elvágtatott észak felé a fák között.

- Hová ment? – kérdezte Eirien, és a távolodó tünde után nézett.

- Szerintem abban a fában nyugszik Niphredil, azért nem égett meg – magyarázta Lalaith.

- Ne menjetek utána, biztosan egyedül szeretne inkább lenni – mondta Legolas, mikor Minya is kivált közülük, hogy kövesse Halatirt.

- Köszönjük a gyors beszámolót – mosolygott Lalaith Callonra és Arienre.

- Megyünk, apa biztosan vár ránk – tette hozzá Legolas, majd megvárták, míg Tilion visszaszáll Ithilre, és elindultak sorban egymás után északra.

Közben teljesen leszállt az éj, s az erdő fái között fújó szellő megrezegtette a nemrég kipattant rügyekkel teli ágakat, hogy így köszöntse a messzi tájakról hazatért vándorokat.

(aranarth edhil - tündék királysága)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára