kis csapat lépésben haladt a keskeny ösvényen, némán tartottak az Erdei Út felé, csak lovaik léptei hallatszottak, ahogy a tavalyi avart tapodták patáikkal. Körülöttük sem keletkezett semmilyen nesz, csak egy bagoly suhant el felettük puha szárnycsapásokkal és tűnt el az erdő sötétjében.

Éjfélre járhatott az idő, mikor Legolas megállította társait egy több tölgyből álló facsoport mellett. Úgy egyeztek meg, hogy nem mennek éjjel tovább, hanem szállást kérnek a fáktól, és majd reggel indulnak el újra.

- Hogyan kell kinyitni a fát? – kérdezte Elladan az egyik vaskos tölgy mellett állva.

- Csak ráteszed a kezed, és mondod neki, hogy nyíljon ki – magyarázta Tyria, azzal leszállt lováról, és a legközelebbi fához ment. Rátette a kezét, s így szólt:

- Edro. – Az öreg tölgy göcsörtös törzse kisvártatva szétnyílt, és sötét üreget pillantottak meg odabenn.

- Vigyük be a lovakat – mondta Tyria, és bevezették Morgilith-t és Nimloth-t a kerek helyiségbe.

Közben a többiek is elhelyezték hátasaikat az alsó üregekben, majd felmásztak a fákra, hogy maguknak is keressenek hálóhelyet. Egyedül Legolas, Lalaith és Gimli maradtak lenn, mivel a törp nem tudott fára mászni, így ők hárman a lovakhoz hasonlóan egy lenti üregben töltik az éjszakát.

- Nagyon régen másztam utoljára fára – nézett fel aggódva a holdfényben felettük tornyosuló tölgyre Elladan, miután Tyria lezárta a lovak üregét.

- A testvérednek nem akadt gondja vele – bökött fejével Tyria a szomszédos tölgy felé, amelynek törzsén Elrohir és Nelya kapaszkodtak épp felfelé. Nelya persze gyorsabban mászott, lévén egész életében fán lakott, de néha megállt, és bevárta Elrohirt.

- Gyere csak – szólt bátorítóan Tyria, és lábát ráhelyezte a törzs egyik göcsörtjére. Fogást keresett két kezével, és meg is indult az enyhén megdőlt törzsön. Kisvártatva Elladan is követte, és boldogan tapasztalta, hogy nem kellett csalódnia tündeösztöneiben, ugyanis biztonsággal felért párja mellé az ágra, amelyet a lány kiválasztott.

- Most próbáld meg te – javasolta Tyria, és a fatörzsre mutatott.

- Edro – mondta Elladan tenyerét a törzsre téve, és a fa készségesen nyitott számukra egy újabb üreget.

Bementek, és levették fegyvereiket, majd a fal mellé fektették őket.

- Ilyen üregekben éltek? – kérdezte Elladan, és körbenézve az odúban.

- Ha nem szeretnél fában lakni, akkor építhetünk majd házat is – mondta gyorsan Tyria a földön ülve.

Egy pillanatra elszégyellte magát, hisz’ Völgyzugoly csodálatos épületei, szökőkútjai, lugasai után minden bizonnyal elég szegényesnek hatott egy fa kopár ürege Elladan számára.

- Én szívesen laknék ilyen helyen – mosolygott a tünde, és leült Tyria mellé.

- Jó, majd keresünk egy nagy tölgyet, azoknak vannak a legtágasabb üregeik – mondta a lány, majd kis idő múlva hozzátette: - Csak ne legyen messze Legolasék fájától. Nem szeretnék távol lakni tőlük.

- Megértem – bólintott Elladan. – Még ma keresünk egy alkalmas fát.

- Soha nem mégy már vissza Völgyzugolyba? – kérdezte Tyria.

- De, még visszamegyek, mert látni akarom apámat és húgomat – felelte a tünde, s arcára ezüst fényt vetett a Hold sugara. – Nem tudom, apám hogyan döntött. Hozzáadja-e feleségül Arwent Aragornhoz, vagy sem?

- És mikor akarsz elmenni? – érdeklődött a lány.

- Minél előbb – válaszolta Elladan. – Akár már holnap indulnék szívem szerint.

- Jó, akkor keresünk egy fát, s rögtön azután indulunk is – mondta Tyria.

- Velem jössz? – kérdezte kissé meglepődve Elladan. Úgy gondolta, Tyria szívesebben maradna itthon, hisz’ oly sokáig volt távol az erdőtől.

- Most már örökké veled akarok maradni – felelte a lány, de tudta, hogy ez az „örökké” Elladan életében fájdalmasan rövid idő lesz majd.

A tündének is ez járhatott a fejében, mert közelebb húzódott hozzá, és odavonta a mellkasára. Egyikük sem szólt, az egyetlen hang, amit Tyria hallott, az Elladan szívének fáradhatatlan dobogása volt. Nagyon szerették egymást, és az együtt átélt kalandok még jobban összekovácsolták őket, de boldogságukra árnyékként vetült a tény, hogy tündemértékkel nézve nagyon hamar el kell válniuk, s ezen nem tudtak változtatni.

- Valaki jön – mondta egyszer csak Elladan. Elengedték egymást, és a nyitva hagyott bejárathoz mentek, majd lenéztek a holdfényben fürdő talajra.

Az ezüst fény Halatir alakjára esett, aki Niphredilt kantárszáron vezetve sétált a tölgyek között. A szemközti fáról ekkor egy lány ereszkedett le puhán a homokos talajra, és futott oda a tündéhez. Minya volt az, váltottak pár szót, de Tyria és Elladan nem hallhatták, mit beszélnek. Aztán odamentek ahhoz a fához, melyről Minya jött le, és bevitték Halatir deres kancáját a tölgy alsó üregébe, majd felmásztak a fára és kisvártatva eltűntek az ágak között.

- Ki volt az a Niphredil, akit Lalaith említett? – kérdezte Elladan, mikor már visszahúzódtak az üreg sötétjébe.

- Egy lány, akivel Halatir és a szülei együtt éltek a Másodkorban – mesélte Tyria. – Halatir szerette őt, de Niphredil csak barátjaként tekintett rá, és ettől Halatir nagyon szenvedett.

- Mi történt vele? – tette fel az újabb kérdést Elladan.

- Elesett a Dagorladi csatában – felelte Tyria.

- Többé senki sem fog meghalni háborúban, nem kell félnünk, hogy elveszítjük egymást – mondta Elladan.

- Furcsa lesz, hogy nem kell többé harcolnunk senkivel – jegyezte meg Tyria.

- Kiállok néhanapján ellened, ha szeretnéd – mosolygott a tünde.

- Aludj most inkább! – intette le a lány, majd az üreg bejáratához ment, és lezárta azt.

Teljes sötétségbe borult a helyiség, de Tyria emlékezett, milyen távolságra van a bejárattól az odú közepe, így nem zavarta, hogy nem látott semmit. Odament, és lefeküdt a padlóra. Elladan is így tett, és beburkolóztak köpönyegeikbe. A tünde egy darabig még nézte a lányt a sötétben, majd mikor már Tyria elaludt, ő is rálépett a tündeálmok rejtett útjaira.

 

***

Reggel Tyria arra ébredt, hogy a kelet felé néző nyitott bejáraton fehér napfény ömlik be az üregbe. Elladan nem volt mellette, s a tünde fegyverei is hiányoztak Tyria tegeze, íja és kardja mellől. Felkelt, magára öltötte fegyvereit, majd kiment az odúba vezető ágra.

Odalenn megpillantotta Elladant, aki Nelyával és Elrohirral beszélgetett épp a fa tövében. Tyria bezárta az üreget, majd lemászott a széles törzsön.

- Jó reggelt! – köszöntötte a három tündét, mikor földet ért mellettük.

- Neked is – mosolygott Nelya.

- Milyen volt az első fában töltött éjszakád? – fordult Tyria Elrohirhoz.

- Kellemes csalódás – felelte a tünde. – Nem hittem volna, hogy ilyen kényelmes lesz.

- Én is kicsit tartottam tőle – vallotta be Elladan.

- Ti is eljöttök majd velünk Völgyzugolyba? – kérdezte Tyria Elrohirtól és Nelyától.

- Már megbeszéltük Elladannal, hogy amint találunk otthonnak való fát, indulunk is – újságolta a tündelány.

Mivel már többen nyeregben ültek a csapatból, ők is kihozták lovaikat az üregből, majd mikor mind elkészültek, folytatták útjukat észak felé. Kora délelőtt elérték a Régi Erdei Utat. Tyria csak egyetlen egyszer ment keresztül ezen az úton: akkor, mikor az erdőbe érkezett és Legolas rátalált. Most azonban nem mentek rajta át, hanem kelet felé fordultak, hogy a régi őrfájuktól induló kis ösvényen haladhassanak tovább.

Rá is akadtak a keskeny útra, s Legolas vezetésével besorjáztak az erdőbe. Tyriának eszébe jutott, mikor néhány évvel ezelőtt ezen az úton vezették a palotába Gandalfot és Aragornt. Akkor még nem is sejtették, miféle kalandokat fognak együtt megélni, mennyi új barátot szereznek majd.

Rövid lovaglás után elértek a hatalmas tölgyig, ahol Legolas, Lalaith és Tyria laktak, és legnagyobb meglepetésükre Astaldót, Thranduil lovát pillantották meg a kacskaringós gyökerek között, amint patájával a földet kapargatja, hátha talál némi élelmet. Az egérszürke mén felemelte fejét, és megnézte magának a jövevényeket, de miután felismerte őket, visszatért az élelemkereséshez.

Mindannyian leszálltak lovaikról, s mire Gimlit is lesegítették Arod hátáról, Thranduil lépett ki a tölgy széles törzse mögül. Nem viselt semmilyen fegyvert, ruházatot olyat, mint ők, s bal kézfejét fehér kötés fonta át. Egyikük sem mozdult, olyan váratlan volt a király felbukkanása, aztán Legolas és Lalaith ott hagyták barátaikat és apjuk karjaiba futottak.

- Úgy hiányoztatok! Annyira féltettelek titeket! – mondta Thranduil, ahogy két, hosszú és veszélyes útról hazatért gyermekét magához ölelte. Mindkettejüknek csókot nyomott a homlokára, és sokáig álltak ott összeölelkezve, majd mikor elengedték egymást, a király végignézett rajtuk.

- Úgy féltem, hogy nem jöttök haza – mondta. – Egy idő után úgy megnövekedett a Homály, hogy nem láttalak titeket, és akkor féltem, talán már nem is éltek.

- Nem tudott velünk elbánni senki – mosolygott Lalaith.

- Sem ork, sem troll, sem olifánt, de még maga Sauron sem! – szaladt oda Nelya hozzájuk, majd a többiek is követték őt.

- Ti is visszajöttetek mind, épen és egészségesen – mosolygott az odaszállingózó tündékre Thranduil, majd tekintete megállapodott Tyrián. – Te is visszatértél, fogadott leányom.

A király ugyan szerette a lányt, de sosem nevezte még őt gyermekének, így Tyria meglepődött, mikor Thranduil odalépett hozzá és megölelte.

- S amint látom, nem is egyedül – nézett Elladanra a tünde, miután elengedte Tyriát.

- Lakhatnak ők is itt? – kérdezte a lány Elladanra és Elrohirra pillantva.

Ugyan sok más tünde is az erdőbe kívánt költözni, de Tyria úgy tartotta illőnek, hogy megkérdi Thranduilt, végtére is ez az ő birodalma.

- Persze – bólintott a király. – Ha jól látom, ti a völgyzugolyi Elrond fiai vagytok.

- Igen, uram – felelte Elladan kis fejhajtás kíséretében.

- És te, törp uram? – fordult a király az eddig csendben álldogáló Gimlihez.

- Ő Glóin fia, Gimli – mutatta be a törpöt Legolas. – Hosszú utunk során legjobb barátommá vált.

- Nahát, furcsa dolgokat hozott magával Sauron pusztulása! – kiáltott fel Thranduil. – A tündék törpökkel barátkoznak!

- Úgy tudom, sok honfitársam jött az erdő védelmére, uram – mondta Gimli, s látszott, alig várja, hogy találkozzon valamelyikükkel.

- Jól tudod, sok törp sietett segítségünkre a nehéz órában, mikor az orkok délről betörtek országunkba – nézett le a törpre Thranduil.

- Igaz, hogy Vaslábú Dáin elesett? – kérdezte Gimli.

- Sajnos igaz – felelte a király. - Nagyon vitézül harcolt, de több ork gyűrűbe fogta, és lekaszabolta.

Gimli erre lehorgasztotta a fejét, szerette volna azt hinni, hogy Callon és Arien tévedett, mikor azt mondták, elhunyt a törpkirály.

- Azonban apáddal találkoztam – folytatta Thranduil,– és fátylat borítottunk múltban esett sérelmeinkre.

Erre Gimli felkapta sisakos fejét, s kis szeme felcsillant.

- Hol van?

- A palotában – válaszolta a király. – Gyere, biztosan aggódik érted. És gyertek ti is, mert Celeborn és Galadriel meghagyta nekem, hogy ha ideértek, vezesselek el titeket hozzájuk – fordult Elladanhoz és Elrohirhoz.

Így aztán Thranduil, Legolas, háta mögött Gimlivel, Elladan, Tyria, Elrohir és Nelya egymás után elindultak a palota felé vezető kis ösvényen.

- Menjünk haza – bújt oda Tilionhoz Eirien, miután a kis csapat eltűnt a szemük elől.

- Megyünk – simította végig a lány haját a tünde.

- Remélem, még útra kelünk egyszer együtt – mondta Menel, miután elbúcsúztak a tündepártól.

- Úgy hallottam, Tyria el akar menni keletre, hogy megkeresse a népét, oda vele tartunk – mondta Eirien, miután felült Cadwor nyergébe.

- Előbb azonban még hivatalosak vagyunk Aragorn koronázására – figyelmeztette őket Halatir.

- Először koronázás, aztán expedíció – foglalta össze Tatya.

Még egyszer elköszöntek Tiliontól és Eirientől, majd a tündepár megindult a nyugat felé vezető úton, hogy végre hazatérjenek nyírfájuk kényelmes üregébe.

- Hát, itt ér véget a küldetés – nézett a tölgy alatt maradt három társára Minya.

- Én örültem neki, mert nagyon régen nem hagytam már el az erdőt, és közben még jobban megismertelek titeket, és ezáltal jó barátokra is találtam. – Halatir szeretettel nézett a többiekre, s valóban úgy volt, ahogy mondta. Mivel ő a palotában élt, nem tudott olyan közel kerülni hozzájuk, de az utazás során összekovácsolódott velük, és közéjük tartozónak érezte magát.

- Hazamész a palotába? – kérdezte Minya, mire az íjkészítő bólintott.

- És nem mehetnék veled? – Minya nagyon megszerette a tündét, ő is elvesztette azt, akit szeretett, így még mielőtt Legolasék után indultak volna, már akkor egyre több időt töltöttek együtt, s az utazás alatt barátságuk csak még inkább elmélyült.

- Igazán velem szeretnél lakni? – kérdezte Halatir.

- Igen – bólogatott a lány.

Halatir nagyon boldog lett Minya szavait hallva, mert mióta a szülei elhajóztak a Harmadkor elején, egyedül élt, s néhány látogatótól és íját javíttatni kívánó tündétől eltekintve nem volt társasága.

- Elférünk a lakásomban – mosolygott Halatir.

- Így legalább egyikőtök sem marad egyedül – mondta Tatya boldogan, s előbb nővérére, majd Halatirra nézett.

Azzal Halatir és Minya felültek lovaikra, s elindultak ugyanazon az ösvényen, amelyen Legolasék mentek el néhány perccel ezelőtt. Végül Menel és Tatya is hazaindultak kantárszáron vezetve Telumendilt és Vanimát, de aznap még sokat szóba került köztük az elmúlt egy hónap, amely alatt annyi minden történt velük, mint addig ezer éve alatt sem.

 

(sîdh - béke)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára