yriának az elkövetkezendő napokban nagyon hiányzott Legolas. Ő és Lalaith újból kimentek a határra, hogy eltereljék a gondolataikat Neldorról. Ugyan nem beszéltek róla, de mindketten folyton füleltek, hátha meghallják Legolas közeledését, habár tudták, hogy a tünde képes úgy közlekedni, hogy azt még egy másik tünde is csak nehezen hallhatja meg. Minden egyes percben, mikor a fájukon voltak, valamelyikük kint ült az ágon, és az északnyugati ösvényt leste, hátha felbukkan rajta Legolas, de mindannyiszor csalódottan kellett visszatérniük az üregbe.

- Te tudod, hol van? – kérdezte Tyria az ötödik napon Lalaith-tól, aki épp az águkon üldögélt és az utat nézte.

A tündelány egy darabig nem válaszolt, lehetett látni, hogy gondolataiba mélyed.

- Fenn a hegyekben, egy tó partján a fűzfa alatt – felelte aztán lassan.

- Honnan tudod ezt olyan biztosra? Volt már ilyen? – állt elő újabb kérdésekkel Tyria, és leült Lalaith mellé.

- Egyszer igen – mondta a tünde, de nem nézett Tyriára, tekintetét nem vette le a kis ösvényről. – Amikor anyánk meghalt – tette hozzá halkan.

- Beszéltünk régebben róla Legolasszal, de csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Sellirimnek hívták és erdőtünde volt. Én akkor láttam rajta, hogy nagyon fájdalmasan érinti ez a téma, így inkább nem kérdeztem róla soha többé – mesélte Tyria. – Ha nem akarod, te se mondj róla semmit.

- Rendes tőled, hogy nem erőltetted. Egy tünde nehezen felejti a bánatát, vagy talán soha. De azt hiszem, már itt az ideje, hogy megtudd, elvégre olyan régen együtt lakunk – eresztett meg felé egy halvány mosolyt Lalaith, aztán vett egy nagy levegőt, és belefogott a történetbe. – Több mint ötszáz évvel ezelőtt visszatért Dol Guldurba a Gonosz, s véget ért az Éber Béke időszaka. Mint te is mondottad, anya erdőtünde volt, itt született, így nagyon közel állt mindig is a szívéhez a Bakacsinerdő. Nehezen viselte csak el, hogy a népnek vissza kellett húzódnia az Öreg Erdei Út mögé. Sokat beszéltek apával arról, hogy talán vissza tudjuk foglalni a déli részt, végül anyának sikerült is meggyőznie őt, így összeszedtünk mindenkit, aki csak értett a fegyverforgatáshoz. Voltál már harcban, tudod, mekkora a kavarodás akkor, nem tudsz másokra figyelni csak magadra és az ellenségre, aki éppen előtted áll. Az egészből elég annyit tudnod, hogy Legolas és anya elsodródtak mellőlünk, miután összecsaptunk az orkokkal. Elég sokat megöltünk, de egy idő után mindünk számára világossá vált, hogy nem győzhetünk, így lassacskán visszavonultunk az Út innenső felére. Legolas és anya nem volt velünk, mindenki keresni kezdte őket. Csak én és apa mentünk vissza arra a helyre, ahol a csata volt; a fákon, nehogy észrevegyenek az orkok. Meg is találtuk őket. Anya halott volt, egy nyílvessző ölte meg, Legolas pedig ott ült mellette és a kezét fogta. Sosem fogom elfelejteni – rázta meg a fejét Lalaith.

Tyria csendben hallgatta őt, és lelki szemei előtt látta Legolast, amint az anyja teste mellett ül. Nem is sejtette eddig, hogy ő és a tündék ennyire hasonlóképpen vesztették el az édesanyjukat. Lehetséges, hogy Legolas azért hozta őt be a fájukra, mert együtt érzett vele? Mert tudta, milyen hatalmas az az űr, ami egy anya elvesztésével keletkezik? Úgy gondolta, hogy igen, de ezúttal is megfogadta, nem kérdez semmit Legolastól, ha visszatér.

- Mindannyian szomorúak voltunk, napokig sírtunk, nem ettünk, aludtunk, és az erdő éppúgy zúgott a gyászénektől, mint most, Neldor halálakor – folytatta Lalaith. – Apa és anya ott találkoztak először, a hegyi tónál, a fűzfa alatt, így természetes volt, hogy oda temetjük. Legolast nem tudtuk elmozdítani a fa mellől, kénytelenek voltunk otthagyni egy kis ideig. Természetesen nekem és apának is nagyon hiányzott anya, és fájt az elvesztése, de tudtuk, hogy ő nem akarná, hogy soká gyászoljuk, hanem az erdővel foglalkozzunk, hogy legalább ez az északi rész megmaradjon belőle nekünk. Nagyon nehezen tudtam csak visszahozni Legolast, féltem, hogy elviszi a bánat, de ő is belátta, hogy nincs értelme a további búslakodásnak. De sajnos, nem lett olyan, mint azelőtt volt. Nem mosolygott, nem nevetett, olyan lett, mint egy üres váz. Magát hibáztatta anya haláláért, mert nem tudta őt megvédeni. Persze senki más nem okolta őt. Így telt el több mint ötszáz év, aztán egy nap rád talált, és attól fogva megint a régi lett – Lalaith arcán az előbbinél jóval szélesebb mosoly terült szét.

- Miattam lett megint a régi? – kérdezte hitetlenkedve Tyria.

- Igen – felelte a tündelány. – Szerintem kötelességének érezte, hogy téged felneveljen, hogy vigyázzon rád. Visszaadtad az életkedvét.

- Nem is sejtettem, én azt hittem, hogy ő mindig ilyen volt. Nagyon örülök, hogy még ha tudtomon kívül is, de segíthettem neki – Tyria magában áldotta édesanyját, amiért ideküldte őt. Lehet, ha nem jön, akkor Legolas sem élne már, és egy fába temetve feküdne valahol az erdőben?

- Innentől számítva az ötödik nap reggelén utánamegyünk, és visszahozzuk – jelentette ki Lalaith. – El kell mennünk Völgyzugolyba, hogy értesítsük Aragornt és Gandalfot, hiszen olyan fontos volt nekik Gollam, így mindenképpen tudniuk kell arról, hogy megszökött.

- Igazad van – bólintott Tyria, az utazás hírétől jóleső izgatottság lett rajta úrrá.

Lassan beesteledett, a két lány egészen éjfélig ült az ágon, és nézte az utat, de Legolas nem jött haza. Aztán bementek az üregbe, és lefeküdtek a takaróikra, kettejük között üresen ásított Legolas helye. Tyria vetett még a takarójára egy utolsó pillantást, mielőtt Lalaith lezárta az üreget, és teljes sötétség nem lett odabenn. A szíve mélyén remélte, hogy Legolasnak nem esett semmi baja, és ha majd öt nap múlva utánamennek, ott fogják találni a tó partján a fűzfa alatt, amelyben édesanyja, Sellirim alussza örök álmát.

 

***

 

Lalaith-nak igaza volt. Bátyja valóban a hegyi tó felé vette az irányt. Már sötét éjszaka volt, mire odaért, de ez persze nem zavarta a tündét, lévén, tökéletesen látott éjjel is. A tó partján magányos fűzfa állt, erős és öreg, mint a föld és a szikla. Legolas leszállt Alassiel hátáról, és lassan a fa felé indult. Bement a lelógó vesszők közé, azok puhán hozzáértek az arcához és a karjához. Odabenn a törzshöz lépdelt, és tenyerét a rücskös kéregre tette. A lelke nagyon nehéz volt ebben a pillanatban, a legszívesebben eltűnt volna a világról, messze, messze ment volna, ahol nem talál rá senki soha. Úgy érezte, az ő tévedése miatt halt meg Neldor és az édesanyja halálát is a saját rovására írta, amiért nem tudta megvédeni. Egész életében kísérteni fogja az a kép, amikor anyja szívébe fúródott a nyílvessző. Ő nem tudott rajta segíteni, de dühe és kétségbeesése megsokszorozta az erejét és minden orkkal elbánt ott az erdő mélyén, kőhajításnyira Dol Guldurtól. Mire mindet megölte, és odament anyjához, a nő halott volt, világosszőke haja kócosan tekergőzött a feje körül, tengerkék szeme pedig az szürke égre meredt. Sokáig sírt fölötte, míg végre apja és Lalaith rájuk találtak.

Most ott állt a fa mellett, melyben anyja nyugodott immáron több mint fél évezrede és a szíve éppoly súlyos volt, mint akkor ott az erdőben. Közelebb lépett a törzshöz, homlokát nekitámasztotta, és kínjában sírni kezdett.

- Nagyon hiányzol anya – suttogta a könnyeit nyelve. – Most nagy szükségem lenne rád.

Leült, és odakuporodott a fa tövébe. Becsukta a szemét, és lassacskán előúsztak emlékei anyjáról, ahogy kézen fogva sétálgatnak az erdőben, megmutatja neki a fákat, virágokat, madarakat, ahogy együtt üldögélnek egy magasban lévő ágon, és a felhőket nézik, ahogy Sellirim írni tanítja, ahogy esténként betakargatja őt, ahogy a haját fonja, ahogy átadják neki apjával élete első íját, aminek húrja szülei hajából készült; látta maga előtt anyja nevető arcát, ahogy felé nyújtja a karját, hogy átölelje, de ő ezt az ölelést már nem érezheti, nem hallhatja a hangját, nem ülhet le vele egy fa alá beszélgetni hosszú órákon át, amíg csak rájuk nem borul az éjszaka. Addig legalábbis nem, míg meg nem hal itt Középföldén, vagy míg egy nap el nem hajózik Valinorba. Ám az a nap még messze van, nagyon messze.

A sok boldog emlék mosolyt csalt arcára, és lassan elapadtak tündekönnyei, leheveredett a fa tövébe; a fűzlevelek surrogtak a gyenge szélben, Legolas fülében ez halk altatódallá állt össze, amitől kisvártatva álomtalan álomba zuhant.

***

 

Legolas távollétének tízedik napjának reggelén Lalaith s Tyria lemásztak a fájukról, és lovaik nyergébe ültek. Előzőleg összegöngyölték takaróikat, és a nyereg mögé kötötték, nem tudták mennyi időt kell majd azzal eltölteniük, hogy hazacsábítsák Legolast. Az este Lalaith elment a palotába, és hozott lembast is, hogy ne legyen gondjuk az ételre se. Lépésben indultak el Csillagfény és Hwest hátán a Bakacsinerdei hegyek felé.

Sokáig ugyanazon az úton haladtak, amelyiken Tyria is ment Legolasszal, mikor a tünde a hegyekbe vitte a lányt, de aztán egy elágazásnál az elöl lovagló Lalaith egy másik utat választott. Az út lassacskán emelkedni kezdett, megérkeztek a hegység lábához. Az erdő egyre ritkult, a fák helyét kisebb-nagyobb sziklatömbök vették át.

Dél körül két hegy között futó mély völgybe értek, mindkét oldalon havas csúcsok meredeztek. A völgy alján apró erecske futott, annyira sekély, hogy még a lovak patáját sem lepte el. A jobboldali sziklafalban egy átjáró nyílott a hegyen keresztül.

- Erre kell menni? – kérdezte Tyria, mikor megálltak a sötét alagút előtt.

- Igen – felelte Lalaith. – Azóta nem jártam erre, hogy eljöttem Legolasért anya temetése után, de nem felejtettem el az utat – Azzal sarkaival indulásra ösztökélte Hwestet és bement az alagútba, Tyria követte.

Odabent kanyargós járat volt, több elágazással, de úgy látszott Lalaith valóban pontosan emlékszik az útra. Magabiztosan fordult hol jobbra, hol balra, Tyria egy idő után meg sem próbálta megjegyezni, mikor merre kell menni. Aztán egyszer csak friss levegő csapta meg az arcukat, és az egyik balkanyar után feltűnt az út vége. Kimentek a fényre, és előttük egy gyönyörű tó terült el a hegyek közti völgyben, a tó innenső partján egy óriási fűzfa állt, ágai függönyként hullottak alá, a törzsét nem is lehetett látni.

- Mondtam, hogy itt van – Lalaith a fától nem messze legelésző Alassielre mutatott. A ló egy harapás után felemelte feketesörényes fejét, és feléjük nézett, majd miután megállapította, hogy nem jelentenek veszélyt, visszatért a legeléshez.

A lányok leszálltak lovaikról, és kantárszáron vezetve őket elindultak a lejtőn a fűzfa felé. Mielőtt odaértek, elengedték a lovakat, akik boldogan csatlakoztak Alassielhez. Félresöpörték a fűzfa leomló ágait, és elindultak a törzse felé. Néhány méter után a vesszők erdeje ritkulni kezdett, és beértek a fa törzséhez, amely hasonló vastag volt, mint az ő fájuké. Legolas nem volt az innenső felén, így lassan odamentek, és megkerülték a törzset. A tünde a másik oldalon ült, hátát a törzsnek vetve, íja, tegeze és kései mellette hevertek a fűben. Nem adta semmi jelét annak, hogy észrevette volna a lányok érkezését, üres tekintettel nézte a vizet. Tyria egy pillanatra megijedt, mert Legolas olyan sápadt volt, mintha nem is lett volna benne élet.

- Mondtam, hogy ne gyertek utánam – szólalt meg kis idő múlva, de még mindig nem nézett rájuk.

- Én meg azt, hogy tíz nap múlva utánad jövünk – felelte Lalaith, és Tyriával együtt letérdeltek eléje.

- Nagyon hiányzol mindenkinek – mondta Tyria aggódva. – Nelyáék többször voltak nálunk, kérdezték, mi van veled. Még Halatir is eljött a palotából, hogy érdeklődjön utánad.

Ez így is volt, mindennap jött hozzájuk valaki, de mindenkinek csak azt tudták mondani, hogy Legolas nem jött haza.

- Apa azt mondta, hogy mindenképpen velünk kell jönnöd. Nem maradhatsz itt az idők végezetéig – Lalaith megsimogatta testvére kézfejét.

- Előbb vagy utóbb úgyis visszamentem volna – mondta Legolas, aztán végre rájuk nézett, először Tyriára, majd a húgára.

- De nincs időnk, el kell mennünk Völgyzugolyba, hogy elmondjuk Aragornéknak, Gollam megszökött. Tudod milyen fontos volt nekik! – Tyria megfogta Legolas jobb kezét.

- Az egész az én hibámból történt, miattam szökött meg – nézett fájdalmas arccal a lányra Legolas. – És Neldor is miattam halt meg.

- Senki nem hibáztat téged, Minya sem – vetette ellen Lalaith. – Még hálás is volt neked, amiért segítettél Neldoron. Senki nem tudta megtenni, csak te.

- Legolas kérlek, gyere haza velünk! – Tyria sírni kezdett, ez kizökkentette a tündét eddigi közönyös állapotából, és jobb kezével, amit eddig fogott a lány, letörölte az arcáról a könnyeket.

- Még egy kis időre van szükségem, és akkor hazamegyek – mondta Legolas.

- Már így is késésben vagyunk, rögtön el kellett volna indulnunk Völgyzugolyba – szólt szigorúan Lalaith. – Nem véletlenül volt fontos Gandalfnak Gollam.

- Nekem nagyon hiányzol – hüppögte Tyria. – Olyan rossz, hogy nem alszol velünk, nem vagy velünk az őrfán, nem hozol reggelit, hogy nem vagy ott, mikor felébredek… - sorolta, miközben újabb könnyek buggyantak ki a szeméből.

Legolas arcán jellegzetes széles mosolyának egy halvány változata jelent meg.

- Jó, legyen – mondta végül. – Hazamegyek veletek.

Lalaith megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Végre! – azzal felállt. – Gyere csak!

Tyria és ő közös erővel talpra segítették Legolast, aki változatlanul sápadt volt, de legalább a tekintetébe költözött már egy kis élet. Lalaith ráadta a tegezét, majd megkerülték a törzset, és kimentek a fűzfavesszők alkotta falon kívülre. Tyria volt az utolsó, ő még egy pillanatra visszanézett a törzsre, amiben Sellirim nyugodott, és bólintott egyet köszönetképp. Erős volt a gyanúja, hogy ő vette rá Legolast arra, hogy velük menjen. Mialatt kifelé haladt az ágak között, a sárga vesszők néha végigsimítottak az arcán, és ettől még jobban úgy érezte, hogy beigazolódott a sejtése.

 

(tathar - fűzfa)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára