négytagú kis csapat másnap már indult is vissza a Bakacsinerdőbe. A reggel és a délelőtt azzal telt el, hogy Elladan és Elrohir összeszedték azokat a holmikat, melyeket magukkal szerettek volna vinni.

Elladan ragaszkodott a faragott keretes állótükréhez, de Tyria nem hitte, hogy jól fog mutatni az üregükben, így újra felvetette a házépítés lehetőségét.

- A többiek is biztosan segítenek – mondta a lány, amikor a tünde leakasztotta a falról a tükröt.

- Igazad van, azt hiszem, meg kell próbálnunk házat építeni – egyezett bele Elladan, és az ágya előtt álló ládához térdelt, majd miután leszedte róla a rajta fekvő fegyvereket, felnyitotta a tetejét.

Rövid kotorászás után egy bőrtokban pihenő tőrt vette elő, majd előhúzta a pengét s az hidegen megcsillant a beáradó napfényben.

- Ezt is elviszem, talán egyszer még szükség lehet rá – forgatta meg az elegáns acélpengét a fényben Elladan, majd visszacsúsztatta a tokjába.

Az elszállítandó holmik közé került három pár csizma, néhány bőröv, egy sastoll penna egy félig üres tintásüveggel, tíz tekercs pergamen, Elladan majdnem teljes ruhatára (amely erősen meghaladta Tyria ruháinak számát), a faragott fésű, megszámlálhatatlan hajdísz (némelyik igencsak mutatós darab volt a vékony zsinórra fűzött apró fagolyóbisokkal), három csomag nyílvessző, Celebrían levele és Tyria legnagyobb megrökönyödésére a szoba közepén terpeszkedő kerek szőnyeg, melybe Elrond, Celebrían, Elladan, Elrohir és Arwen neve volt beleszőve a tekergő indák közé.

- Ez talán be sem fér az üregbe! – mondta Tyria, míg ő fogta az immár összetekert szőnyeget, hogy Elladan ráköthesse a zsineget.

- Megépítjük azt a házat, egyet se félj! – bizonygatta, miközben a csomón dolgozott.

Az apróbb holmikat végül a súlyos ládába pakolták, a tükröt és a szőnyeget külön vitték le az udvaron álló szekérhez, mellyel utazni szándékoztak, és mely elé már be is fogták Diort és Nimloth-t.

Elrohir sem nagyon akart megválni egyetlen kedves tárgyától sem, a szekér szalmával teliszórt raktere már félig megtelt az ő holmijaival. Ő is teletöltött egy ládát a kisebb dolgokkal, és csak egyetlen nagyobb tárgyat hozott: egy sokágú kecses álló gyertyatartót, mely a szalmába fektetve pihent.

- Tudnám, mire kell nekünk ez a gyertyatartó… - motyogta az orra alatt Nelya, aki segített Tyriának és Elladannak feltuszkolni a tünde ládáját a szekérre.

- Talán világítani – válaszolt Elladan.

- De hát mi látunk a sötétben is, és könnyen kigyulladhat tőle a fa! – vetette ellen Nelya.

- Építsetek ti is házat – javasolta Tyria.

- Lehetséges, hogy úgy fogunk dönteni – mondta a tündelány. – Elrohir még az ágyát is hozni szerette volna, de belátta, hogy nem fér fel a szekérre.

Elladan és Tyria még visszamentek a szobába, hogy a tünde körülnézhessen, hátha van még valami, amit elvinne magával. Becsukták az ablakokat, és elhúzták a függönyöket, megigazították az ágytakarót – mintha csak kis időre mennének el.

- Ha kész a ház, visszajövünk még az ágyért – mondta Elladan, miközben magukra vették köpönyegüket és fegyverzetüket.

- Azt a nagy szekrényt nem szeretnéd hozni? – bökött mosolyogva Tyria fejével a sarokban álló sötétbarna díszes bútorra.

- Ha van az erdőben olyan széles szekér – kacsintott rá Elladan.

A tünde még egyszer utoljára körbenézett a helyiségen, majd Tyriával kézen fogva kimentek a kétszárnyú ajtón, s akkor Elladan úgy érezte, megszületett benne a döntés, hogy végleg elhagyja Völgyzugolyt, azt a helyet, ahol megszületett, felnőtt, és melyhez annyi szép emléke fűződik.

Induláskor Elladan és Elrohir hosszan búcsúzkodtak a völgyzugolybeli tündéktől, mert sokan voltak köztük, akik nem jönnek majd el Aragorn és Arwen esküvőjére, hanem egyenest Szürkerévbe mennek.

Apjuktól és húguktól csak egy rövid ölelést kaptak, hisz’ nemsokára találkoznak Minas Tirith-ben. Tyria és Nelya őszintén meglepődtek, mikor Elrond őket is átkarolta, egyáltalán nem számítottak rá, hogy a tünde ilyen könnyen a bizalmába fogadja őket.

Az ikrek felültek a szekérre, a két lány a lovaikra, és a telirakott szekér hamarosan kigördült Völgyzugoly keleti kapuján.

A négyes csapat ugyanazon az úton haladt, amelyiken idefele jöttek. A lovakat váltották, hol Morgilith és Arfána húzta a szekeret, hol újból Dior és Nimloth. Az út azonban ezúttal öt napig tartott, mert a szekérrel lassabban tudtak haladni, ráadásul keresniük kellett egy kivételesen sekély szakaszt az Anduinon, ahol át tudnak kelni vele.

Az ötödik napon, szürkületkor érték el a Bakacsinerdő határát. Megkeresték az Öreg Erdei Utat, s azon haladtak tovább otthont adó fáik felé. Az erdő csendesen vette őket körbe, csak néhány kései madárka dalolgatott még az ágakon.

Hirtelen egy szintén négytagú csapat vágott elébük délről. Mindannyian lovakat vezettek kantárszáron, s minden ló épp olyan rohani nyerget hordott a hátán, mint Morgilith, ugyanis a négy tünde nem volt más, mint Lalwen, Silith, Rúmil és Orophin, akik a hátasokat Helm-szurdok ostroma után kapták Théoden királytól.

- Nahát! – sikkantotta Silith, mikor felismerte őket. – Visszatértetek Völgyzugolyból!

- Csak nem ti is ideköltöztetek? – kérdezte vidáman Tyria, és elcsusszant lova hátáról.

Silith és Lalwen elengedték patásaik kantárszárát, és odafutottak az érkezőkhöz.

- Igen, úgy döntöttünk, hogy még nem akarunk elhajózni Valinorba, kiélvezzük a kiérdemelt békét Középföldén – újságolta Lalwen, miután megölelték Tyriát.

Közben Nelya leszállt Arfánáról, az ikrek is a szekérről, Rúmil és Orophin pedig odajöttek hozzájuk a négy rohani lóval.

- Mi hír Völgyzugolyban? Lesz esküvő? – kérdezte Rúmil sindarinul – tünde ezek szerint még mindig nem tanult meg nyugoriul.

- Lesz bizony! – vágta rá vidáman Nelya. – De Arwen nem értesítette erről Aragornt, mert meglepetést akar neki szerezni.

- Ó, mi már nagyon rég nem láttuk Arwent! – sajnálkozott Silith. – Talán már ötven tavasz is eltelt, mióta Lórienban járt.

- Ugyanolyan gyönyörűséges a kishúgunk, mint akkor volt – mosolygott Elladan.

- Nem is kétlem – felelte Silith és biccentett egyet.

Ekkor mindannyian megfordultak, ugyanis egy ismeretlen lovas tűnt fel nyugati irányban.

- Egy ember – állapította meg halkan Nelya.

Tyriának már nagyon meresztgetnie kellett szemét, ugyanis időközben szinte teljesen besötétedett.

A lovas odaért hozzájuk, egy sötéthajú férfi volt az, aki útiköpönyegébe burkolózva ült deres lova hátán.

- Jó estét, vándor! – köszöntötte őt Elladan. – Mi járatban vagy erre?

- Jó estét az uraknak és a hölgyeknek!  - mondta fennhangon az idegen. – Gondor királya küldött engem, egy üzenetet kell átadnom bizonyos Legolasnak. Tudnátok segíteni, merre találom?

- Te hoztad a meghívót a koronázásra! – kiáltott fel Nelya és izgatottan odasietett a lovas mellé.

- Igen, tünde kisasszony, így van, de csakis Legolas úrnak adhatom át – közölte a férfi, és nyeregtáskájából előkotort egy összecsavart pergamenlapot, melyet egy aranyszínű zsinór és egy piros pecsét zárt le.

- Idehívom! – ajánlkozott Silith, majd felpattant a lovára, és elvágtázott észak felé.

- Nagy a készülődés már Gondorban? – érdeklődött Elrohir, miután a tündelány eltűnt a fák közt.

- Nagy bizony, uram – felelte a gondori. – Oly’ régen nem volt koronázás Minas Tirith-ben, hogy még a ma élő legidősebbek sem emlékeznek rá. Nagy öröm ez népem számára.

Kisvártatva Silith visszaért Legolasszal és Lalaith-szal a nyomában.

- Sziasztok! – hangzott fel a tündelány vidám köszöntése, ahogy kiléptek lovaikon az útra.

- Te vagy Legolas, uram? – kérdezte a gondori férfi a megnevezettől.

- Én lennék az – felelte a tünde, majd átvette a feléje nyújtott tekercset.

Kibontotta a csomót, felszakította a pecsétet, majd gyorsan átfutotta a tengwákkal sindarinul írt szöveget. A többiek izgatottan várták a fejleményeket.

- Május elsején lesz a koronázás – foglalta össze Legolas.

- Az még kicsivel több, mint egy hónap – tette hozzá Lalaith.

- Akkor lesz idő elkészíteni az ajándékokat – csavarta össze a pergament Legolas.

- Mit fogunk adni nekik? – kérdezte kíváncsian Tyria.

- Apám és én már beszéltünk erről, ő azt javasolta, hogy Halatir készítsen egy igazán pompás, királyhoz méltó íjat a hozzá tartozó nyilakkal és tegezzel Aragornnak – mondta a tünde.

- Nem egy, hanem két íjat – javította ki Nelya. – Arwen hozzámegy a koronázáson.

- Ez nagyszerű! – csapta össze tenyerét Lalaith.

- És Aragorn még csak nem is sejti, ugyanis Arwen nem árulta el neki – tette hozzá Lalwen.

Legolas felajánlotta a futárnak, hogy elkíséri a palotába, ahol eltöltheti az éjszakát, így ők ketten elindultak egy északkeleti ösvényen, míg a lórieni tündék és Lalaith északi irányban távoztak.

Elladan, Elrohir, Nelya és Tyria tovább mentek az Öreg Erdei Úton, mígnem elértek egy, a szekér számára is elég széles északra tartó ösvényen. Mikor megérkeztek Tyria és Elladan fájához, az ikrek leszedték Elladan holmijait a szekérről és jobb híján egyelőre az istállóként szolgáló alsó üregben helyezték el azokat. Kifogták Nimloth-t a jármű elöl, és Arfána került a helyére, majd Elrohir és Nelya is elindultak nem messze lévő fájuk felé.

Mivel már vaksötétség uralkodott az erdőben, Elladan segített Tyriának felmászni az üregükbe – nem alatta, hanem mellette mászott, és mondta a lánynak, hol tud megkapaszkodni. A régi tölgyükön nem okozott gondot Tyriának a sötétség, mert ott már kívülről tudta a kis göcsörtök helyét, ahol biztos fogást talált.

Elladan ezután újra lemászott, hogy bevigye a lovakat a helyükre és felhozza a takaróikat.

A nyeregtáskákban akadt még lembas, ezt is felvitte, mert nem tudta, hátha éhes Tyria. Felérvén Elladan elkészítette kettejük fekhelyét, és odaadta a lánynak a lembast, amit az el is fogadott, mert megéhezett az úton, úgy, ahogy a tünde sejtette.

Miután megette a kis darab tündekenyeret, Tyria lefeküdt és Elladan gondosan betakargatta. Lezárta a bejáratot, és ő maga is bevackolt a lány mellé.

- Holnap elkezdjük építeni a házat? – kérdezte Tyria.

- Őszintén szólva, én nem értek hozzá, kell keresnünk valakit, aki igen – felelte bizonytalanul Elladan.

- Talán a lórieni tündék között akad ilyen – találgatott Tyria. – Mekkorát szeretnél?

- Hát, úgy gondoltam, kéne egy előtér, bal- és jobboldalt egy-egy szobával – mondta a tünde a sötétben.

- Minek két szoba? – kérdezte Tyria a feketeségtől.

- Ha egyszer lesz gyermekünk, neki is kell egy szoba – válaszolta Elladan, és hallatszott a hangján, hogy mosolyog.

- De az még odébb van – figyelmezette őt Tyria. – Előbb el kell mennünk Keletre.

- Én is úgy gondoltam – sietett megnyugtatni őt Elladan. – De akkor… nem szabad most, tavasszal többet olyat tennünk, mint Völgyzugolyban.

Tyria ritkán beszélt ilyesmikről a tündékkel, nagyrészt Lalaith mesélt neki ilyesféle dolgokról, tőle tudta azt is, hogy tündebabák csak tavasszal foganhatnak, és egy év múlva, szintén tavasszal jönnek a világra, de mivel ő ember volt, lehetséges, hogy az év többi részében is teherbe eshet.

Ezt elmondta Elladannak, mire a tünde felkönyökölt fektében, és homlokon csókolta őt.

- Akkor egész addig nem tesszük meg, míg vissza nem jövünk Keletről – állt elő a megoldással a tünde. – Nekem elég, ha együtt lehetünk.

- Most különben is a házépítés az első – mondta Tyria.

- Jó, holnap megkérdezzük a lórienieket, hátha tudnak segíteni. – Elladan megfogta Tyria kezét a takaró alatt.

- Gyönyörű fleteket készítettek odahaza, biztosan jól értenek az építkezéshez. – A lányban még élénken éltek az Aranyerdőben látott kecses, ám mégis stabil, a mallornfák lombozatában megbúvó építmények látványa.

- Szép házunk lesz, megígérem – fogadkozott Elladan kis idő múlva.

- Köszönöm – suttogta Tyria félálomban, majd néhány pillanat múlva mosollyal a szája szegletében elaludt.

Elladan még egy darabig nézte őt a sötétben, de kisvártatva őt is elnyomta az álom. Nagyon boldog volt, amiért együtt élhet ezután Tyriával, és úgy érezte, bárhová készséggel követné, még ha a lány a Világ Körein kívülre akarna utazni, oda is vele menne. Édesanyja írott szavai is sokat jártak a fejében, aki előre tudta, hogy ő is a halandó életet fogja választani, akárcsak Arwen. Elladan tudta, hogy Tyria nem szeretné ezt, de ő képtelen lett volna nélküle élni, hisz’ a világ kietlen pusztasággá fog változni számára, ha a lány meghal. Ha ez eszébe jutott, mindig gyorsan kikergette elméjéből ezeket a gondolatokat, hisz’ Tyria nagyon fiatal, és száz meg száz orkkal megküzdött már, mi baja eshetne? Sokáig fog élni, és gyermekeik lesznek, egy kislány és egy kisfiú – valamiért mindig így látta jövendőbeli családját. Ám előtte még vár rájuk egy nagy utazás, melynek nem tudják, mikor és hol lesz a vége, de Elladan őszintén szerette volna, ha Tyria megtalálja a családját, a népét, akikhez valójában tartozik.

 

 

(adab - ház, épület)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára