ég csak valami halvány derengés járta át az erdőt, mikor Tyria arra ébredt az üregben, hogy Legolas motoszkál mellette. Kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a tünde összegöngyöli takaróit.

- Kelj fel, lassan indulni kell – mondta neki halkan és a feltekert takarókkal együtt kiment az ágra majd néhány pillanat múlva eltűnt.

Tyria körbenézett a félhomályban, és kicsivel arrébb megpillantotta Lalaith-t, aki az üreg fala előtt térdelt, és a „barátok örökké” felirat fölé vésett épp valamit.

- Mit csinálsz? – kérdezte tőle.

- Legolas megkért, hogy írjam ide még Minya, Tatya, Nelya, Menel, Neldor, Halatir és Tilion nevét is – felelte és, már amennyire Tyria láthatta, nem fordult felé, míg a neveket sorolta.

Elmosolyodott eme kedves gesztus láttán, és kisvártatva hozzátette:

- A szüleitek nevét nem írod fel?

- Igazad van – bólintott a lány. – Mindjárt következnek is.

- Készen vagytok már? – jelent meg Legolas a bejáratban. – Te még fekszel? Mondtam, hogy mindjárt indulunk – szólt rá Tyriára, aki erre felpattant a takarójáról, és összetekerte mindkettőt, felvette a tegezét és felkötötte a kardját is az övére.

- Már készen is vagyok! – jelentette be gyorsan.

- Jó – nyugtázta Legolas, és odament a húgához, aki éppen akkor fejezte be a szüleik nevének felvésését.

- Nekem eszembe se jutott volna – mondta, miután látta, hogy Thranduil és Sellirim neve is felkerült a falra.

- Nekem sem, Tyria volt az ötletgazda – mosolygott Lalaith, és hátrébbléptek, hogy megnézzék az elkészült művet.

- Hahó! – hallatszott lentről Nelya hangja. – Elmarad az utazás?!

Odafenn mindhárman összenevettek, majd kisorjáztak az ágra, és Legolas lezárta az üreget, de még előtte végigfuttatta tekintetét a nevekkel teli falon. A fa tövében négy lovas álldogált; legközelebb a törzshöz Minya, egészen világos pej feketezoknis lova, Laurelin hátán, a szép kanca mellett egy sötétbarna nyergeletlen mén, Norolinde várakozott, ő volt Neldor lova; Minya elhozta őt is, mert míg a többiek vissza nem térnek, együtt fog lakni Eiriennel a nyírfán, és a lány semmi pénzért nem hagyta volna magára párja lovát. Tatya lova, Vanima színben Laurelin és Norolinde közt helyezkedett el, hátsó lábain fehér zoknit viselt, fején keskeny fehér hóka húzódott az orráig. Arfána, Nelya kancája szintén sötétbarna volt, világos sörénnyel és farokkal, izgatottan emelgette hol egyik, hol másik lábát, hasonlított a gazdájára, nem sokáig tudott egy helyben maradni. Legtávolabb Telumendil állt, Menellel a hátán, nemesléptű, barátságos mén volt, szürkésbarna szőrrel és jobb hátsó lábán fehér zoknival, homlokán szintén fehér csillaggal.

Legolasék lemásztak a fáról, és kihozták lovaikat az istállóból, majd Lalaith lezárta az üreget. Tyria felszíjazta összegöngyölt takaróit Csillagfény farára a nyereg mögé, megsimogatta a ló orrát, és felült a hátára. Épphogy elhelyezkedett, mikor befutott Halatir is Niphredil hátán. A szép sötét almásderes kanca vidám nyihogással üdvözölte a többi lovat.

- Már azt hittem, elkésem, és itt hagytok – mosolyodott el az íjkészítő.

- Nem hagyunk itt senkit – mondta Legolas, miközben felszállt Alassiel hátára. – De most már siessünk, Tilion biztosan vár ránk.

- Várjatok egy kicsit! – kérte Halatir, és odaléptetett Minya mellé, majd kivette az íjat abból a tegezből, amit a nyeregre erősítve hozott. - Nagyjából két hete Neldor nálam járt, és megkért, hogy készítsek neked egy íjat – mondta a lánynak, és a kezébe adta a fegyvert. – Otthagyta jó néhány szál haját is, azt szerette volna, ha abból csinálom a húrját.

Minya végighúzta az ujját a párja hajából készült idegen, majd sóhajtott egy nagyot.

- Köszönöm, Halatir, igazán csodálatos – suttogta.

- Ide a hátára… – Halatir Minya felé fordította az íjat -, …ezt írtam.

Minya elolvasta a feliratot, és jó darabig nem szólt.

- Mi az? – kérdezte kíváncsian Nelya.

- „Védjen meg akkor is, ha nem vagyok veled” – olvasta fel Minya.

- Mintha előre tudta volna – mondta Lalaith.

Tyria azt várta, hogy Minya esetleg sírva fakad, de a lány nem hogy nem sírt, hanem mosolygott.

- Így majd mindig olyan lesz, mintha velem lenne – jelentette ki derűsen.

Még egyszer megköszönte Halatirnak az íjat, majd mind a nyolcan gyors vágtában elindultak az erdő nyugati határszéle felé. Közben mind jobban kivilágosodott, a keleti horizonton felbukkantak az első napsugarak. Amikor jobb kéz felől elhagyták a hegyeket, kissé északnak fordultak és hamarosan megérkeztek a hatalmas nyírfához, melyen Tilion és Eirien lakott. A két tünde a fa tövében várakozott, mellettük Ithil, Tilion lova álldogált. Tyria szemében Ithil volt a legszebb ló az egész erdőben – természetesen Csillagfény után –, ugyanis teljesen szénfekete volt, leszámítva világos színű sörényét és farkát. Jöttükre felemelte fejét, és belenyerített a kellemesen meleg nyári hajnalba.

- Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölte a csapatot Tilion.

- Nektek is! – viszonozta a köszöntést Legolas, és odaléptettek a várakozókhoz.

- Legolas, mindenképpen hozd vissza őt nekem – kérte Eirien a tündét aggódó arccal.

- Ne félj, visszakapod épen és egészségesen – mosolygott Legolas.

Minya leszállt Laurelin hátáról, és odament Eirienhez a két lovat kantárszáron vezetve. Tilion adott egy búcsúcsókot a párjának, és felszállt Ithil hátára.

- Akkor indulhatunk? – kérdezte Legolas az immár nyolctagúra bővült csapatot, mire mindenki bólintott, vagy igennel felelt. – Indulás!

- Nagyon vigyázzatok magatokra! – kiabálta utánuk Minya és Eirien, mikor lassú vágtában elindultak az erdő széle felé.

A fák itt egyre ritkásabban álltak, előttük már fel-felsejlett a hatalmas síkság a törzsek között. A keskeny ösvényen Legolas vezette a csapatot, utána Lalaith, Tyria, Nelya, Tatya, Menel és Halatir következett és az utolsóként csatlakozott Tilion zárta a sort. Kisvártatva elhagyták az erdő utolsó fáját is és kiértek a nyílt terepre. A távolban meg-megcsillant az Anduin vize, azon túl pedig fenyegetően magasodott a Ködhegység szürke tömbje. Itt már nem sorban haladtak, hanem kettes-hármas, folyton változó csoportokban, de mindig úgy helyezkedtek, hogy Legolas maradjon elöl. A Nap már felkelt, és a törzsek között átsütve hosszú árnyékokat rajzolt a sárgás fűre. Egyenletes tempóban haladtak északnyugat felé, a Rimdath torkolatához.

Tyria mélyeket szippantott a friss levegőből, aminek teljesen más illata volt, mint az erdőben. Ott inkább föld- és növényillatú volt, itt pedig fű-, és némi vízillat terjengett. Nagyon örült az utazásnak, habár célja nem éppen kellemes volt. Kíváncsi volt, milyenek a völgyzugolyi tündék, és milyen maga Völgyzugoly, hogyan élnek más tündék. Alig várta, hogy odaérjenek, de addig még hosszú út állt előttük.

A Nap már delelőre hágott, mikor Legolas lelassított, a többiek pedig ugyanúgy tettek. Jobb kéz felől az erdő egyre távolodott tőlük, az Anduin vize pedig méterről-méterre közelebb került.

- Igaz, hogy egész a tengerig folyik? – kérdezte Tyria Lalaith-tól, aki most Nelya társaságában mellészegődött.

- Úgy ám, hatalmas torkolata van Gondorban – sóhajtott Lalaith. – Bárcsak megnézhetném egyszer!

- Ha valaha is rendeződik ez a helyzet Mordorral, akkor menjünk el így tízen, mi nyolcan meg Minya és Eirien egy nagy utazásra – javasolta Nelya boldogan.

- Én benne vagyok – egyezett bele Tyria. Ő maga is nagyon szerette volna látni, milyen Középfölde többi tája.

- Megnéznénk Gondort és Rohant, a lovasurak hazáját, Eriadort és Arnort, az Elbukott Birodalmat, és Szürkerévet, ahonnan a hajók indulnak Valinorba – sorolta Nelya izgatottan.

- Szerintetek a törpök beengednének Moriába? – vetette fel a kérdést Lalaith.

- Beengednének vagy sem, én egész biztosan nem mennék – szólt hátra nekik Legolas. – Elég lesz most átkelni a hegység alatt.

- Akkor te majd kint megvársz bennünket – mondta Tyria. – Én mindenesetre egész Középföldét látni szeretném.

Egész nap hol lépésben, hol lassú vágtában lovagoltak, Legolas csak akkor engedélyezte a megállást, amikor a Nap elérte a Ködhegység csúcsait.

- Itt töltjük az éjszakát – jelentette ki, és leszállt Alassiel hátáról.

- Én még életemben nem lovagoltam ennyit egyhuzamban – Halatir alaposan kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. – Pedig az nem rövid idő.

- Mennyi is? – kérdezte incselkedve Tatya.

- Nagyjából ötezer év – számolt utána gyorsan az íjkészítő.

- Te olyan öreg vagy? – kérdezte hitetlenkedve Tyria, ötezer év számára felfoghatatlanul hosszú idő volt.

- Ne feledd: öreg tünde nem vén tünde – kacsintott rá Halatir.

- Azt hittem nagyjából egykorú vagy Legolasékkal – mondta Tyria és leszállt Csillagfény hátáról.

- Nem-nem! Láttam őket egész kicsi gyerekként, és eddig minden íjukat én készítettem. Legolas a térdemig ért, de már akkor is ott lábatlankodott a műhelyemben, emlékszel rá? – szólt oda a megnevezettnek.

- Emlékszem hát – mosolyodott el a tünde, és leszedte a lovára szíjazott takaróit. – Egyszer majdnem ledöftem magam egy nyílvesszővel.

- Jaj, igen, emlékszem – villant fel a nosztalgikus fény Halatir kék szemében. – Az ujjadat viszont többször sikerült elvágnod, pedig hányszor szóltam, hogy ne nyúlj hozzájuk. Egy szónak is száz a vége, ti csak gyerekek vagytok hozzám képest.

- Harcoltál a Dagorladi csatában is? – Tyriának eszébe jutott, mit meséltek egyszer neki a barátai.

Halatir arca egy pillanat alatt elkomorult, majd bólintott.

- Nagyon sok barátot láttam ott meghalni, köztük a te nagyapádat is – fordult Legolashoz. - De most ne beszéljünk erről, hanem reménykedjünk, hogy ilyen borzasztó háborúra sosem kerül már sor.

Közben mindannyian levették a takaróikat a lovaikról, és kört formálva leterítették őket. Egyelőre még nem feküdtek le, ahhoz korán volt, hanem leültek a takarókra. Menel és Tatya hoztak egy egész rakás almát, mindenkinek adtak belőle, szótlanul ették a gyümölcsöt az egyre jobban rájuk boruló éjszakában. Lovaik nem messze tőlük elszórtan legelésztek, de ahogy mind jobban sötétedett, úgy verődtek egyre összébb, végül egy csoportban álldogáltak lehajtott fejjel.

- Minden éjjel kettesével fogunk őrködni – jelentette be Legolas, mikor már teljesen besötétedett.

- Kezdem én – ajánlotta fel Tilion.

- Majd ébressz fel négy óra múlva – kérte Menel, vállalva az éjszaka második felét.

Tyria már az orráig sem látott, az egyetlen fényforrást a csillagok jelentették, de ez az ő szemének túl kevés volt. Levette a tegezét, és leoldotta a kardját majd a takarója mellé fektette őket. Baloldalt Legolas helye volt, őmellette pedig Lalaith-é - pont úgy helyezkedtek el, mint fenn a fájukon. Mind elfeküdtek, kivéve Tiliont, aki éppen mögöttük haladt el, hogy egy kissé távolabb leüljön valahová őrködni. Tyria nem látta őt, csak hallotta, ahogy a fűszálak surrognak a csizmáján.

Ugyan meleg nyári éjszaka volt, de Tyria betakarózott, mert már korábban rájött, hogy csak így tud elaludni, takaró nélkül valahogy védtelennek érezte magát. A hátára feküdt, és a csillagokat kezdte nézni. Közben hallotta, ahogy Lalaith és Nelya beszélget, a suttogásból többször kihallotta az „Elladan” és „Elrohir” neveket. Tudta, hogy ők voltak Elrond fiai, tündebarátai már régebben meséltek a völgyzugolyiakról neki.

- Ti csak ezért jöttetek? – förmedt rájuk egyszer csak Legolas, és Tyria hallotta, ahogy felül mellette. – Hogy megnézzétek magatoknak Elladant és Elrohirt?

- Ne hallgatózz, kérlek! – vágott vissza Lalaith.

Legolas visszafeküdt, majd kisvártatva megszólalt halkan.

- Többé nem utazom nőkkel – morogta az orra alatt.

- Velem sem? – kérdezte Tyria ártatlanul.

- Te más vagy, nem vagy olyan pletykás, mint ezek ketten – mondta Legolas és Tyria hallotta a beszédén, hogy mosolyog.

- Mi se megyünk veled sehova, nem kell félned – szólalt meg Nelya.

Tatya, Menel és Halatir a kör túl felén nevettek.

- Nagyon örülök, hogy eljöttem veletek, igazán szórakoztatóak vagytok – mondta Menel.

- A palotában sajnos nem ilyen vidám a hangulat, én is csak azt tudom mondani, mint Menel; örülök, hogy eljöttem – tette hozzá Halatir.

- Holnap már elérjük az Anduint? – kérdezte Tatya.

- Igen, és át is kelünk rajta – mondta Legolas.

Egy darabig még beszélgettek, aztán lassacskán mind elaludtak. Négy óra múlva Tilion felkeltette Menelt, és cseréltek az őrségben. Egyikük sem látott senkit, csak nagyon távol messze, a Ködhegység déli vonulatain észlelt éles tündeszemük némi mozgást, de ez olyan távol volt, hogy rájuk nem jelentett veszélyt.

Reggel szinte egyszerre ébredtek fel, ettek egy kis lembast, hogy aznap már ne kelljen foglalkozniuk az evéssel. Tilion kissé letörtnek tűnt, s mikor kérdezték mi a baja, azt felelte, hogy hiányzik neki Eirien.

- Már kétszáz éve együtt élünk, és azóta nem töltöttünk egymástól távol néhány óránál többet - mondta, miközben felszíjazta Ithilre a takaróit.

- Legkésőbb két hét múlva újra láthatod – vigasztalta Nelya.

- Jó lett volna kettészakadni, mert maradtam is, meg jöttem is volna – sóhajtotta a tünde, és felszállt a lovára.

Elindultak nyugat felé lépésben kettesével, legelöl Legolas Tilionnal, utána Nelya Lalaith-szal, Menel Tatyával, végül Tyria Halatirral. Direkt helyezkedett mellé a lány, mert beszélni szeretett volna az íjkészítővel.

- Ne haragudj, amiért tegnap rákérdeztem a csatára – mondta neki, mikor már körülbelül egy negyedórája baktattak az Anduin felé.

- Semmi baj, egyáltalán nem haragszom – válaszolta a fejét rázva Halatir. – Természetes, hogy kíváncsi vagy. Másrészről pedig valahol jó is volt, mert eszembe jutott, milyen szép volt az erdő, mikor először láttam. Ott laktunk még az Amon Lanc mellett, amit te csak mint Dol Guldur ismersz, és a Gonosznak nyoma sem volt.

- Mesélj róla, kérlek! – kérte Tyria, Halatirtól hallani mégiscsak más volt, mint Legolaséktól, hiszen ő jóval idősebb volt náluk, hosszabb időt élt meg úgy, hogy az egész erdő a tündék birodalmát képezte.

- Akkoriban Nagy Zölderdőnek hívtuk, nem volt olyan sötétség benne, mint mostanság, a nappal világosabb volt, az éjjel kevésbé sötét, nem voltak benne óriáspókok sem, csak őzek, szarvasok s mindenféle kedves állat. A birodalmunk csak néhány száz éves volt, az én születésem előtt körülbelül 600 évvel érkezett az erdőbe Oropher és szervezett minket egységes néppé, addig szerteszét éltünk kisebb csoportokban, családokban, eléggé laza kapcsolatokat tartva fenn egymással. Csodálatos palotát épített az Amon Lancra, új volt, de mégis öreg, úgy látszódott, mintha magához a hegyhez, és a fákhoz tartozna, együtt élt s lélegzett azzal. Én akkoriban nagyon fiatal voltam még, nagyon tetszett a palota, és addig mondogattam a szüleimnek, míg végül odaköltöztünk a hegy lábához. Egy szép tölgyet választottunk új otthonul, s azt hittük nem lakik ott senki, de tévedtünk, mert egy gyönyörű lány élt a fán, Niphredilnek hívták…

- Mint a lovadat – szólt közbe Tyria.

- Igen, róla neveztem el – bólintott Halatir. – Sok időt töltöttünk együtt, de sosem gondolt rám lehetséges párjaként, hanem csak barátként. Én ezt egy cseppet sem bántam, egyszerűen örültem, hogy vele lehetek. Készíteni szerettem volna neki egy íjat azzal a felirattal, hogy: „védelmezzen, míg a Nap ki nem huny, s a csillagok le nem esnek az égről”. Éppen madártollakat kerestem a nyílvesszőkhöz az erdő nyugati felében, amikor egy ismeretlen tünde-urat láttam belovagolni a fák közé a kíséretével. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, kik ők és mi járatban vannak. Ott álltam egy tollcsomóval a kezemben a noldák királya, Gil-galad előtt, mert hogy ő volt az, és azért jött, hogy harcba hívja a népünket Sauron ellen. Elvezettem őket a palotához, s már aznap este sasmadárként szállt a hír ez erdőben, hogy háborúba kell mennünk. A Niphredilnek szánt íj és a nyilak még nem voltak készen, sietnem kellett, ugyanis már két nap múlva indultunk is. Sikerült befejeznem mindent időre. Odaadtam neki az íjat, és ő olyan gyönyörűen mosolygott, mint azelőtt még soha senki - Halatir itt szünetet tartott és halvány kis mosoly jelent meg az arcán.

- Mi lett vele? – kérdezte Tyria, de volt egy sejtése Niphredil sorsáról.

- A csatáról nem szeretnék beszélni, elég az hozzá, hogy nagyon sokan meghaltak ott, akiket jól ismertem, és a barátaim voltak. A népünk kétharmada odaveszett, köztük Oropher is, aki nem várta meg, míg Gil-galad megadja a jelet a támadásra, hanem néhány katonájával előrerohant, így nagyon jó célpontot nyújtottak az ellenségnek. Mindüket megölték, Orophernek átlőtték a torkát egy nyílvesszővel. Sosem fogom elfelejteni Thranduil arcát. Azt hiszem abban a pillanatban értette meg, hogy senki sem halhatatlan, semmi sem tart örökké. És hogy mi lett Niphredillel? – tért vissza Tyria kérdéséhez Halatir. – A csata után sokáig kerestem, de nem találtam sehol. Szinte végig együtt voltunk, csak sokára sodródtunk el egymás mellől. Végül rátaláltam. Három nyílvessző találta el, de még élt. A kezében ott szorongatta a tőlem kapott íjat. Letérdeltem hozzá; körülöttünk nevek harsantak, sokan a társaikat keresték, tündék, emberek és törpök vegyesen, többen kiabálták, hogy Gil-galad és Elendil – az emberek királya – elestek, de én nem tudtam akkor erre figyelni. Nem érdekelt akkor semmi, csak Niphredil. Még pár percig élt, aztán eltávozott Mandos csarnokaiba – Halatir az egészet lassan mondta el, mintha nehezére esne előásni az emlékeket.

- Igazán sajnálom – mondta Tyria, és komolyan is gondolta. Őszintén sajnálta Halatirt, amiért már oly’ régóta hurcolta magával ezt a fájdalmas emléket.

- Én pedig örülök, hogy elmondhattam valakinek – mosolygott rá. – Nem nagyon beszéltem eddig róla.

- Többé nem kérdezek senkitől semmit, mert mindenhol felbukkan valaki, aki Mordor által halt meg. Szerinted legyőzhetjük valaha is? – kérdezte Tyria.

- Te nem vagy tünde, nem érezheted, hogyan rezdül a levegő, s hogyan morajlik néha a föld – válaszolta Halatir. – Ezek a jelek mind arra utalnak, hogy háború készülődik. Nem tudjuk hol, mikor, s ki ellen, de lesz, ebben biztosak vagyunk. És csak remélhetjük, hogy a mi győzelmünkkel végződik, legyen akárki is az ellenfél.

Halatir szavai megerősítették Tyria szívét, és elhatározta, hogyha majd egyszer ő is a Fekete Kapu előtt kényszerül szembenézni Mordor erőivel, ugyanúgy helyt fog állni, mint annak idején Halatir és Niphredil, és az a sok névtelen tünde, ember és törp akik abban a szörnyű csatában lelték halálukat.

 

(niphredil - hóvirág)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára