éső délután értek vissza a fájukhoz; Legolas azonnal végignyúlt a takaróján, és elaludt. Az elmúlt tíz napban mindössze egyszer aludt egy keveset, enni viszont semmit sem evett, így még a hazafelé tartó úton elfogyasztott egy egész darab lembast.

Lalaith és Tyria magára hagyták az üregben, és kiültek az ágra.

- Nagyon örülök, hogy visszajött – mondta Lalaith. – Féltem, hogy sok időbe fog telni, míg visszahozzuk.

- Nem bírtam volna ki sokáig nélküle, így is soknak tűnt ez a tíz nap – tette hozzá Tyria.

- Én se sok időt töltöttem el eddig nélküle, pedig már majdnem három évezrede élünk együtt, de ez idő alatt szinte sosem voltunk külön – mosolyodott el a tünde. – Azt hiszem, mi már túlságosan összenőttünk ahhoz, hogy valaha is szétváljunk.

A Nap már majdnem lebukott a horizont alá, amikor kinyílt az üregük ajtaja, és Legolas lépett ki a lányok mellé az ágra. Az arca már korántsem volt olyan sápadt, mint a fűzfánál, és a szemébe is visszatért a jól ismert csillogás. Legnagyobb meglepetésükre kijelentette, hogy most azonnal elmegy Tilionhoz a nyugati határra.

- Miért? – kérdezte szinte egyszerre a két lány.

- Szeretném, ha velünk jönne – felelte Legolas, de látva a lányok értetlenkedő arckifejezését, még hozzátette: - Völgyzugolyba természetesen. Ti pedig menjetek el a palotába, és kérdezzétek meg Halatirt is, elkellhet valaki az úton, aki ért az íjakhoz; mondjátok meg neki, hogy holnap napkelte előtt legyen itt a fánknál, ha jönni akar – nem várta meg, míg bármelyikük bármit is válaszol, lemászott a fáról, kihozta Alassielt az istállóból, felpattant a lova hátára, és elvágtázott nyugat felé.

- Valami ilyesmit vártam, kutyabaja sincs – kacsintott rá Tyriára Lalaith. Ők is lemásztak a fáról, és lovaikon a palota felé indultak.

Halatir műhelye előtt most senki nem várakozott, Lalaith bekopogott a vastag faajtón. Kisvártatva kinyílt az ajtó és Halatir dugta ki a fejét a résen, de amint meglátta őket, szélesre tárta az ajtót, és behívta őket.

- Szóval azt szeretnétek, hogy menjek veletek Völgyzugolyba – foglalta össze Halatir a hallottakat, miután a lányok elmondták, mi járatban vannak.

- Igen – bólintott Tyria. – Jössz akkor?

- Nagyon szívesen, idejét sem tudom már, mióta nem tettem ki a lábam az erdőből – felelte az íjkészítő. – Nem épp veszélytelen átkelni a Ködhegységen, viszek egy tartalék íjat és még egy teli tegezt.

- Holnap hajnalban, még mielőtt felkel a Nap, legyél a fánknál – mondta Lalaith, mikor már távozni készültek.

- Ott leszek – mosolyodott el a tünde. – Nem tudjátok, ki jön még? – kérdezte, mikor a lányok már az ajtaján kívül voltak.

- Legolas elment Tilionhoz, még nem tudjuk, hogy döntött – válaszolta Tyria, majd ő és Lalaith visszaindultak a kapuhoz.

A főfolyosón szembetalálkoztak Legolasszal és Tilionnal, ezek szerint a nyugati határőrzők vezetője vállalta az utat.

- Jön Halatir? – kérdezte Legolas.

- Igen, megmondtuk neki, hogy napkelte előtt legyen ott nálunk – mondta Tyria.

- Jól van – nyugtázta a tünde. – Tilionnal elmentünk Nelyáékhoz is, Tatya, Nelya és Menel jönnek velünk.

- Minya nem akart, meg is értem – szólt közbe Tilion. – Amíg nem vagyunk itthon, elköltözik Eirienhez, így legalább egyikük sem lesz egyedül.

Eirien volt Tilion párja, ők ketten már kétszázadik éve osztoztak a hatalmas nyírfa kényelmes üregén a nyugati határ közelében.

- Most apához megyünk, ugyanis fogalmam sincs, merre lehetne eljutni Völgyzugolyba; a Magas-hágó felé lenne a legrövidebb, de az hemzseg az orkoktól – magyarázta Legolas és összehúzta a szemöldökét.

- Tiszta időben látunk is arrafelé mozgást – tette hozzá Tilion. – Olyan, mintha apró hangyák nyüzsögnének a hegyekben.

Tyria egy pillanatra meghökkent, nem gondolta, hogy a tündék látása ennyire éles; ő maga a határról csak szürke, hósapkás tömbökként érzékelte a Ködhegységet. Közben tovább indultak a folyosón; a fiúk lemaradtak kissé, és a lehetséges útvonalakról beszélgettek, így Lalaith és Tyria ért előbb Thranduil ajtajához. Megkérdezték az ajtónálló tündétől, van-e benn valaki, és mikor az nemmel felelt, Lalaith benyitott az kis előtérbe, ahol bevárták Legolast és Tiliont.

- … akkorát ne kerüljünk északra, minél előbb oda kell érnünk… - mondta épp Legolas, mikor ők is beléptek az ajtón.

- Majd apa megmondja, merre menjünk – szólt rájuk Lalaith összevont szemöldökkel, mire mindketten elhallgattak.

Miután látta, hogy a fiúk nem kívánnak többet szólni, bekopogott apjához. Kisvártatva Thranduil ajtót nyitott nekik. Láthatóan megkönnyebbült, mikor meglátta Legolast; hamar eljutott hozzá a hír, hogy a fia elment Neldor temetése után, de nem tette szóvá az ügyet.

- Gyertek be! – kitárta az ajtót és betessékelte a négytagú csapatot.

- El szeretnénk menni Völgyzugolyba, hogy értesítsük Aragornt Gollam szökéséről – mondta el a tervüket Legolas. – Már hajnalban indulni szeretnénk. Azért jöttünk, hogy tanácsot kérjünk tőled, merre menjünk.

Leültek körben az asztalhoz, Thranduil pedig elővett egy térképet, amin az erdőjük és annak környéke volt, és leterítette az asztalra.

- Úgy gondoltuk, hogy elkerüljük a Magas-hágót – mutatott Tilion a Ködhegységben lévő átkelőre, ahová az Öreg Erdei Út nyílegyenesen vezetett.

- Tele van orkokkal, semmiképp ne arra menjetek – hajolt a térkép fölé Thranduil. – Északra kell kerülnötök.

- A nyugati határszélről fogunk indulni Tilionék fájától – mondta Legolas, és ujjával egy pontra bökött a határon, ami nagyjából egyvonalban volt a Bakacsinerdei hegyekkel.

- Az Anduin mentén menjetek északra a Rimdath torkolatáig, itt elég sekély, hogy átkelhessetek rajta, kövessétek ezt a folyót egész a Ködhegységig, itt nyílik egy alagút, elég szűk ugyan, de nincs más választás – Thranduil végighúzta az ujját az említett útvonalon. – A Rimdath egy tóból ered, ami itt van a barlangban, ugyaninnen ered a Mitheithel is, ha azt követitek, akkor kijuttok a hegység másik oldalára, ott délnek fordultok, és egyenesen Völgyzugolyba juttok.

Tyria roppant izgatott lett, ahogy végigfuttatta tekintetét az ismeretlen tájakat ábrázoló térképen. Már alig várta a másnapi indulást.

- Kár, hogy a Magas-hágó járhatatlan – sóhajtott Lalaith. – Jóval hamarabb odaérnénk.

- Nagyjából öt-hat napba fog telleni az út – mondta Tilion.

- Az lenne a legjobb, ha csak éjjelre állnánk meg – vetette fel Tyria, mire Legolas bólintott.

- Váltásokban fogunk őrködni, tüzet se nagyon gyújtunk majd – tette még hozzá a tünde.

Ezután Thranduil sorban elbúcsúzott mindegyiküktől, megígértette velük, hogy vigyáznak magukra és egymásra, majd megkérte Legolast, maradjon még egy kicsit, mert beszélni szeretne vele.

Miután az ajtó becsukódott, Thranduil a fiához fordult.

- Örülök, hogy visszajöttél – mondta neki szelíden. – Már azon voltam, hogy magam megyek utánad. De miért magadat okoltad a történtekért?

- Mert én engedtem meg Gollamnak, hogy felmásszon a fára; egyértelmű, hogy az orkok érte jöttek – felelte Legolas. – Miatta támadtak ránk és ezért kellett meghalnia Neldornak.

- Lehetséges, hogy egyébként is megtámadtak volna; különben meg, mire kéne nekik Gollam? - kérdezte Thranduil.

- Talán ugyanazt akarják megtudni tőle, mint Gandalf – válaszolta kis idő múlva Legolas.

- Elképzelhető – hagyta rá az apja. – Tudod, amikor ott az erdőben mondtam neked, hogy nem megyünk tovább, édesanyád jutott eszembe – mosolyodott el halványan feltörő emlékei hatására. – Pontosan olyan volt, mint te; sosem tudtam neki parancsolni, mindig ment a maga feje után, akár százszoros túlerővel is képes volt szembeszállni, nem érdekelte, hogy ott kiabálok mögötte, hogy ne menjen.

- Annyira bántott, hogy a halála után elmentél – folytatta kis idő múlva. – Lalaith és én is aggódtunk miattad, hogy elvisz a bánat, hogy te is elhagysz minket.

- Visszagondolva rá, nem is akartam meghalni, de többé nem tudtam olyan lenni, mint előtte –mondta Legolas, és érezte, hogy egy apró könnycsepp gyűlik a szemében. – Csak az adott erőt, mert tudtam, ő is azt akarná, hogy védjük tovább az erdőt.

- Valóban nem voltál olyan, mint előtte – lépett hozzá közelebb Thranduil. – Nem mosolyogtál, nem nevettél utána még sok száz évig. Egy tünde bánata, csakúgy, mint az öröme, sokáig eltarthat. De aztán történt valami, ami után megint a régi lettél – mondta és az előbbinél szélesebb mosolyra húzta a száját.

Legolas értetlenül nézett rá, elképzelése sem volt, mire gondolhat az apja.

- Megtaláltad Tyriát, és elém hoztad. Bejöttél – bökött fejével az ajtó felé –, elmondtad, mi történt, és ahogy hallgattalak, úgy éreztem, hogy visszakaptuk a régi Legolast. Láttam, mekkora örömet jelent neked ez a kislány, ezért engedtem meg, hogy maradjon. Emlékszem, pont úgy mosolyogtál, mint édesanyád, akkor már nagyon hosszú idő óta először.

- Azért engedted, hogy Tyria maradjon, mert engem akkor boldognak láttál? Nem azért, mert hittél benne? – kérdezte meglepetten Legolas.

Thranduil arcáról eltűnt a mosoly és nagyot sóhajtott.

- Be kell látnod, hogy ti bármennyire is szeretnétek, Tyriából sosem lesz tünde, és ezt ő is tudja. Sok mindent megtanult, és igazán hasznos tagja a népnek, de akkor sem tünde. Az ő élete a mienkben csak egy szempillantás. Néhány évtized sem telik bele, és megöregszik, majd meghal – Legolasnak nagyon fájtak apja szavai, de a lelke mélyén tudta, hogy igaza van.

- Ahogy elnézem őt, már felnőtt és lehet, hogy nemsokára… - Thranduil nem találta a megfelelő szót -… szóval szeretne egy párt magának, de közületek nem választhat, és akkor majd elhagyja az erdőt.

- Ha te találod meg, mit tettél volna vele? – kérdezte váratlanul Legolas.

- Elvittem volna Tóvárosba, és kerestem volna neki valakit, aki felneveli – válaszolta apja minden habozás nélkül. – De most nehogy azt hidd, hogy utálom őt, épp ellenkezőleg, szinte őt is a lányomnak tekintem. Csak azt akartam ezzel az egésszel mondani, hogy ne álltassátok semmivel, és ha menni akar, akkor engedjétek. Tudomásul kell vennetek, hogy egy másik fajhoz tartozik.

- Sosem mondtuk neki, hogy halhatatlan lesz, de tudom, hogy soha nem fog minket elhagyni - Legolas szeméből kibuggyant az apró könny, és végigszántotta szép arcát. – Ő is tudja, hogy rövid az élete a mienkhez képest, beszéltünk már erről. A testvérének tekint minket, mint ahogy mi is őt, de megígérem neked, ha majd valaha is el akar menni, mi nem fogjuk feltartóztatni.

- Másrészről meg – nyelt egy nagyot –, mi sem vagyunk halhatatlanok, mert akkor anya és Neldor sem haltak volna meg. Ez csak egy nagyon jól hangzó kifejezés, de mind tudjuk, hogy nem igaz.

- Nem vagyunk sebezhetetlenek sem testben, sem lélekben – mondta Thranduil. – A halhatatlanság csak akkor érvényes, ha sem egyik, sem másik nem sérül meg súlyosan.

- Tehát nem igaz – foglalta össze röviden Legolas, és letörölte a könnycseppet, ami az állán hintázott már egy ideje. – Csak egy mese.

Thranduil odament hozzá, és átölelte.

- Te valóban éppolyan vagy, mint édesanyád, és ezért nagyon büszke vagyok rád – aztán pár perc múlva elengedte. – Vigyázz a többiekre az úton, a te felelősséged, hogy épen megérkezzetek Völgyzugolyba, és hogy ugyanúgy vissza is térjetek ide.

Legolas nem válaszolt, csak bólintott egyet. Túlságosan is szorongatta a torkát az a bizonyos gombóc, hogy bármint is tudjon mondani, aztán végül csak legyűrte, és elköszöntek egymástól, s ahogy Thranduil a becsukódó ajtót nézte, az az érzése támadt, hogy nagyon sokáig nem fogja viszontlátni a fiát.

  

(athrabeth - tanácskozás, beszélgetés, megvitatás)

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára