Nagy Zölderdei tündék birodalmának királya Oropher volt, az elpusztult Beleriandból származó sinda, aki asszonyával, Eiliannal és néhány más sindával vándorolt ide. A már itt élő tündék felnéztek rájuk, s elfogadták őket vezetőjüknek. Oropher úgy gondolta, hogy a vadonbeli élet a tündék valódi életmódja, ezért is vezette ide azokat a sindákat, akik hajlandóak voltak vele tartani, s nem kívántak elhajózni Valinorba.

Eilian várandós volt az út alatt, és mikor átkeltek az Anduin egyik gázlóján, megindult nála a szülés, így a folyó partján vert tábort a kis csapat. A tündenő másnap kora hajnalban egy kisfiúnak adott életet, akit ő és Oropher Thranduilnak neveztek el, ami annyit tesz: a nagy folyón keresztül. Ő volt a pár egyetlen gyermeke; Eilian minden pillanatban vele volt, s figyelte mozdulatait, szavait, elméje növekvésének minden egyes mozzanatát.

Alig töltötte be Thranduil az ezredik évét, mikor felült a lovára, és elhagyta egy időre az Amon Lancon álló palotájukat, hogy felfedezze az erdőt. Eljutott messze északra, az Erdei Úton túlra, míg az Emyn Duir lábához nem ért. Eladdig sosem járt még ott, de tudta, semmitől nem kell tartania, ami itt az erdőben van. Sokáig vándorolt a hegyekben, többször völgyekben elterülő tavakat talált, amelyeknek kristálytiszta vize csillapította a tündeherceg szomját.

Egy olyan tónál, melynek partján ősöreg fűzfa állott, hosszabban elidőzött; leült a fűzfa alá, hátát a vastag törzsnek vetette, és majdnem elaludt, amikor éles füle könnyű és puha léptek neszét fogta fel. A fa leomló vesszői olyan sűrűn hulltak alá, hogy nem láthatta, ki az érkező.

Kis idő múlva egy fiatal tündelány bújt át az ágakon, és megszeppenve Thranduilra nézett.

- Te ki vagy, és mit csinálsz az én fámnál? – kérdezte, és közelebb lépett.

A másik tünde nem tudott hirtelen mit felelni, mert még nem látott ilyen szép leányt az erdőben, lassan felállt, és ő is tett egy lépést feléje.

- A nevem Thranduil, Oropher és Eilian fia vagyok – eredt meg végül a nyelve. – Nem tudtam, hogy ez a te fád – nézett fel a fűz felettük nyújtózkodó ágaira.

- Én Sellirim vagyok, Doron és Alfirin leánya – mondta a lány. – Nyugodtan itt maradhatsz.

S akkor kettejük szíve megnyílt egymás felé, ahogy a másik szemébe néztek, s egymás szavát hallgatták. De Sellirim nem akart Thranduil asszonya lenni, mert nem kívánt senkié sem lenni, csak az erdőé, a tóé, a madaraké és a fűzfáé. Thranduil nem búslakodott ezen, mert kitartó volt, és remélte, a lány szíve egyszer végleg magába fogadja őt. Sellirim nem akart elköltözni a palotába, így Thranduil hagyta ott az otthonát, és ők ketten együtt éltek majd’ kétezer évig a fűzfa tágas odújában. Sellirim megmutatta a hercegnek az erdő hegyeit a magas csúcsoktól a mélyben húzódó barlangokig. Sokat jártak együtt erdőn-mezőn, hegyen-völgyön, de a lány szíve csak nem fogadta be Thranduilt.

A kor a vége felé járt, bár ezt a benne élők nem tudhatták. Az emberek s tündék megkötötték eleddigi utolsó szövetségüket, és együttesen szálltak hadba a Gonosz ellen. Oropher és a népe is felelt Gil-galad hívó szavára.

Sellirim csakúgy, mint sok más erdőtünde lány s asszony, jártas volt az íjászatban és a kardforgatásban, így közülük sokan elkísérték párjukat, fiaikat, apáikat a harcmezőre.

Thranduil azonban féltette a lányt, rettegett attól, hogy valami baja esik. Megkérte, hogy ne jöjjön velük, maradjon itthon az édesanyjával. De Sellirim szíve makacs és bátor volt, nem hajlott az intő szóra, s bár látszólag beleegyezett az otthonmaradásba, induláskor elvegyült a többi lovas közé, és az elöl lovagló Thranduil nem vette őt észre.

Az egyik pihenőnél azonban összetalálkoztak, mikor egy kis patakhoz vezették megitatni a lovaikat. Thranduil csalódott volt, amiért Sellirim nem hallgatott rá, és a lány megsértődött, mert azt hitte, a tündeherceg uralkodni és parancsolni akar neki, de tévedett.

A háború hét keserves évig tartott, s a végső győzelemkor Thranduilnak már nem csak Sellirim neheztelésével kellett szembenéznie, hanem szeretett apjának elvesztésével is. Amikor Thranduil apja holtteste mellett zokogott, a lány odament hozzá, és vigasztalóan átölelte.

Ha valaha is haragudott rá, haragja elszállt, s átadta helyét az együttérzésnek és a sajnálatnak.

Mihelyst hazaértek, mindketten beköltöztek a palotába, hisz’ most már Thranduil volt a király, neki kellett vezetnie a háborúban megfogyatkozott népet. Sellirim szíve pedig lassanként szerelemre gyúlt iránta, és a Harmadkor 86. esztendejének tavaszán végül asszonya, s ezzel együtt az erdő királynéja lett. Azon a napon, mikor örök hűséget fogadtak egymásnak, melyre más tanú nem volt, csak a szél, a felhők, a fák s a madarak, mindketten lóra ültek, és elmentek a tóparti fűzhöz, amelyben oly’ hosszú időn át laktak. A fűzfa meghitt odújában akkor éjjel soká szerették egymást, és Sellirim másnap reggel érezte, hogy valami megváltozott a testében, és tudta, hogy az éjszaka gyermeket fogant.

Mikor elmondta neki, Thranduil öröme határtalan volt, mert nagyon vágyott már utódra.

Eiliannak többé nem volt maradása Középföldén. Most, hogy boldognak látta a fiát, tudta, hogy nincsen rá szüksége már, így elment Szürkerévbe, s hajóra szállt, hogy Halhatatlanföldön újra együtt lehessen Oropherrel. Vele tartottak Sellirim szülei, Doron és Alfirin is.

A következő tavaszon Ilúvatar kisfiúval ajándékozta meg Thranduilt és Sellirimet, akinek a Legolas nevet adták, mert ezen a napon bontották ki friss leveleiket az erdő fái.

A király és a királyné nagy örömüket lelték a gyermekben, aki szépen növekedett mind testben mind szellemben. Örült az esőnek és a hónak, a szélnek és a napsütésnek, a felhőknek és a madaraknak. Minden kedves volt a szívének, ami csak az erdőben élt és mozgott.

Mikor Legolas tízéves lett, egy nap messzire elcsatangolt az erdőben, és nem találta a hazavezető utat. Mindenki a kis herceg keresésére indult, de nem jártak sikerrel. Közben leszállt az éj, és Legolas félt egyedül. Megtanulta a szüleitől, hogy a fák menedéket adnak, ha megkéri őket. Egy nagy tölgyhöz ment oda, rátette kicsi tenyerét a kéregre, és a fa tövénél egy üreg nyílott. Ő bemászott, és a bejárat lezárult. Fáradt és éhes volt, de éhét nem tudta mivel csillapítani, mert félt kimenni keresni bármi ehetőt. Lefeküdt a földre, és csakhamar elnyomta az álom.

Már hajnalodott, mikor a királyi pár és néhány más tünde arra tévedt. A nevén szólongatták Legolast, aki felébredt a fa odvában, kinyitotta a bejáratot, és boldogan mászott elő. Csakhamar megpillantotta a lovasokat, és odaszaladt hozzájuk. Apja szörnyen dühös lett rá, leszállt a lováról, és arcon ütötte a fiát.

- Van elképzelésed róla, mennyit aggódtunk?! Mindenki téged keres! – kiáltott rá a síró gyerekre.

- Uram, ne üsd meg többször, mert kárt teszel benne! – figyelmeztette Halatir, a király legkiválóbb íjkészítője, aki sokszor járta Legolasszal és a hasonló korú tündegyermekekkel az erdőt.

Sellirim is leszállt a lóról, odament a kisfiához, és átölelte.

- Thranduil nagyon megbánod, hogy kezet emeltél rá! A szívem bezárul előtted, s talán sosem enged be többé – jelentette ki, és felültette a zokogó gyereket a lova hátára, majd maga is felszállt, és elindultak a palota felé.

Thranduil természetesen ugyanúgy aggódott Legolasért, ahogy Sellirim, felfokozott érzelmei így törtek elő belőle, de nagyon hamar megbánta, hogy fájdalmat okozott fiának.

Az elkövetkezendő néhány hónapban Sellirim kerülte a királyt, úgy érezte sosem fog megbocsátani neki azért, amit tett. Majdnem egy év is beletelt, mire újra hozzászólt.

Akkor leültek egy szép nyírfa alá, és megbeszélték a történteket. Thranduil nem győzött bocsánatot kérni, és megígérte, soha többé nem fogja bántani Legolast. Sellirim azt felelte, ő megbocsát, de ahhoz, hogy újra asszonyaként viselkedjen, ahhoz Legolasnak is meg kell neki bocsátani.

Ekkor apa és fia ültek le a nyírfa tövébe. Soká beszélgettek, majdnem éjbe hajlott már az idő, és Legolas végül engedett és szeretettel megölelték egymást. Attól a naptól kezdve sosem volt semmi békétlenség közöttük.

Eztán Sellirim újból a királlyal osztozott a palotabeli hálószobájukon, és tavasszal újra azt érezte, mint mikor várandós lett a fiával. Megint gyermeket hordott a szíve alatt, s mint újabb egy év múlva kiderült, ezúttal kisleányt. Őt Lalaith-nak nevezték, mert ő volt kibékülésük gyümölcse.

Nem egész egy évezred múltán rettenetes dolog történt. A Gonosz rátelepedett az Amon Lancra, s a tündéknek nem volt fegyverük, amivel szembeszállhattak volna vele. Így kénytelen egyre északabbra költöztek előle. Legolas és Lalaith sosem találkozott még a Gonosszal, sem a Homállyal, ezért fiatal szívük nagyon félt tőle. Az idősebb tündék is féltek, de nem mutatták a fiataloknak.

Végül az összes tünde az Öreg Erdei Út mögé költözött. Az utat határvonalnak tekintették, melynek mentén állandó őrséget állítottak fel. Thranduil talált egy biztonságos barlangrendszert az Erdei-folyó északi partján, családját és egész udvartartását oda költöztette, a többi erdőtünde pedig a fákon telepedett meg. Az erdő nem volt többé Nagy Zölderdő, a tündék Taur-nu-Fuinnak kezdték nevezni, mert mindent rejtélyes köd ült meg, amely csak tavasszal oszlott el kissé.

Sellirim nagyon a szívén viselte az erdő sorsát, és nem volt hajlandó megbékélni vele, hogy csak ilyen kicsi rész maradjon meg nekik, a többit pedig tönkretegye az Ellenség, amely néha rájuk tört, de ők erőnek erejével megvédték az északi részt. Thranduil hosszú idő után végül engedett asszonya kérésének, és összegyűjtöttek mindenkit, aki csak értett a harchoz. Nagyon közel kerültek a régi palotájuk helyéhez, amit most Dol Guldurnak hívtak. Azonban be kellett látniuk, hogy nem győzhetnek, mert látták, hogy sok társuk elesik a harcban. Visszavonuláskor Thranduil és Lalaith elszakadtak Sellirimtől és Legolastól, akiket menekülés közben utolért egy csapat ork. Elvágták előttük az utat, és egy nyílvesszővel szíven lőtték a királynét, aki azonnal meghalt, s lelke Mandos csarnokaiba szállt. Legolas nem akarta elhinni, hogy ez történt, kétségbeesése megtízszerezte az erejét, és minden orkkal elbánt a sötét erdő mélyén.

Thranduilék már csak az út túloldalán vették észre, hogy Legolas és Sellirim nincsenek velük, de tartottak az Ellenségtől, így a fák ágain át mentek vissza a déli rész sűrűjébe. Két óriási hárs között megtalálták Legolast, aki halott anyja mellett zokogott. Lalaith és Thranduil úgy érezték, valamiféle rémálomba csöppentek, de be kellett látniuk, hogy ez nem álom. Ez a valóság volt, Sellirim, a hegyi tó bátor leánya örökre elhagyta Középföldét.

 

    

 

 

Vissza a főoldalra          Tovább Halatir és Niphredil történetére