yria őszintén örült annak, hogy Elrond nem neheztelt sem rá, sem Elladanra, amiért a tudta nélkül egy pár lettek. Már érkezésük napján együtt vacsoráztak, és Völgyzugoly ura egyáltalán nem mutatta, hogy bármelyikükre is haragudna.

A lány nem is kérdezett rá, miként vélekedik róluk, nehogy végül kiderüljön, egyáltalán nem örül neki, és esetleg veszekedésbe torkolljon a hangulatos vacsora.

Miután végeztek, Elladan megmutatta Tyriának a szobáját, ami a bakacsinerdei üregükhöz képest palotának tűnt számára. Gyönyörűen faragott kétszárnyú ajtón át léptek be a helyiségbe, ahol az ágy és a székek támláján, a szekrény ajtaján, az ablakok keretén mindenütt ugyanaz a kacskaringós levélminta ismétlődött, csakúgy, mint a függönyökön és az ágytakarón.

Kettejük fegyvereit egy szolgáló már felhozta, és az ágy előtt álló súlyos ládára fektette.

Az ágy két oldalán lévő szekrénykéken egy-egy fehér gyertya égett, és vetett vibráló árnyékokat a falra.

- Igazán szép szobád van – jegyezte meg Tyria, miután körbenézett.

- Már csak volt. Ha elmegyünk, valószínűleg többé nem térek vissza. – Elladan végigsimította a tölgyfaasztalt.

- Biztos, hogy nem szeretnél inkább itt lakni? – kérdezte Tyria.

- Ha apa maradni akarna, akkor talán – felelte Elladan, és kinézett az ablakon át a sötét udvarra. – Akkor te lennél Völgyzugoly úrnője – fordult mosolyogva a lány felé.

- Én? – Tyria erre sosem gondolt még. Hogy ő valaha is bármiféle úrnő legyen!

- Én vagyok az elsőszülött, tehát én örökölném a tisztséget apámtól, és te lennél az úrnő, mivel te vagy a párom – magyarázta Elladan.

- Igazad van. – Tyria leült a puha ágyra, s kisvártatva Elladan is melléült.

- De én igazából sosem akartam Völgyzugoly ura lenni, így nem is bánom, hogy elmegyünk innen örökre – nézett végig a szoba bútorzatán a tünde. – Jó lesz ott nekünk az erdőben.

- Biztosan sok emléked van Völgyzugolyról – mondta Tyria. – Végülis itt éltél mindig.

- Az emlékek a fejemben vannak, nem itt Völgyzugolyban – mosolygott Elladan. – És ahol te laksz, ott van az én otthonom is.

- Boldoggá tesz, hogy ezt mondod. – Tyria kezét Elladan kezébe csúsztatta.

Rövid ideig egymás szemébe néztek, s ahogy a szürke és a barna szempár egymásba fúródott, az emberlány és a tünde között leomlott az a vékony fátyol, az a leheletnyi szövetdarab, ami eddig még kettejük közt állott.

Elladan gyengéden felemelte Tyria állát, és hosszú csókot lehelt az ajkára, olyan forrót és édeset, amilyet még soha, s úgy adta neki, mintha több évszázadnyi életében csak erre az egy pillanatra várt volna, hogy itt legyen vele ez a lány, hogy ajkának minden mézét neki adhassa.

Aztán mikor elengedték egymást, Elladan kioldotta Tyria lórieni köpönyegének csatját, csakúgy, mint a sajátját, és az ágy végébe terítette.

Utána újra elhalmozta csókjaival a lányt, majd kisvártatva szelíden az ágyra döntötte. Tyria ettől a pillanattól fogva úgy érezte, hogy kikerült az életből, elrepültek Elladannal egy távoli helyre, a Világ Körein túlra, amelyet talán még maga Ilúvatar sem ismer.

Azon az éjszakán lett ő ténylegesen is Elladan asszonya, és a kor, amelyben még Legolas és Lalaith társaságában járta az erdőt, és a másik, amikor édesanyjával Riavodban élt a faluszéli kis házban, végleg tovaszállt, és a Sebes-folyó vízének csobogása, Csillagfény patáinak dobogása, a levegőben repdeső pillangókat űző kislány kacagása távoli emlék lett, de olyan emlék, ami örökre megmarad a szívében egy jól elzárt kis rejtekhelyen, ahová csak neki van bejárása.

 

***

Reggel Tyria Elladan karjaiban ébredt fel, a tünde álmában magához ölelte és a lány az arcán érezte minden lélegzetvételét. Óvatosan kibontakozott párja karjai közül, és körbenézett a szobában, amelyet világos fénybe vont a behúzott függönyökön átszűrődő napsütés.

Ahogy felült, lecsúszott róla a könnyű takaró, és megpillantotta meztelen felsőtestét. Akkor tudatosult benne, hogy az, ami az éjszaka történt, nem csupán képzelgés, hanem valóságos dolog volt.

Ezzel az éjszakával végleg tovaszállt a gyerekkora, habár - gondolta -, melyik gyerek jár karddal s íjjal, hogy orkokkal küzdjön meg?

Elmosolyodott ezen a gondolatán, majd kiszállt az ágyból, és összeszedte kettejük szétdobált ruháit. Miután Elladanéit szépen összehajtogatta, és az ágy végébe tette, felöltözött. Az asztalon talált egy fából faragott fésűt, melynek nyelét a már ismert levélminta díszítette, azzal bontotta ki összekuszálódott tincseit, majd visszaillesztette hajába Galadriel ajándékát.

Elladan ekkor moccant meg először, mióta ő felébredt. Álmosan felkönyökölt, és kissé hosszasan konstatálta Tyria hűlt helyét nézve, hogy párja eltűnt mellőle, majd lassan körbenézett a helyiségben, végül megállapodott Tyrián a tekintete.

- Jó reggelt! – köszöntötte őt vidáman a lány az asztal mellett állva.

- Neked is – mondta mosolyogva a tünde, majd visszafeküdt a fehér párnára.

Tyria odament az ágyhoz, és leült a szélére Elladan mellé. Tündéje a hátán feküdt, és a lecsúszott takaró láttatni engedte kellemesen izmos felsőtestét. Fekete haja szétterült a párnán és a vállán, két hegyes füle pedig mint két kis fehér falevél, ami fekete földre hullott, úgy bújt elő a hajzuhatagból.

Nem mondott semmit, csak megfogta Tyria karját, és szelíden közelebb húzta magához, majd lágy csókot adott az ajkára.

A meghitt jelenetet kopogás szakította félbe.

- Ki lehet az? – kérdezte Elladan, és felült az ágyban, majd a szemközti ajtóra meredt.

Tyria felkelt az ágyról, és az ajtóhoz sietett.

- Ki vagy? – kérdezte a tölgyfa ajtótól.

- Glorfindel – hallatszott odakintről a válasz. – Elrond úr küldött, azt szeretné, ha Elladan elmenne hozzá. Beszéde van vele.

Tyria kérdően Elladan felé fordult, s mikor a tünde bólintott, csak akkor válaszolt Glorfindelnek.

- Mindjárt megy! – mondta fennhangon, mire válaszként Glorfindel egy nagyot rávágott az ajtóra és távozott.

- Ő mindig ilyen volt? – kérdezte Tyria Elladantól, míg a tünde magára kapkodta a ruháit.

- Amióta én ismerem, igen – felelte Elladan.

- Olyan furcsa, nem tudom őt elképzelni Gondolin egyik kapitányának, sem valaki olyannak, aki megküzdött egy balroggal – mondta merengve a lány.

- Lehetséges, hogy nem is ő az igazi Glorfindel – találgatott Elladan, míg a csizmáját húzta fel. – Mindegy is, én kedvelem, és kész – zárta le a témát a tünde.

- Kibontom a hajad – ajánlkozott Tyria.

Elladan leült az egyik székre, és a lány gyors mozdulatokkal, de ügyelve, hogy ne tépjen ki túl sok hajszálat, kifésülte a tünde hosszú, fekete haját.

- Míg elvagy, megnézem a lovakat – mondta a lány, s így kettesben távoztak a szobából.

Elladan szobája egy emeleti helyiség volt, lesiettek a földszintre vezető lépcsőn, majd elváltak útjaik. Elladan balra ment, afelé az épület felé, amelyben apja szobája volt, Tyria pedig kiment az udvarra, majd jobb felé vette az útját, ott bújt meg néhány cseresznyefa mögött az istálló.

Tyria bement a hosszúkás épületbe a nyitva hagyott ajtón át. Az istálló bal oldalon lévő állásai egy-két kivételtől eltekintve üresen tátongtak – ez egyértelmű jele volt annak, hogy valaha sokkal több tünde lakott Völgyzugolyban.

A jobb oldaliaknak azonban akadt lakója, Morgilith-en, Nimloth-on, Dioron és Arfánán kívül Tyria csak Asfaloth-t, Glorfindel lovát ismerte.

A csodálatos hófehér, kékszemű kancát eleddig sosem látta, de valószínűsítette, hogy ő Arwen lova. A ló érdeklődve feléje nyújtotta rózsaszínű orrát, hátha hozott neki valamit, de csak egy kis simogatást kapott a lánytól.

Találkozott egy széles mellkasú sötétpej ménnel is, úgy gondolta, ő lehet Elrond lova. A csődör csak hegyezte a fülét, de nem jött közelebb a lányhoz.

Morgilith állásának kis ajtaját kinyitva bement a kancához, aki rögvest odaügetett hozzá, és odanyomta a fejét Tyriához.

- Jól van, na! Hát felborítasz! – paskolta meg nevetve a ló nyakát, mire az hátrébb lépett, és hangosan felnyerített.

- Asszonyom talán ki kíván lovagolni? – hangzott fel hirtelen a kérdés mögüle, ő pedig összerezzent, mert nem számított senkire itt az istállóban.

Megfordult, és egy sötéthajú tündeférfit pillantott meg, aki várakozva nézett rá kék szemével az állások közti kis folyosóról.

- Felnyergelem a lovadat, asszonyom, ha úgy parancsolod – mondta szolgálatkészen.

- Miért beszélsz így? – kérdezte Tyria, és kijött Morgilith-től.

- Mert te vagy Elladan úr asszonya, így ha valamit parancsolsz, azt teljesíteni kell – magyarázta, mintha ennek olyan magától értetődőnek kéne lennie a lány számára.

Ám Tyria nem volt ilyesmihez szokva, náluk, az erdőben még Legolast sem hallotta soha parancsolni, pedig ő magasabb ranggal rendelkezett, mint amilyennel ő maga valaha fog.

- Én nem szoktam parancsolni, én ezután sem fogok, csak kérni – mondta mosolyogva, mire a tünde kissé megszeppent.

- Akkor kérsz-e valamit, asszonyom? – tette fel újra a kérdést.

- Nem kérek semmit, de kérlek, szólíts Tyriának – kérte a lány.

- Ahogy csak szeretnéd, Tyria – mondta immár mosolyogva a tünde.

- Kilovagolni nem szeretnék, viszont arra megkérlek, hogy csutakold le a lovamat – mutatott Tyria Morgilith térdig piszkos lábaira.

- Meglesz! – A tünde elsietett a kanca letisztításához szükséges eszközökért.

Tyria becsukta a kis ajtót, majd kiment ő is az istállóból. Odakint ragyogóan sütött a Nap, csak néhány kósza fátyolfelhő úszott lustán az égen.

Ahogy átvágott az udvaron, szentül megfogadta, hogy senkinek nem fogja engedni, hogy a szolgájának érezze magát, és soha egyetlen parancsot sem fog adni, csak kérni, habár inkább jobban szeretett volna mindent maga csinálni, mint eddig.

- Lady Tyria, nem kívánsz-e valamit reggelire? – kérdezte tőle ezúttal egy ismerős hang.

Nelya állt az egyik távolabbi földszintre nyíló teraszon, és vadul integetett neki.

- Már te is kezded? – kérdezte a tündelányt, mikor odaért hozzá.

- Engem is Lady Nelyának szólítottak ma, mikor lementem a konyhába ennivalóért – közölte a lány mosolyogva.

- De ugye te nem így akarsz engem hívni? – Tyria bement Nelyával Elrohir szobájába, amely a teraszról nyílott. Az ajtóban könnyű fátyolfüggöny lengedezett a gyenge szellőben.

- Ó, nem! – legyintett Nelya, és leült egy kis asztalhoz, amelyen egy ezüsttálca volt, rajta néhány vékonyka barna kenyérszelet.

- Vegyél belőle – kínálta őt a tündelány, miután leült a másik székre.

Tyria bele akart harapni az egyik szeletbe, de az meglepően keménynek bizonyult.

- Kicsit tovább sütik, mint kéne, attól lesz ilyen roppanós – magyarázta a tündelány, és maga is elvett egy szeletet.

Evés után vidám beszélgetésbe elegyedtek, és azt taglalták, vajon milyen lesz a koronázás és az esküvő, kiket hívnak meg, milyen lesz a város díszítése a jeles napon.

Egyszer csak nyílt az ajtó, és Elrohir lépett be a szobába. Kezében egy szürke zsinórral átkötött hengerbe csavart levelet tartott. Nem tűnt túl vidámnak, a szeme körül vörös folt éktelenkedett. Láthatóan kissé megilletődött, mikor meglátta Tyriát.

- Menj vissza Elladanhoz, mert most nagy szüksége van rád – mondta végül.

- Mi történt? – kérdezte ijedten Nelya, s felállt a székről.

Elrohir felemelte a kezében tartott tekercset.

- Ezt a levelet anya írta, mielőtt elment volna Középföldéről. Mindhármunknak külön üzenetet hagyott – mondta, és közelebb lépett a lányokhoz. – Megkérte apát, hogy akkor adja oda nekünk, amikor ő is elmegy.

- De hát honnan tudta, hogy ti nem fogtok apátokkal tartani? – kérdezte Tyria, majd ő is felkelt ültéből.

- Az eldák asszonyai megláthatják gyermekeik jövőjét – magyarázta Elrohir. – De most menj!

Tyria kisietett a teraszra, onnan az udvarra, és visszafutott abba az épületbe, ahol Elladan szobája volt. Óvatosan lenyomta a tölgyfaajtó kilincsét, és benyitott a szobába.

Elladan az ágya sarkán ült, kezében anyja neki szánt levelével, és sírva olvasta a Celebrían által sok száz éve kecses tengwákkal írt sorokat. Tyria becsukta maga mögött az ajtót, és lassan a tünde felé indult. Nem tudta, mit kéne mondania. Mikor az ágyhoz ért, Elladan felnézett rá.

- Olvasd el, kérlek! – nyújtotta feléje az összepöndörödő pergamenlapot.

- De hát neked írta, nem nekem – ellenkezett Tyria.

Úgy vélte, az asszony levele nem tartozik rá.

- Igen, de én mégis azt szeretném, ha elolvasnád – kérte szelíden Elladan. – Sindarinul van, nem quenyául, el tudod olvasni.

Tyria végül kezébe vette a levelet, leült párja mellé és olvasni kezdett. A pergamen ugyan megsárgult a hosszú évek alatt, de a tinta épp olyan jól megőrizte a tengwák alakját, mintha Celebrían épp az elébb fejezete volna be írásukat.

 

Drága elsőszülött gyermekem!

 

Igaz, egy időben születtél az öcséddel, mégis Te vagy nekem az elsőszülött fiam, Téged pillantottalak meg először, amint hangosan sírva a világ tudtára adtad érkezésedet azon a meleg tavaszi napon.

Felvetődhet benned a kérdés, honnan tudom mindazt, amit a levélben leírtam Neked.

Nos, mi, az eldák leszármazottai tudhatunk előre egy s mást gyermekeink jövőjéről, ám hogy honnan került belém ez a tudás, azt nem tudnám megmondani.

Tudom, hogy búcsúnk a mai napon örökre szól. Te sosem fogod megpillantani Aman partjait, sosem fogod elhagyni Középföldét, mert évszázadok tovaszálltával múlandó kincset találsz majd, és a szíved örökké hozzá köt.

Olyan kincs lesz Ő Neked, akit nem hagysz el soha, habár kéri, tedd azt, amit néped többi tagja, és hajózz el, de Te nem fogod teljesíteni a kérését, mert nélküle nem akarsz tovább élni, és elhagyod miatta Ilúvatar ajándékát.

Többet sajnos nem mondhatok Neked, mert életed más részei ködbe vesznek előlem, nem mutatják meg magukat a képek, homályos minden, és nem akarom bizonytalan történésekkel háborgatni a lelked.

Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek, és bármi kincset, amim csak van, odaadnám azért, hogy mindig boldog legyél és örökké mosolyogj. Megőrizlek a szívemben úgy, mint a kisfiút, akit írni tanítottam, mint a serdülőt, aki életében először fogott íjat a kezében, és mint felnőttet, aki megmentett engem, akire büszkén nézhettem fel.

Most biztosan sírsz, mert soraimmal könnyet csaltam szemeidbe, de ígérd meg, ezek lesznek az utolsó könnyeid, melyeket miattam ejtesz, és ezentúl mindig mosolyogni fogsz, mint régen, sok száz évvel ezelőtt.

Mosolyogj, édes gyermekem, mert az elűzi a bajt, és fényt hoz a szívedbe. Én tudni fogom Valinorban, szomorú vagy-e vagy vidám, engedd hát, hogy a mosolyodat láthassam, hogy nyugalomban járhassak az Áldott Birodalom fái alatt.

 

Örök szeretettel

                        Édesanyád

 

 

Tyria leeresztette a pergament, mikor végzett az olvasással. Neki is teleszaladt a szeme könnyel, míg Celebrían sorait olvasta. Elladan közben már letörölte a könnyeit.

- Ha azt szeretné, hogy ne sírjak többé, akkor nem is fogok – jelentette ki magabiztosan.

- Honnan tudott rólam? – kérdezte Tyria, és átfutotta a minden bizonnyal róla szóló részt.

- Nem tudhatjuk, és valószínűleg ő sem tudta – felelte Elladan, és elvette Tyriától a levelet, majd összecsavarta, és gondosan összekötötte a világosszürke zsinórral, amit eddig a kezében szorongatott.

- Ezek szerint meg fogsz válni a halhatatlanságodtól – mondta lány, és megfogta párja szabad kezét.

- Ezt én sem tudom - rázta meg a fejét a tünde -, minden, amiről olvastál, csak képek, melyeket látott, és a benne szereplőknek nincsen tudomásuk a történésről, nem tudják, valóban úgy lesz-e?

- De így teszel majd, ha meghalok? – kérdezte Tyria, és szigorúan Elladanra nézett, hiszen jószerivel megtiltotta neki, hogy halandóvá váljon, ha ő már nem lesz.

- Nem tudhatom – felelte Elladan, majd elengedte Tyria kezét, és felállt az ágyról. – Ne beszéljünk róla, kérlek.

- Jól van – egyezett bele Tyria, de tartott tőle, hogy Celebrían látomása valóság volt.

Sokszor végiggondolta, hogy pontosan miért is szeretné, ha Elladan halhatatlan maradna. És a válasz mindig ugyanaz volt: nem bírta volna elviselni, hogy ő, akit annyira szeret, meghalna, eltűnne a világból, mintha sosem létezett volna, mintha csak egy álomkép lett volna Középfölde történetében, akire senki nem emlékszik, akit senki nem emleget fel meleg nyáréjszakákon a tűz mellett ülve.

 

 

(bess - asszony, feleség)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára