Thranduil vezette kis csapat nagyjából félórányi kényelmes lovaglás után elérte a Sebes-folyón átívelő hidat, amely a palota kapujához vezetett. Útközben több tündével is találkoztak, akik örömmel üdvözölték őket újra az erdőben. Néhányukat nem is ismerték, ők Lórienből jöttek, és csak szóbeszédként hallották, hogy milyen messzi vidékeket jártak meg.

A kapuban a szokásos két tünde állt őrséget, a domb melletti elkerített részen néhány ló legelészett a tavalyi fűből, köztük Alassiel, Legolas lova is, aki felkapta a fejét, amint a kis társaság közelebb ért.

Jöttükre két tünde jött elő a sziklába vájt kis helyiségből, akik a lovakat voltak hivatottak gondozni.

- Mindet etessétek, itassátok meg, de csak az enyémet szerszámozzátok le – utasította a két tündét Thranduil, miután mindannyian leszálltak a nyeregből.

Legolas odament a karámhoz, mire Alassiel a léckerítéshez nyargalt, és odadörgölte a fejét gazdájához.

- Látod, visszatértem hozzád – simogatta meg pej ménje nyakát Legolas.

- Nagyon hiányoztál neki – jegyezte meg Lalaith, mikor ő is a karámhoz ért. – Néha el-eltűnt az erdőben, hogy megkeressen.

- Most már nem is hagylak el soha – ígérte meg Alassielnek Legolas, mire a ló boldogan felnyerített.

- És mi a terved Aroddal? Őt is megtartod? – kérdezte Lalaith.

- Azt hiszem nem – mondta halkan Legolas, hogy csak húga hallja a szavait -, elajándékozom Gimlinek.

Lalaith elmosolyodott az ötlet hallatán, majd ő is megsimogatta Alassielt, és visszatértek a többiekhez, aztán Thranduil vezetésével bementek a nyitva álló kapun.

Odabenn a szembejövő tündék mind főhajtással köszöntötték őket, majd siettek tovább a dolgukra. Tyria szívét melegség öntötte el a faragott levélmintás oszlopok és a fáklyák táncoló fénye láttán. Most érezte igazán úgy, hogy hazaérkezett.

Hirtelen egy alacsony alak bukkant ki az egyik oldalfolyosóról, és odafutott Gimlihez. Tyria Völgyzugolyban találkozott ezzel a másik törppel: ő volt Glóin, Gimli apja. Törpnyelven hadartak egymásnak, majd mindketten a tündék és Tyria felé fordultak.

Lalaith lehorgasztott fejjel lépett Glóin elébe.

- Bocsánatot szeretnék kérni a völgyzugolybeli viselkedésem miatt – mondta a lány.

- Ugyan, apáddal már kibékültünk – felelte Glóin érces hangján. – Felejtsük el!

- Nem is említetted, hogy a lányom megbántott téged – nézett a törpre meglepetten Thranduil, majd vetett egy lapos pillantást gyermekére. – És te sem.

- Talán jobb is – kottyant közbe Legolas halkan, de apja meghallotta.

- Mit csináltál? – kérdezte a király Lalaith-tól.

- Hát, elég csúnyán beszéltem vele – vallotta be szemlesütve a lány.

- Jól van – enyhült meg Thranduil. – Ha Glóin megbocsátott neked, akkor én sem haragszom rád, lányom, de többé ne hozz szégyent a népedre.

- Úgy lesz! – ígérte Lalaith.

Ebben a pillanatban két tünde lépett ki arról az oldalfolyosóról, ahonnan az imént Glóin érkezett. Tyriának kellett egy kis idő, míg felismerte Galadrielt és Celebornt, ugyanis most mindketten az övékéhez hasonló ruházatot viseltek, nem olyat, mint Lórienban.

- Végre megérkeztetek, lányom fiai – szólt Galadriel mosolyogva, majd Elladan és Elrohir odasiettek hozzájuk, hogy köszöntsék őket.

- Megvan még a hajdísz, amit adtam? – fordult Tyriához Lórien úrnője, miután unokáik társaságában csatlakoztak hozzájuk.

- Egész végig viseltem – felelte a lány, és megfordult, hogy a tünde láthassa a levélforma csatot.

- És neked megvannak-e még a hajszálaim, Glóin fia Gimli? – fordult most a törphöz Galadriel, mire annak arcszíne erősen hasonlítani kezdett a szakálláéhoz.

Gimli az övéhez nyúlt, s csodák csodájára azon ott voltak rákötözve Galadriel arany hajszálai. Tyria le merte volna fogadni, hogy Gimli már rég elvesztette őket az utazás és a harcok közepette.

- Amint hazaérek, sérthetetlen kristályba foglalom őket, úrnőm – mondta Gimli főhajtással kísérve.

- Nem hittem volna, hogy még valaha eljön a nap, mikor törpök és tündék békében fognak élni egymással – nézett végig a kis társaságon Thranduil.

- Talán nem csak élni, de harcolni is – szólt Galadriel titokzatosan, de többet nem mondott, s a többiek nem kérdezősködtek, hisz’ tudták, többet nem fog elárulni a tündenő, vagy talán nem is tud.

 

***

Aznap délután Legolas Gimlinek adta Arodot, mire a törp eleinte ellenkezett, hogy ő egyedül nem tud felülni rá, így Tyria nekilátott, hogy megtanítsa a mént arra, amit annak idején Csillagfény is tudott. Megrángatta a kantárszárát, majd egy bottal gyengéden megütögette a térde hajlatát, így a ló megértette, mit szeretne. Nagyjából a tízedik alkalommal már nem is volt szükség a botra, Arod a kantárszár megrántása után letérdelt a mellső lábaira, és Gimli fel tudott ülni a nyeregbe.

Nem sokkal később az erdőben tartózkodó törpök hazaindultak, s Gimlinek és Legolasnak sok idő után búcsúzniuk kellett.

- Nemsokára úgyis találkozunk, Aragorn koronázásán – vigasztalta a törpöt Legolas a lovak karámja mellett állva, kissé távolabb a többiektől.

- Tudom, de most mégis rossz elválni tőled, barátom – mondta Gimli és kis könnycsepp hagyta el a szemét és ivódott a szakállába.

- Még sokat leszünk együtt, hisz’ még vissza kell mennünk a Csillogó Barlangokba, a Helm-szurdokba – emlékeztette Gimlit Legolas, mire az kissé felvidult.

Lassacskán minden törp útra készen állt, majd nem sokkal ezután előjött a palotából Kősisakos Thorin, a törpök új királya, hogy hazavezesse harcosait. Az elhunyt királyt, Vaslábú Dáint egy szekérre fektették, s fehér lepellel takarták le, így tért vissza az elesett király Ereborba.

Thorin és Thranduil kezet fogtak, a tündekirály megköszönte a törpnek a segítséget, majd Thorin a vállára vetette fejszéjét, és elindultak észak felé, a Magányos Hegyre. A lóháton ülő Gimli volt a sereghajtó, mellette apja ballagott rövid lábain. A törp még sokszor visszafordult a nyeregben, és integetett barátainak, mígnem el nem nyelte őket az ágak sűrűje.

Miután Gimli és népe elment, Tyria és Elladan nekiláttak, hogy keressenek egy fát, amiben ezentúl élhetnek. Legolas és Lalaith is velük tartottak, és a tündelány megmutatta Tyriának azt a tölgyet, amelyikbe Csillagfényt temették.

Tyria nagyon szerette az almásderes mént, hisz’ ő volt az egyik kapocs, ami édesanyjához kötötte. A halálával már csak kardja maradt az egyetlen dolog, amely Salde-é is és az övé is volt.

Nem is kellett tovább menniük az öreg tölgytől, mert a mellette álló fa elég vastagnak tűnt ahhoz, hogy otthonukul szolgáljon.

Legolas és Lalaith – habár nem mutatták – de nagyon szomorúak voltak, hogy ezentúl nem együtt fognak élni hármasban a fán, amelynek üregébe felvésték a „barátok örökké” feliratot.

Annyira megszokták a régi életüket, hogy habár hiába volt most béke, mégis abba a régibe vágytak vissza, mikor éjjeleket virrasztottak át az őrfákon, s ügyeltek minden apró neszre, nem-e közelednek Sauron hordái?

- Lehet, hogy még ma este elindulunk Völgyzugolyba – mondta Tyria, mikor elköszöntek a két tündétől.

- Jól van, vigyétek meg Elrondnak az erdő üdvözletét – ölelte meg Tyriát Legolas.

- És mindenképpen tudakoljátok meg, hogy lesz-e esküvő! – kérte őket Lalaith.

- Megkérdezzük – mosolygott Elladan.

Legolas és Lalaith felszálltak Alassiel és Hwest nyergébe, majd elindultak az öreg tölgy felé egy kis csapáson. Tyria egy darabig nézett utánuk, s úgy érezte, ezzel lezárult végleg egy szakasz az életében.

- Ó, nézd! – zökkentette ki merengéséből Elladan hangja.

A tündének sikerült a földhöz közel üreget nyitnia a fában, amely megfelelő szállás lesz lovaik számára.

- Ügyes vagy! – dicsérte meg őt Tyria.

A lovakat nem vezették be, csak levették róluk a nyerget és a zablát, hogy kényelmesebben tudjanak legelészni. A földön még ott sárgállott a tavalyi fű, de a két kancának láthatóan ez az élelem is megfelelt.

Tyria és Elladan felmásztak a fára, és nagyjából tíz méter magasan megállapodtak egy széles ágon. Ismét Elladan próbálkozott és újból sikerrel járt. A fa egy újabb üreget nyitott, szép tágasat, melyben majd bőven elférnek majd.

- Biztos ne építsünk inkább házat? – Tyria még mindig attól tartott, hogy a völgyzugolyi körülményekhez szokott Elladannak esetleg kényelmetlen lesz egy egyszerű üreg.

- Nekem tetszik ez az odú – nézett körbe a tünde. – Szívesen lakok majd itt veled.

- Örülök neki – mosolygott Tyria. – Mikor indulunk?

- Akár most is… - kezdte Elladan, de Tyria a szájához kapott. – Mi a baj?

- Elfelejtettünk lembast és takarókat hozni a palotából! – azzal kisietett az ágra és lemászott a törzs göcsörtjeibe kapaszkodva.

Alighogy Elladan is földet ért, Nelya és Elrohir tűnt fel az északnyugat felé vezető ösvényen.

- Hoztunk takarókat és lembast nektek! – kiáltotta vidáman nekik már messziről Nelya. – Biztosan elfeledkeztetek róla!

- Köszönjük – mondta Elladan, mikor testvére és a lány melléjük értek.

Felszerszámozták lovaikat, rájuk kötözték a sötétzöld takarókat, majd négyesben megindultak a nyugati ösvényen az erdő széle felé.

Míg kiértek az erdő szélére, megbeszélték, hogy a Régi Gázlónál fognak átkelni az Anduinon, majd a Magas hágón a Ködhegységen, hisz Sauron pusztulásával felszabadult az erdőből Völgyzugolyba vezető legrövidebb út.

 

***

Legolas és Lalaith fájdalmasan üresnek találta tölgyfabeli odújukat Tyria nélkül. Az elmúlt tizenöt évben mindig együtt voltak, együtt ettek, együtt aludtak, de a tündék sejtették: egy nap eljön a pillanat, amikor Tyria már nem lesz velük. Többször beszélgettek róla, hogy talán miután egy nap elmennek Keletre, a lány inkább ott akar majd élni, és nem jön vissza velük az erdőbe. Sokféle változaton gondolkodtak, még az is szerepelt köztük, hogy Tyria egy általuk is ismert embervárosba költözik, talán visszamegy Riavodba, de azt nem jutott eszükbe, hogy egy másik tündével fog együtt élni.

A két tünde – miután lerakták fegyvereiket -, nekilátott, hogy az üreg falába belevéssék a hosszú út során megismert barátaik nevét. Mikor Legolas végzett egy névvel, Lalaith következett, s ez egész addig folytatódott, míg már nem jutott eszükbe senki, akinek helyet kéne adni a „barátok örökké” felirat körül.

Végül az alábbi névsor volt olvasható a fába vésve, mind szépen formált tengwa betűkkel:

Legolas, Lalaith, Tyria, Minya, Tatya, Nelya, Menel, Neldor, Halatir, Tilion, Eirien, Thranduil, Sellirim, Aragorn, Gandalf, Boromir (őt Lalaith javasolta, mert nagyon szégyellte magát, amiért kiabált a gondorival Völgyzugolyban, ám tőle már nem kérhetett bocsánatot), Frodó, Samu, Pippin, Trufa, Gimli, Éomer, Éowyn, Théoden, Arwen, Elladan, Elrohir, Elrond, Celebrían (az ő nevét Legolas véste fel, mert a tündenő is Sauron áldozata volt), Niphredil, Galadriel, Celeborn, Haldir, Rúmil, Orophin, Silith, Lalwen, Sairina.

- Ha visszajöttünk Keletről, talán még felkerülhetnek nevek – nézett végig a falon Lalaith.

- Tyria szüleinek a nevét biztosan felírjuk – mondta Legolas. – Salde-ét meg is csinálom.

Néhány perc múlva a szerencsétlenül járt lány neve ott virított Tyriáé mellett.

- Ez olyan, mint egy emlékmű – állapította meg Lalaith kis idő múlva.

- Örökké itt lesz, még akkor is, amikor közülünk mindenki elhagyta már Középföldét - fűzte tovább a szót Legolas.

- Lehet, hogy egy nap nem marad majd senki, aki el tudná olvasni a tengwákat – találgatott a tündelány. – Szerinted lesz ilyen, Legolas?

- Nem tudom, ez Ilúvatar titka – felelte a tünde. – Reméljük, nem merül feledésbe Középfölde tudása, és emlékezni fognak ránk a jövő nemzedékei is.

Mikor esteledni kezdett, kiültek az ágra, és a felgyúló csillagokat nézegették a gyér lombozaton keresztül, és távolról tündedalokat hozott feléjük a gyenge szellő, amelyek békéről és újjászületésről szóltak.

 

(rîn - emlékezés, emlékezet)

 

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára