inya szemét a talajra szegezve járkált a sziklás vidéken. Ragadozó madarak – sasok, ölyvek, kányák – evezőtollait kereste az Aragorn és Arwen számára készítendő nyilakhoz. Halatirral jöttek fel kettesben a hegyekbe, az íjkészítő a lány feje feletti sziklapárkányon kutatott megfelelő tollak után. Néhány nagyobb repedésbe is benézett, hátha oda sodort a szél egy tollat, amire neki épp szüksége volt.

Odafenn vidáman ragyogott a Nap, s a gyenge szél vékonyka, fehér felhőket hajtott kelet felé. Az erdőbe teljes erejével és minden szeszélyével beköszöntött a tavasz, sokat sütött a Nap, de épp olyan sokszor el is borult az idő, és finom illatú záporok áztatták a Bakacsinerdő szomjas fáit.

- Ó, nézd! – kiáltott fel Minya, s felemelt egy nagyobb kő mögött megbúvó sastollat.

Halatir felegyenesedett, és miután megpillantotta a hófehér, hibátlan tollat, a lányra mosolygott.

- Ez nagyon szép! Pont ilyenekre van szükségünk – mondta, és odasétált Minyához a kőtömböket kerülgetve.

Ő maga is már sokat talált, a legszebbeket a hajába tűzködte, nehogy bajuk essen.

- Igazán nagy segítség vagy te nekem, Minya – vette el a tollat a lánytól Halatir. Megforgatta az ujjai között, majd a tündelány hajába tűzte.

- Nem olyan nagy művészet tollakat keresni! – hárította el legyintve a férfi dicséretét Minya.

- Akkor is jó, hogy segítesz – rázta a fejét Halatir. – Egyedül kétszer annyi időbe tellene átfésülni a terepet.

- Szerinted mennyire lesz szükségünk? – kérdezte Minya és felemelte a kezében tartott tucatnyi fehér, enyhén cirmos tollat.

- Van még otthon néhány ilyen tollam, úgyhogy azt hiszem, elég lesz – mondta Halatir, s azzal elindultak lefelé az enyhe lejtőn, melynek aljában, ahol a fenyveserdő kezdődött, kettejük lovai várakoztak.

Az eddig a kezükben fogott tollakat a két kanca sörényébe tűzködték, hogy épen jussanak el Halatir műhelyébe.

Lassacskán maguk mögött hagyták a fenyvest és lombos fák között folytatták útjukat. Fejük felett ezerféle madárka zengte énekét, s ugrált egyik ágról a másikra, hogy megfelelő helyet keressen fészkének.

Azonban nem csak madarak kerestek lakóhelyet, hanem az újonnan érkezett lórieni tündék is, akik közül csak kevesen követték az itteniek szokását, és telepedtek meg üregekben, ugyanis a többségük nekiállt fleteket építeni, s a kis teraszok fölé elegáns tetőzetet ácsoltak, a fák törzse köré pedig lépcső került, mégpedig állandó, és nem csak kötéllétra, mint Lórienban, hisz’ már nem kellett tartani attól, hogy ellenség támad rájuk, és mászik fel otthonaikba.

A lórieni erdőtündék azonban más újdonsággal is szolgáltak rokonaiknak: sok kis lámpást hoztak otthonról, amiben Valinor fénye ragyogott, s csak meg kellett érinteni őket, hogy fehér fényt adjanak, s újból megérinteni, hogy kialudjanak.

Lalwen és Silith ilyen kis lámpást ajándékozott Tyriának is, hogy a lány csillagtalan éjszakákon is lásson.

Tyria és Elladan háza is készülőfélben volt. Végülis úgy döntöttek, hogy a tölgyfa tövében kezdenek építkezni. Az ő fájuk elég közel magasodott egy másikhoz, így a ház a két fa közt épült, s a tölgyek alsó üregeit is majdani otthonukhoz kapcsolták.

Néhány lórieni tünde készséggel segített nekik, hisz’ a házépítéshez ők elég jól értettek.

Barátaik közül többen is rövidebb-hosszabb ideig ott maradtak segédkezni, s a kezdéstől számított második hét elején a csinos kis faház teljesen el is készült.

- Ez csodálatos! – csapta össze a tenyerét Nelya, mikor mind a házikó előtt álltak.

Ő és Elrohir is úgy határoztak, hogy házat építenek, de csak akkor akarták elkezdeni, amikor visszajöttek Gondorból.

- Köszönjük mindenkinek, aki segített nekünk – nézett körbe hálásan az egybegyűlteken Elladan.

- Nem tesz semmit – szabadkozott Lalaith. – Menjünk be! – javasolta a tündelány, s gyengéden megbökte Tyriát, hogy menjen előre, hisz’ ő lesz a ház asszonya.

Mind besétáltak a levélmintával ékes ajtón, s megálltak a helyiség közepén. A háznak csak két ablaka volt, melybe Tóvárosból szereztek üveget, lévén a tündék nem foglalkoztak üvegkészítéssel.

Bal- és jobboldalt a két tölgy üregei sötétlettek. Elladan és Tyria úgy gondolták, hogy az egyiket használják hálószobának, a másikat pedig élelemraktárnak, legalábbis addig, míg gyermekük nem születik, akkor ugyanis majd ő kapja meg a kerek helyiséget.

- Itt elfér a szőnyeged is! – járta körbe a jövőbeli hálószobát Tyria.

- És az ágyam is – lépett be mellé Elladan.

- Tényleg el akarod hozni azt az óriási ágyat Völgyzugolyból? – kérdezte megrökönyödve Tyria.

- Hát… - habozott Elladan -, lehet, hogy inkább meg kéne kérni valakit, hogy csináljon egyet nekünk.

- Te tudsz ágyat csinálni? – hangzott fel Minya hangja, mire mindenki a ház nyitva hagyott ajtaja felé fordult, mert nem vették észre, mikor érkezett meg a lány Halatirral a nyomában.

Legolas, Lalaith, Rúmil, Lalwen, Silith, Orophin, Tatya, Menel, Nelya és Elrohir a hálószoba ajtajában álltak, így nem látták, hogy másik két társuk is megérkezett háztűznézőbe.

- Az enyémet is én csináltam – mondta Halatir, majd végighúzta kezét az ablakkereten, leellenőrizve lórieni kollégái munkáját. – Amin most te alszol – tette még hozzá visszafordulva a lányhoz.

Így is volt, Halatir átengedte a fekhelyét Minyának, maga pedig leköltözött a földre egy takaróra, pedig a lány felajánlotta, hogy ő alszik a padlón, nem akarta kitúrni Halatirt a helyéről, de az íjkészítő hajthatatlan volt a kérdésben.

- Csinálnál nekünk is egy ágyat? – kérdezte Elladan, s kijött a fa üregéből.

- Természetesen, hisz’ a házépítésben nem tudtam segíteni – mosolygott Halatir.

Azért kellett nélkülözniük az íjkészítőt az építkezésnél, mert az szüntelenül az Aragornnak és Arwennek szánt íjakon dolgozott, csak minden másod- vagy harmadnap aludt éjjel.

A két íjon s a hozzá tartozó nyilakon kívül még mást is szántak az újdonsült házaspárnak. Legolas ötlete volt, hogy keressenek az erdőben kis facsemetéket, óvatosan ássák ki, s vigyék Minas Tirith-be, mert túl kopárnak találta a várost ottjártukkor.

Ő és Lalaith egész nagy területet bejártak, s már kéttucatnyi kis fára került aranyszínű zsinór, jelezve, hogy az is az elszállítandó csemeték közé került.

Aztán végül tíz nappal a koronázás napja előtt a tündék felkerekedtek Minas Tirith-be.

Celeborn és Galadriel nem sokkal előtte tértek vissza Lothlórienből, magukkal hoztak néhány holmit, amit el szerettek volna vinni Valinorba, hisz’ ők a koronázás után indulnak is Szürkerévbe.

Halatir és Minya gondosan becsomagolták egy hosszú és lapos faládába a két íjat, a két tegezt a nyilakkal, azt a facsemetékkel együtt egy vászontetővel ellátott szekérre rakodták. A fácskákat nagy labdányi földdel együtt ásták ki a helyükről, azt vászonba csomagolták, hogy kibírják az utat új otthonukig.

Az indulás napjának hajnalán megérkezett a törpök küldöttsége is Gimli vezetésével. Amikor a gondori futár eljött az erdőbe, másnap Legolas maga ment elmondani a koronázás hírét, és megbeszélték ezt a korai időpontot, mikor még a Nap sem bukkant fel a látóhatáron.

A törpök népe gyalog érkezett, Gimlit leszámítva, aki Arod hátán bukkant fel a földúton. Gimlin kívül Glóin és még egy tucat törp jött, hogy képviseljék fajukat a fontos eseményen.

Nem hoztak magukkal ajándékot, ugyanis úgy tervezték, hogy készítenek egy új kaput Minas Tirith-ben, mivel az előző megsemmisült a Pelennor mezei csatában.

A népes társaság akkor indult el, mikor az első napsugár felbukkant Keleten. Úgy tervezték, hogy elmennek egész az erdő déli határáig és átvágván a Barnaföldeken jutnak el Osgiliath-ig, ahol majd átkelnek az Anduinon.

Az ajándékokat szállító szekér miatt nem tudtak gyorsan haladni, de számításaik szerint így is időben Gondorba érnek.

Az erdőt elhagyván kiértek a tágas Barnaföldekre, arra a vidékre, melyen át Legolas hazavezette a többieket a háborúból. Tyria Elladan mellett lovagolva gyakran elnézegetett keleti irányba, valahol arra sejtette a Rhûn-tengert és anyja sírját. Ugyan még nem szólt barátainak, de Keletre való indulásuk előtt még el akart menni a Sebes-folyó torkolatvidékére, hogy meglátogassa anyja nyughelyét.

Nagyrészt csendben, vagy halkan beszélgetve folyt az utazás, csak Minya nevetése törte meg néha a csendet, a lány Halatir mellett ült a szekéren, és az íjkészítő régi történeteket mesélt neki, amik a Másodkorban estek meg az erdőben.

A menetet Thranduil, Celeborn és Galadriel vezette, majd elszórtan következtek a többiek, tündék, törpök vegyesen, s az utazók sorát a szekér zárta.

Már szinte teljesen leszállt az éj, mikor Thranduil úgy határozott, hogy megállnak. Nem hoztak magukkal sátrat, csak néhány takarót, így mindenki azokon töltötte az éjszakát. Tyria kicsit megütközött rajta, hogy Galadriel is egyszerűen a földön fekve alszik, de aztán eszébe jutott, hogy a tündenő átkelt a Helcaraxén hosszú idővel ezelőtt, így biztosan nem okoznak gondot neki a kissé mostoha körülmények.

Tyria Elladan mellett feküdt a frissen nőtt fűre terített takarón. A fejük felett ragyogó égboltot nézték, mikor egyszer csak egy fényes csóvát húzó hullócsillag szelte át az eget.

Nelya izgatottan felsikoltott, a törpök felől pedig dörmögős „Óóóó!” kiáltások hallatszottak.

- Kívánjon mindenki valamit! – ült fel hirtelen Lalwen és körbenézett fekvő társain.

- Én azt kívánom, hogy Rúmil tanuljon meg nyugoriul, mert belefáradtam a fordítgatásba! – jelentette be gyorsan Silith, mire mindenki felnevetett, és a megnevezett sindarinul kérdezgette párját, min nevetnek a többiek és mit mondott róla a lány.

- Te mit kívánsz? – kérdezte Elladan Tyriát.

- Hogy többé ne legyen háború, és mind békében, boldogságban élhessünk – felelte a lány, és a sötétben megfogta a tünde kezét.

- Apa, te is kívánj! – kérte Thranduilt Lalaith.

- Már minden teljesült, amit szerettem volna – mondta a király és elmosolyodott. – De nem árulom el, mik voltak azok, mert akkor elveszhetnek.

- Ez nem ér… - jelentette ki tettetett sértődöttséggel Lalaith.

Egy darabig még kérdezgették egymást a kívánságokról, de aztán megállapodtak abban, hogy a csillag túl rég esett le, és valószínűleg már nem működik a hatása, hiába kívánnak bármit is.

Utazásuk kellemesen telt az elkövetkezendő napokban is, de mikor elérték az Árnyékhegység szürke vonulatát, akkor elkomorodtak kissé. Még a folyvást beszélgető, nevetgélő Nelya és Silith is elhallgattak. Ugyan Mordor elpusztult, de az óriási szürke tömb még mindig vészjóslóan magasodott a csapat fölé.

A nyolcadik napon érkeztek el Osgiliath-hoz. A jóformán teljesen lerombolt városban lázas munka folyt, Aragorn parancsára elkezdődtek az építési munkálatok. Az ott dolgozók megálltak a munkában és kíváncsian méregették a jövevényeket. Ennyi tündét és törpöt még sosem láttak egyszerre. Nelya nem illetődött meg az emberek pillantásaitól, néhányuknak barátságosan odaintett.

Az építők egész addig nem folytatták a munkát, míg a menet el nem hagyta a várost.

Innen, az Anduin nyugati partjáról már nem csak a tündék éles szeme, de Tyria és a törpök is látták Minas Tirith hófehér, hegyoldalban nyugvó épületeit.

Tyriának nagyot dobbant a szíve, jó volt visszatérni ide, s most nem háborúba érkeztek, hanem boldogságba és nem sírástól lesz hangos a város, hanem nevetéstől.

- Ott! – mutatott Lalaith egy messzi, fekete pontra, amely velük egyvonalban, észak felöl haladt a város felé.

- Mi az? – kérdezte dörmögve Gimli Arod hátán.

- Ha nem csal a szemem, ez apa és Arwen néhány völgyzugolyival, habár Arwent nem látom - nézte mereven a lassan haladó pontot Elrohir.

Nyugatnak fordultak, hogy keresztezzék a többi tünde útját. Ahogy közeledtek, úgy váltak egyre tisztábbá körvonalaik, s egy idő után Tyria is felismerte a széles mellkasú mén hátán lovagló Elrondot, és a szürke Asfaloth-on haladó Glorfindelt. Ez utóbbi vette őket észre először és előresietett Elrondhoz, aki megállította társait. Nagyjából tizenöten jöttek el Völgyzugolyból az esküvőre, egyikük egy vászonsátras szekeret hajtott, ami után Arwen lova, a kékszemű kanca volt kötve.

- Elrond! Ezer éve nem láttalak! – kiáltott fel Thranduil, mikor odaértek a másik tündecsapathoz.

Tyria sejtette, hogy ez az ezer év valóban ennyi időt takar, nem csupán jelképesen értette a tünde.

A szekér végéről ekkor ugrott le Arwen, és nagyszüleihez sietett, akik leszálltak lovaikról, hogy megöleljék egyetlen leányunokájukat.

- Olyan boldog vagyok, hogy ti is eljöttetek! – mondta a tündelány, mikor Galadriel elengedte őt.

- Hogy is hagyhatnánk ki ezt az eseményt, amelyre oly’ régóta vársz? – Celeborn halántékon csókolta a lányt.

A két egyesült csapat folytatta útját Minas Tirith-be. Arwen visszamászott a szekérre, hogy Aragorn még véletlenül se vehesse észre érkeztét.

A tündék, törpök és Tyria Thranduil, Celeborn, Galadriel és Elrond vezetésével vonultak be a Fehér Városba, ahol az utcán fel-alá siető emberek főhajtással köszöntötték a magas rangú vendégeket.

Tyria borzasztó izgatott volt, hisz’ holnapután lesz a koronázás és az esküvő, mindkettő olyan esemény, amit nagyon szeretett volna látni, és megtisztelve érezte magát, hogy jelen lehet abban percben, mikor Gondor visszakapja királyát, és a király megkapja azt, amire olyan nagyon vágyott.

 

 

(glass - öröm)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára