z Elladan, Elrohir, Nelya és Tyria alkotta négyes csapat egészen sötétedésig lovagolt a távolban nyújtózkodó Ködhegység felé. A hatalmas hegység még mindig olyan volt, mint mikor tavaly nyáron elindultak Völgyzugolyba, semmi sem utalt rá, hogy felszabadult az orkok megszállása alól.

A négy utazó félúton az erdő és az Anduin között vert tábort. Késő éjjelig beszélgettek, találgatták, milyen lesz ezután Középfölde, milyen lesz békében élni, melyben még egyiküknek sem volt része.

Már elmúlt éjfél, mire elcsendesedtek, és kört formálva lefeküdtek takaróikra. Egy kis ideig még nézegették a felettük ragyogó égboltot, majd lassacskán, egymás után álomba szenderültek.

Másnap reggel nem siettek a felkeléssel, a Nap már teljesen elhagyta a horizontot, mikor összepakolták a holmijaikat, és bekaptak egy kevés lembast reggeli gyanánt.

- Megpróbálkozunk a Régi Gázlón? – kérdezte Elrohir testvérétől, miután lóra ültek.

- Valószínűleg az orkok is használták, így biztosan át lehet ott kelni a folyón – felelte Elladan.

Továbbindultak a réges-régi úton, amelyből csak itt-ott látszódott a kövezet, mert már az egészet felverte a gaz, hisz’ sokáig árválkodott használatlanul.

Dél körül vágtába ugratták a lovakat, így már késő délután megérkeztek az Anduin napfényben fürdő ezüst szalagjához. Valóban úgy volt, ahogy Elladan mondta: a gázlót minden bizonnyal használták az orkok a Magas Hágó és az erdő déli része közötti közlekedéshez, ugyanis sok, lapos tetejű kőtömb sorakozott a méltóságteljesen hömpölygő folyóban egész a túlsó partig.

Az utazók leszálltak a nyeregből, és odamentek a parthoz, melynek falába ágyazva feküdt az első szürke szikla.

- A lovak is át tudnak rajta menni? – kérdezte aggódva Nelya, és megsimogatta Arfána nyakát.

- Szerintem igen, elég szélesek a kövek – állapította meg Elrohir, majd rálépett az elsőre.

Sorjában átvezették a négy lovat a folyón, akik ügyesen követték gazdáikat óvatosan lépve patáikkal a sima felületű szikladarabokon.

A túlpartra átérve újra nyeregbe szálltak, és folytatták útjukat.

- Mikor érünk oda? – kérdezte Nelya a távolban húzódó Ködhegységet nézve.

- Talán holnap este érjük el a hegyek lábát, és másnap már meg is érkezünk Völgyzugolyba – mondta Elrohir.

- Szerintetek mindenki elhajózik majd Valinorba és Völgyzugoly elnéptelenedik? – kérdezte Tyria, s a balján lovagló Elladanra, majd a másik oldalán haladó Elrohirra nézett.

- Nem tudom, hogyan döntött apánk – felelte Elladan. – Ha ő elmegy, akkor biztosan a többiek is.

- Majd elmondjuk nekik, hogy szívesen látjuk őket az erdőnkben, ha szeretnének, költözzenek oda – vetette fel Nelya.

- Akik nem akarnak elhajózni még, azok biztosan ezt fogják választani – jegyezte meg Elrohir.

- És akkor Völgyzugolyban nem marad senki – foglalta össze Tyria.

Szomorú lett, mikor arra gondolt, hogy a csodálatos épületeket elhagyják, és a körülötte lévő erdő birtokba veszi az erkélyeket, hidakat, termeket, míg végül csak romokká nem lesznek, és az eljövendő korok emberei már nem fognak emlékezni rá, kik is építették, mert addigra a tündedalok végképp elnémulnak Középföldén.

Egészen addig lovagoltak aznap, mire teljes fekete sötétség nem vette körbe őket, ami a tündéknek semmi gondot nem okozott, ám Tyriának igen, mert aznap nem világított a Hold, és a csillagokat is fátyolfelhők takarták.

Amikor le akart szállni Morgilith nyergéből, legnagyobb meglepetésére Elladan odalépett, és lesegítette a hátasról. Ez nagyon jól esett a lánynak, mert még csak szólnia sem kellett, párjának magától eszébe jutott, hogy ő most semmit sem lát, így minden bizonnyal segítségre szorul.

Elladan leterítette a saját és Tyria takaróját is a sarjadó fűre, majd odavezette a lányt, aki addig lova mellett várakozott.

- Köszönöm – suttogta a sötétségnek Tyria, és remélte, hogy Elladan szemébe néz.

- Ugyan, nem tesz semmit – intette le a tünde.

Lefeküdtek, és Elladan gondosan betakarta a lányt. Megfogták egymás kezét, és úgy aludtak el a fátyolfelhők mögött pislákoló csillagok alatt.

Másnap estére valóban elérték a Ködhegység lábát, ahogy Elrohir jósolta. A talaj egyre meredekebbé vált, és megszaporodtak körülöttük a sziklatömbök, míg mire teljesen besötétedett, egy egyenes falú szorosba értek. A tündék semmilyen veszély jelenlétét nem érzékelték, ami akár még csak egy hónappal ezelőtt is elképzelhetetlen volt.

Kerestek egy kisebb barlangot, és ott töltöttél az éjjelt. Tyriának újfent Elladan segített, mert hiába ragyogott odafenn a csillagos ég és a Hold, a barlangban sötétség uralkodott.

Mind elhelyezkedtek a takaróikon, Nelya és Elrohir halkan beszélgettek még egy darabig, majd nemsokára őket is elnyomta az álom.

- Már alig várom, hogy visszatérjünk a koronázásról az erdőbe, és elindulhassunk keletre megkeresni a népedet – mondta váratlanul Elladan.

- Igazán? – kérdezte Tyria. Nem gondolta volna, hogy a tünde is várja az utazást, nem csak ő.

- Igen, mert nagyon szeretném tudni, miféle nép az, amelyiknek ilyen szép és bátor lányai vannak – felelte őszintén Elladan.

- Ugyan már! – mosolygott Tyria. – Nem vagyok én olyan szép.

- Az én szememnek igen – mondta a tünde. – De azt ne tagadd, hogy bátor vagy!

- Ha nem akarod, nem fogom – egyezett bele Tyria.

Elladan ekkor felült a takarón, s Tyria ugyanígy tett.

- Mi történt? – kérdezte a lány.

- Valaki jön – mondta gyorsan Elladan, és felkelt, hogy felkeltse a testvérét.

Tyria feszülten figyelt, de nem hallott semmit.

- Lehet, hogy itt maradt pár ork! – találgatott Nelya, miután őt is felébresztette Elladan.

- Ők nem lennének ilyen csendesek – vetette ellen Elrohir.

Mind a négyen a barlang szája mögött lévő halvány holdfényben fürdő sziklás tájat nézték. Lovaikat kint hagyták, valamelyikük halkan felnyerített. Aztán hirtelen egy lovas alakjára esett az ezüst fény.

- Ó, már azt hittük, ellenség! – kiabálta Nelya a jövevénynek.

- Ki az? – kérdezte Tyria. Az ő szemének kevés volt a fény, így nem ismerte fel a lovast.

- Apátok azt mondta, elindultatok hazafelé, én pedig úgy döntöttem, elétek jövök – felelte az alak.

Ugyan Völgyzugolyban csak egyszer hallotta a hangját, de Tyria felismerte róla a gazdáját: Glorfindel volt az. A tünde könnyedén lecsusszant a nyeregből, és bejött hozzájuk a barlangba.

Elladannal és Elrohirral köszönésképp megfogták egymás jobb alkarját, míg a két lánynak Glorfindel kezet csókolt. Tyria nem látta őt, csak engedelmesen felemelte a karját, mikor a tünde megfogta a kezét, és maga felé húzta.

- Gondolinban még tudtuk, hogyan kell üdvözölni egy hölgyet – jegyezte meg a szőke tünde, miután Nelya vetett rá egy őszinte, meglepett pillantást.

- Most arra akarsz kilyukadni, hogy mi milyen neveletlenek vagyunk, és hogy te mennyivel előkelőbb vagy nálunk? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel Elrohir.

- Csupán csak megjegyeztem mindenféle rosszindulat nélkül – felelte Glorfindel.

Mind az öten leültek a takarókra, és az ikrek, Nelya és Tyria nagy vonalakban beszámoltak kalandjaikról.

- Mi sajnos olyan kevesen vagyunk már Völgyzugolyban, hogy nem tudtam elegendő harcost összeszedni, hogy bekapcsolódjunk a háborúba – mondta Glorfindel, mikor a többiek elmesélték neki a Pelennor mezején lezajlott ütközetet.

- Nem tudod, apánk hogyan döntött: hozzáadja-e Arwent Aragornhoz, vagy sem? – kérdezte Elladan.

- Kifaggattam húgotok szolgálóit, ők mindent tudnak – mondta a tünde. – Elrond úr megengedte neki, hogy hozzámenjen Aragornhoz.

- Jaj, de jó! – csapta össze a tenyerét Nelya.

- Ez igazán nagyszerű hír! – ujjongott Tyria. Megpróbálta elképzelni Aragornt, amikor megtudja, hogy az, akit oly’ régóta szeret, végre a felesége lesz.

- És küldtetek már neki üzenetet? – kérdezte Elrohir.

- Arwen azt szeretné, ha csak a koronázásának napján tudná meg – válaszolta Glorfindel. – Meglepetést szeretne szerezni neki.

- Most már mindenképpen az első sorban szeretnék lenni – mondta izgatottan Nelya. – Látni akarom Aragorn arcát, mikor megtudja.

Kis ideig még beszélgettek, majd Glorfindel behozta a takaróját, és leterítette a többieké mellé.

Tyria még jó darabig nem tudott elaludni, mert folyvást azon járt az esze, mi fog történni, mikor Aragorn tudomására jut a jó hír. A lány nagyon örült, hogy barátja kívánsága végre teljesül, és boldogan élhetnek Arwennel ezután.

Körülötte már mindegyik tünde aludt, mikor már elégszer gondolta végig a jövőbeli eseményt, és végül ő is álomba merült.

Reggel Tyria ébredt utolsónak, tündebarátai a barlang előtt beszélgettek a sziklákon üldögélve.

- Miért nem keltettetek fel? – kérdezte tőlük, miután kiment hozzájuk kezében az összecsavart takarókkal.

- Nem aludtál sokáig – sietett őt megnyugtatni Elladan. – Estére így is Völgyzugolyba érünk.

Megették az aznapra szánt lembasadagjukat, majd mindannyian nyeregbe ültek és folytatták útjukat a szorosban.

Az út keveset kanyargott, szinte egyenesen vezetett át a hegység gerincén. Nem sokkal dél után enyhén lejteni kezdett, jelezvén, hogy megkezdték az ereszkedést a nyugati oldalon.

- Te is el akarsz hajózni majd Valinorba? – kérdezte Elladan Glorfindelt, aki most épp ő és Tyria mellett baktatott szürke lova, Asfaloth hátán.

- Azt hiszem, nem – felelte szemöldökét ráncolva a tünde. – Csak akkor megyek vissza, ha már senki nem lesz, aki miatt érdemes volna maradni.

- Most ki az, aki miatt érdemes? – fordult vissza nyergében az előttük Elrohirral haladó Nelya.

- Hát, még nem tudom, érdemes-e… - vallotta be Glorfindel, és ahogy Tyria rápillantott, meg mert volna esküdni, hogy elpirult a füle hegye, ahogy kibukkant ezüstös fehér hajszálai közül.

- Jól van, nem faggatunk tovább, majd úgyis megtudunk mindent idejében – szólt Elrohir, de nem fordult hátra Glorfindelhez.

- Amint többet megtudok, azonnal értesítelek benneteket, de minden bizonnyal észre fogjátok venni – mondta rejtélyesen a tünde.

- Tűkön ülve várjuk a fejleményeket – tette hozzá színpadiasan Elladan, és Tyriára kacsintott.

Glorfindel szórakoztatóbb társaságnak számított, mint amilyennek Tyria el tudta volna valaha is képzelni. Sokat mesélt nekik Gondolinról, de nem a városállam pompáját méltatta, hanem a temérdek ünnepségről beszélt, amiket hajdanán tartottak. Tyria képzeletében Gondolin mindig olyan helyként szerepelt, ahol mindenki síri csendben van, nehogy kitudódjon létezésük a szinte a szomszédban élő Morgoth számára.

Glorfindel megőrizte a város jókedvét a szívében, habár a várossal együtt ő maga is elpusztult a balroggal vívott csatában. Beszélt a régi gondolini tündékről, magáról Turgon királyról is, és az ő csodaszép lányáról, Idril Celebrindalról, aki szívét a halandó Tuornak adta, és akik az ikrek dédszülei voltak.

Tyria figyelmesen hallgatta a történeteket, mert Glorfindeltől hallani egész másként hatott, hisz’ ő maga is szemtanúja volt az eseményeknek.

Miközben Glorfindelt hallgatták elértek a Bruinen forrásához. A folyó csörgedezve szökkent szikláról sziklára, hogy Völgyzugoly felé siessen. A kis csapat, amint már lovaik egyenletes talajon jártak, vágtába ugratták őket, hogy még napszállta előtt az Utolsó Meghitt Otthonba érjenek.

Glorfindel volt közülük az egyetlen, aki megtette az utat Völgyzugolytól a Magas Hágóig, így ő vezette társait rejtett ösvényeken át, rövidebb utat találva otthonáig. Már kezdett alászállni a Nap, mikor elkanyarodtak balra, és eltávolodtak az immáron zubogva vágtató Bruinentől.

Átvágtak egy fenyveserdőn, majd a fenyőket lassanként tölgyek váltották fel, s nemsokára ott álltak annak a szakadéknak a szélén, ahonnan a keskeny ösvény vezetett le Völgyzugolyig. Ez az az ösvény volt, amelyen az előző évben Tyria és Nelya érkezett a többiekkel.

Sorjában leereszkedtek az úton, s mikor leértek a völgybe, Tyria ugyanolyan csodálattal adózott a szeme elé táruló épületegyüttesnek, mint amikor először látta.

Minden ugyanolyan volt, mint akkor, ugyanazok a hidacskák nyújtózkodtak az épületek között, ugyanazok a szépen faragott oszlopok tartották a teraszok tetejét, és épp úgy, mint azon a júliusi napon, most sem volt senki az udvaron.

Mind leszálltak lovaikról, és körbenéztek, de senki sem mutatkozott. Aztán egyszer csak sietős léptek zaját hallották, és kisvártatva feltűnt Arwen, és testvérei elébe futott. Hosszú, sötét haja és világoskék ruhája úszott utána a levegőben, ahogy Elladan karjaiba vetette magát.

- Végre hazatértetek! Úgy aggódtam miattatok! – Elladan szorosan megölelte őt, és csókot lehelt fehér homlokára.

Mikor elengedték egymást, Elrohirral is ugyanolyan forrón összeölelkeztek.

- Mi is aggódtunk érted, kishúgom – mondta Elrohir, és ő is megcsókolta a lány homlokát.

- Hallottuk, apád megengedte, hogy hozzámenj Aragornhoz – mosolygott Nelya.

- Kitől? – nézett végig a jelenlévőkön Arwen csodálkozva.

- Egy Glorfindel nevű madár csiripelte – felelte Tyria.

- És te honnan tudod? – fordult a megnevezetthez Arwen.

- Beszéltem Heledirrel és Meldisszel – hangzott a felelet. – De ne légy rájuk dühös, amiért elmondták.

- Nem vagyok, nem is akartam tovább titokban tartani – mosolygott a tündelány.

- Megváltál a halhatatlanságodtól? – fordította komolyra a szót Elladan, és húga szemébe nézett, hátha onnan kiolvashatja a választ.

- Igen – mondta Arwen, és egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd újra testvérére nézett.

- Én megértem a döntésedet, és tiszteletben is tartom, ámbár szomorúvá is tesz, amiért egy nap majd el kell válnunk – Elrohir küldött egy együtt érző mosolyt húga felé.

- Tudtam, hogy ti így fogtok majd vélekedni, de apa nagyon nehezen fogadta el. – Arwen szemében könnycsepp jelent meg, amit le is törölt ruhájának bő ujjával. – Talán sosem fog beletörődni.

- Azt tette, amit a legtöbb szülő tett volna: a gyermeke boldogsága fontosabb volt neki, mint a sajátja – mondta Nelya.

- Néha elkap a lelkiismeret-furdalás, amiért ilyen nehéz döntés elé állítottam. – Arwen újabb könnycseppet törölt le sötétkék szeméből.

- Te már ne törődj ezzel, neked csak az az egy feladatod van, hogy boldog légy itt Középföldén Aragornnal – simogatta meg húga vállát Elladan.

Tyria a beszélgetés hallva elszomorodott. Ugyan Elladan megígérte neki, hogy nem válik meg a halhatatlanságától, de ő mégis úgy érezte, hogy párja búcsút fog mondani öröklétének, ha ő már nem lesz. És akkor Elrond, aki már egy gyermekétől elvált Középföldén, hiába várja majd Celebríannal a hajót Valinorban, amellyel a másik kettő érkezik, mert Elladan nem jött, hanem elbúcsúzott az élettől, hogy egy ismeretlen helyen ismét vele lehessen, de hogy ez a hely létezik-e, azt ők nem tudhatták, mert Ilúvatar megőrizte titkát a Másodszülöttek túlvilágát illetően

.

 

(meleth - szeretet, szerelem)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára