éső este érkeztek meg az Anduin partjára, oda, ahol a Rimdath belefolyt. A folyó itt még elég keskeny volt délebbi méreteihez képest, és viszonylag sekély. A vize kristálytisztán csillogott, a folyó fenekét is tisztán látták. Legolas gázolt bele elsőnek Alassiel hátán, majd sorban a többiek is. A víz a lovak szügyéig ért, így csak lassan tudtak haladni, de végül minden baj nélkül átértek a túlsó partra. A Nap már eltűnt a Ködhegység havas csúcsai mögött, így Legolas úgy döntött, hogy itt vernek tábort éjszakára. Ugyanúgy leterítették körben a takaróikat és leültek rá. Tatya és Menel újabb almákat osztott ki, habár nem voltak éhesek, hisz’ reggel ettek lembast, ami egész napra elegendő.

- Ma éjjel mi őrködünk, Legolas? – kérdezte Halatir, mire Legolas bólintott egyet.

- Akkor majd kezdem én – ajánlotta fel az íjkészítő két harapás között.

Lassacskán teljesen besötétedett, és mind elnyúltak a takaróikon. Halatir keresett magának egy kényelmes helyet, és leült közel az Anduin vizéhez. A lovaik is mind ott álldogáltak, és néha ittak egy kicsit a folyóból. Körös-körül tücskök zenéltek, és a folyó halkan csörgedezett, ez a két hang kellemes dallammá forrt össze, amitől mind megnyugodtak, és úgy érezték, hogy nem is létezik a világon Gonosz, az egész csak egy mese, amivel a gyerekeket szokták ijesztegetni.

Tyria az oldalán feküdt, úgy hallgatta az altatódalt, amit a természet énekelt nekik. Egyre hosszabb időkre csukta le a szemét, míg végül el nem aludt. Csak egyszer ébredt fel egy kis időre, mikor Halatir felébresztette Legolast, és a tünde felkelt mellőle. Teljesen hangtalanul tette, Tyria nem is hallotta, inkább csak érezte a mozgást. Aztán kisvártatva újra elaludt, és csak kora hajnalban ébredt fel újból. Legnagyobb meglepetésére mindenki aludt még, kivéve természetesen Legolast, aki mozdulatlanul ült az Anduin partján, és a távoli Bakacsinerdőt nézte, ami innen már egyetlen összefüggő sötétzöld sávvá alakult Tyria szemében. Épphogy pirkadt, alig oszladozott még az éjszaka sötétje. A lány felkelt, maga köré kanyarította a takaróját, és odament Legolashoz.

- Miért nem alszol még egy kicsit? – kérdezte tőle a tünde, de nem vette le a szemét az erdőről.

- Már nem tudok, kialudtam magam – felelte, és leült Legolas mellé a fűbe. – Nem láttál semmit az éjjel?

- Nem, minden csendes volt, kivéve persze a tücsköket – mosolyodott el mondata végén a tünde és levette tekintetét távolba vesző otthonáról. - Hallottam tegnap miről beszéltetek Halatirral – szólt kis idő múlva.

- Sajnálom őt, amiért meghalt a szerelme – mondta Tyria. – Meg azt a sok más tündét, akik ott lelték a halálukat.

- Apa is mesélt nekünk róla; arról, hogy nagyapánk ott halt meg. Tudod, furcsa az élet; ő végignézte az apja halálát, én az anyámét – tűnődött Legolas. – Lehet, hogy az én gyermekeim pedig az enyémet fogják.

- Ne is mondj ilyet! Te nem fogsz meghalni, ebben biztos vagyok – jelentette ki határozottan a lány. – Majd elhajózol Nyugatra, ha eljön az ideje.

- Remélem, igazad lesz – mondta Legolas és végignézett a távoli erdőn, egész le délre, ahol már mindent sötétség ült meg. – Még szeretném látni az erdőt régi fényében, és azt szeretném, hogy te is lásd – fordult hozzá.

- Akkor sietnünk kell a visszafoglalásával, még szeretném élvezni is egy kicsit, mielőtt meghalok – mosolyodott el Tyria, és odadőlt a tünde vállának.

- Fogod, ígérem neked – fogadta meg Legolas.

Időközben a többiek is felébredtek, összecsavarták a takaróikat, és felszíjazták a lovakra. Lalaith mindenkinek kiosztott egy-egy lembast egész napi élelem gyanánt. Legolas és Tyria is összepakolta a holmijait, és megették a lembast, majd mindannyian felültek lovaik hátára.

- Estig jó lenne elérni addig a barlangig, amiről apa beszélt – jegyezte meg Legolas, mikor lépésben elindultak a Rimdath mentén a Ködhegység felé.

- Be is megyünk vagy csak holnap? – kérdezte Menel.

- Jó volna mielőbb átérni a hegység alatt, szerintem be is megyünk, ha odaérünk; nem várjuk meg a holnap reggelt – válaszolta Legolas.

- Az erdőtől idáig, és innen a hegyek lábáig nagyjából ugyanakkora a távolság, idáig két nap alatt jutottunk el, tehát sietnünk kell, ha estig a barlangig akarunk érni – jegyezte meg Tilion.

- Igazad van – bólintott Legolas. – Gyors vágtában fogunk haladni, amíg csak nem szólok.

Mindannyian vágtára ösztökélték a lovaikat, mind a nyolc ló vígan iramodott neki a messzeségnek. Tyria észrevette, hogy szinte percről percre tisztábban látja a Ködhegységet, kezdett kirajzolódni előtte a hegyoldalak mintázata is, nemcsak egybefüggő szürkeségnek érzékelte őket. Egy idő után a síkságból szelíd lejtő lett, Legolas ekkor állította meg Alassielt, és a többiek is lépésbe lassítottak. A Nap már elhagyta legmagasabb égi pontját, de még messze volt a hegyek csúcsától.

Tyria megpaskolta Csillagfény nyakát, amiért a ló ilyen szépen lépést tartott a tündelovakkal.

Pedig már nem volt fiatal ló, akkor sem volt az, mikor eljöttek Riavodból. Tyria nem emlékezett rá, hogy anyja ott vette-e Csillagfényt vagy már rajta érkezett a városba. Ha ez utóbbi az igaz, akkor nagyon szerette volna, ha a ló beszélni tudna, és elmondaná, honnan jöttek. Ahogy ezen gondolkodott, eszébe jutott Gandalf több évvel ezelőtti ígérete, miszerint utánanéz, honnan származik a kardja.

„Már biztosan elfelejtette, és különben is akadt más egyéb fontos dolga azon kívül, hogy az én családfámat kutassa” – morfondírozott magában.

Közben megsokasodtak körülöttük a kisebb-nagyobb szikladarabok, és meredekebbé vált a lejtő, jelezve, hogy már közel járnak a Ködhegységhez. Jobb kéz felől a Rimdath vígan csörgedezett kavicsos medrében.

- Az lesz a bejárat! – kiáltott fel Nelya váratlanul. Felemelkedett a nyeregben és előremutatott.

Tyria annyit látott csak, hogy a Rimdath eltűnik a hegy alatt valahol messze, de nem látott mellette semmilyen nyílást.

- Oda be kell mennünk? – kérdezte undorodva Tatya.

- Nincs más választásunk – mondta Halatir. – A hegyeken lehetetlenség itt átkelni.

A tündék ösztönösen utáltak a föld alá menni; a bakacsinerdei palota más volt, mert azt sikerült az évszázadok alatt otthonossá tenni. Jó néhányuk így is ódzkodott tőle, sokan maradtak kint a fák üregeiben. A Nap lassacskán elérte a hegyek csúcsát, és vöröses fénybe öltöztette a tájat.

Ahogy közeledtek, úgy vált Tyria számára is láthatóvá a barlang bejárata. A kis folyócska mentén egy szűk bejárat nyílott, odabent teljes sötétség honolt. A tündék számára nem fog gondot okozni a fény hiánya, de Tyria aggódott, ő mit fog kezdeni a sötétben.

Már jóformán lement a Nap, mire a nyíláshoz értek. Legolas leszállt Alassielről, és közelebb ment a barlanghoz. Elengedte a ló kantárszárát, és bement a nyíláson, majd kisvártatva kijött.

- Teljes csend van bent, nem érzek semmi veszélyt – mondta, és visszaszállt a lovára. –Induljunk.

Libasorban, Legolas vezetésével belovagoltak a barlangba. Alig hagyták el a bejáratot, szinte máris teljes sötétség vette körül őket. A Rimdath ügyet sem vetve rájuk csörgedezett tovább.

Tyria közvetlenül Legolas mögött ment, és nem tehetett mást, mint Csillagfényre bízta magát, hogy az majd követi Alassielt az úton.

- Szerintetek az orkok nem is ismerik ezt az utat? – kérdezte Lalaith; hangja sokáig visszhangzott a falak között.

- Talán nem jönnek fel ennyire északra – találgatott Nelya.

- Maradjatok csendben, nehogy idejöjjön valami rémség, ki tudja, merrefelé kanyarognak ezek az oldalfolyosók – figyelmeztette őket Menel.

Tyria oldalra pillantott, de nem látta a tünde által említett járatokat, a feketeség az egész látómezejét beterítette.

Lassan, lépésben haladtak; a folyó és a járat fala közt épp csak elfértek egyesével. Hűvös szél fújt velük szembe, víz és nyirkosság illatát hozva feléjük. A lovak patája ütemesen kopogott a kövezeten, halk visszhangokat keltve. Már nem tudták mióta vannak odabenn, de Tyria úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta menetelnek a vaksötétben. Nem tértek le sehol egyik elágazásnál sem, a folyót követték, ahogy Thranduil mondta.

Nagysokára Legolas megállította Alassielt, elérkeztek egy tóhoz, a túloldalán a víz, mint Mitheithel folytatta az útját. Csillagfény sem látott sokkal többet Tyriánál, de megérezte, hogy a másik ló megállt, így ő is azt tette.

- Mi az? – kérdezte Tyria.

- Egy tóhoz érkeztünk, ebből ered a Mitheithel – mondta Lalaith mögötte.

- Megyünk tovább – szólt hátra nekik Legolas és elindult a tó partja mentén.

Tyria annyi változást érzékelt csak, hogy a vízcsobogás megszűnt mellette, de sajnos a tavat nem láthatta. Újabb hosszú órákon át ballagtak a járatban, mígnem egyszer csak Nelya fel nem kiáltott izgatottan.

- Ott a kijárat!

- Talán még egy óra is, míg odaérünk – mondta Tatya csalódottan.

Tyria hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit, odakint valószínűleg már éjfél körül járhatott az idő, így a kijárat is éppoly sötét volt, mint maga a barlang.

Tatyának igaza lett, nagyjából egy óra múlva már egész közel értek a nyíláshoz.

- Azt hittem, sosem érünk át – sóhajtott Lalaith, mikor szép sorban mind kimentek a szabadba.

Mögöttük ott magasodott a Ködhegység néhány hósipkás csúcsa, jobb kéz felől pedig a Mitheithel folydogált csendesen. Legolas észrevett egy viszonylag nagy bemélyedést a baloldali sziklafalban.

- Csak reggel megyünk tovább – mondta, és lecsusszant lova hátáról. – Ott aludhatunk – bökött fejével a bemélyedés felé.

- Én őrködhetek? – kérdezte Nelya.

- Ha szeretnél – hagyta rá Legolas. – Nem is kell váltás, négy óra múlva már világosodik.

Leterítették a takaróikat a kiugró sziklaperem alá; Tyriának Lalaith segített, a lány változatlanul nem látott semmit. Nelya leült egy szikladarabra félúton a hálóhelyük és a folyó között.

- Mikor érünk Völgyzugolyba? – kérdezte Tyria, mikor mind elhelyezkedtek.

- Talán az innentől számított harmadik napon – felelte Halatir a bemélyedés túlfeléről.

- Mindenképpen nappal kell odaérnünk, illetlenség volna az éjszaka közepén beállítani – mondta Tatya.

- Szerintetek ott lesz Aragorn vagy Gandalf? – kérdezte Lalaith.

- Nagyon remélem, mindenképpen személyesen szeretném elmondani nekik, mi történt – szólalt meg Legolas Tyria bal felén.

Lassacskán elcsendesedtek; csak Menel és Tatya felől hallatszott halk suttogás, körülöttük a tücskök éppolyan zajosak voltak, mint a hegység túl felén, és a Mitheithel is ugyanolyan kedves hangon csörgedezett, mint a Rimdath és az Anduin. Hamarosan mind elaludtak, csak Nelya üldögélt magányosan a sziklán, és egy dalocskát dúdolgatott a sötétben, amit odahaza gyakran szoktak énekelni.

Tyria számára túl hamar eljött a reggel; nagyon nehezére esett felkelni, neki a tündékkel szemben kevés volt az öt-hat óra alvás. Barátai azonban frissek voltak, ki-ki épp a takaróját hajtogatta, a lovával foglalatoskodott, vagy a Mitheithel partján térdelt és az arcát mosta a hűs vízben. Tyria feltette Csillagfényre a takaróit, és ő is odament a folyóhoz, hogy felfrissítse magát. A jéghideg víztől azon nyomban eltűnt az álmossága, miután megmosta az arcát, ivott is egy kicsit.

Lépésben indultak el dél felé, nem a folyót követték, mivel az eltávolodott a hegységtől, és kerülőre vezette volna őket, hanem a Ködhegység lábánál haladtak. Jobbra tőlük óriási síkság terült el, csak messze láttak kiemelkedéseket.

- Ez az Elbukott Birodalom, Arnor földje? – kérdezte Tyria Halatirtól, mikor a tünde mellélépdelt Niphredil hátán.

- Igen, pontosabban Rhudauré. Mikor Arnor tízedik királya, Eárendur meghalt, az addig egységes Arnort felosztották a három fia közt. Így jött létre Arthedain, Cardolan és Rhudaur.

Az utóbbi kettőben hamar kihaltak a király utódai, és Arthedain jogot formált rájuk. Innen északkeletre állt valaha az Angmari Boszorkányúr birodalma, ő és Rhudaur megtámadták Arthedaint. Végül a Boszorkányúr elpusztította mindhárom országot és Arnor elbukott. Ezután az Északi Dúnadánok szétszóródtak s bár ők egyenes ágon Isildur utódai voltak, már nem tudtak trónra ülni – mesélte Halatir.

- Az ő jelenlegi vezérük Aragorn – szólt közbe Lalaith. – Tehát ő Arnor trónjának örököse, de nem tudni, visszaszerezheti valaha is a trónját.

- Ha harcolni kell érte, én szívesen elmegyek vele – ajánlotta fel Tyria, és komolyan is gondolta.

Már hallott a tündéktől és magától Aragorntól is Arnorról s Gondorról és mikor még csak kislány volt, már akkor felajánlotta szolgálatait a férfinak, hogyha bármikor is alkalom adódik a királyság visszaszerzésére, ő szíves örömest vele tart a csatába.

- Nem változtattad meg az elhatározásodat, látom – szólt hátra neki Legolas mosolyogva.

- Még szép, hogy nem! – vágta rá a lány. – Ő nagyon jó ember, megérdemelné a koronát.

- Mind megyünk, ha szükség lesz ránk. A barátainkat sosem hagyjuk cserben – mondta Lalaith határozottan.

Egész nap egyenletes tempóban haladtak, csak egyszer egy órára ugratták vágtába a lovakat.

Este megint találtak egy, az előzőhöz hasonló mélyedést, itt ütöttek tanyát éjjelre. Az őrködést Lalaith és Tatya vállalta. Tyria egész addig nézte a tájat, míg teljesen be nem sötétedett, és teljes szívéből remélte, hogy egy napon ő és tündebarátai Aragorn oldalán csatába lovagolhatnak, hogy a rég elbukott országoknak újból lehessen királya.

(Hithaeglir - Ködhegység)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára