bakacsinerdei vendégek alapvetően jól érezték magukat Völgyzugolyban, de abban egyetértettek, hogy az itteni tündék egész másként élnek, mint ők odahaza. Szinte sosem hallatszott hangosabb szó, néha az volt az érzésük, hogy rajtuk kívül nincs is senki az Utolsó Meghitt Otthonban. Két nap alatt felfedezték az egész épületegyüttest, eleinte együtt voltak nyolcan, néha Elladannal és Elrohirral kiegészülve, de már ottlétük negyedik napjának délutánján Elrohir és Nelya szépen levált tőlük, és kettesben járták a rejtett ösvényeket.

- Lehet, hogy haza sem jön velünk az erdőbe? – kérdezte Tilion csalódottan, mikor Elrohir és Nelya távol voltak, és ők nyolcan egy kellemes kis lugas alatt üldögéltek.

- Egész biztos, hogy velünk jön. Túlságosan szereti az erdőt ahhoz, hogy csak úgy otthagyja – rázta meg a fejét Tatya. – Előbb beszéli rá Elrohirt, hogy költözzön az erdőbe, mint hogy ő maradjon itt.

- Remélem igazad lesz, üres lenne nélküle az erdő – mosolygott Lalaith. Ő és Nelya nagyon régóta barátnők voltak a köztük lévő majd’ kétezer év ellenére.

- Nekem viszont nagyon hiányozna a testvérem – szólt közbe Elladan, s szürke szemében szomorúság villant fel egy pillanatra.

- Hát költözz te is hozzánk – vetette fel Halatir. – Bőven van még fa, ami otthont adna nektek.

Elladan nem rá, hanem Tyriára nézett, de a lány elkapta a tekintetét.

- Köszönöm szépen, majd meggondolom – mondta kis szünet után.

Tyriát borzasztóan zavarták Elladan átható pillantásai. Nem tudott vele mit kezdeni, ilyen még nem történt vele, de azt tudta, hogy ennek mihamarabb véget kell vetnie. Elladan ugyan csak féltünde volt, és választhatott a halandóság és az öröklét között, de Tyria nem akart semmilyen drámát szítani Völgyzugolyban, elég volt Elrondnak, hogy leánya, Arwen is a halandóság felé hajlott, hisz’ már régóta eljegyezte magát Aragornnal. Ezt a történetet Tyria maga is hallotta a dúnadántól még évekkel ezelőtt, amikor vendégül látták őt egy éjszakára fenn a fájukon. Akkoriban ő még csak kislány volt, és arról ábrándozott, hogy egy napon valaki majd ugyanúgy szeretni fogja őt, mint Arwen Aragornt, és hasonló nagy áldozatot hoz érte. De most, hogy ilyen közel került hozzá ez az áldozat, már nem szerette volna. Elhatározta, hogy mindenképpen beszélni fog a tündével, és nem fogja engedni, hogy miatta a halandóságot válassza.

Már az első nap estéjén az a megtiszteltetés érte őket, hogy Elrond meghívta mindegyiküket vacsorára, habár ők este nem nagyon szoktak enni, de illedelmesen elfogadták az invitálást.

A vacsorát a főépületben költötték el egy földszinti nagy teremben. Sok völgyzugolyival megismerkedtek, köztük Arwennel is. Tyria nagyon szépnek látta őt sötét hajával, fehér bőrével, piros ajkaival és sudár termetével. Az asztalfőn ült nem messze tőlük az apjával és kék szemével gyakran végignézett az egybegyűlteken.

- Szeretnék én is olyan szép lenni, mint ő – súgta oda Legolasnak Tyria, mikor már elfogyasztották a vacsorát, és ki-ki beszélgetésbe elegyedett a szomszédjával.

- Szerintem te is szép vagy, igazán nincs mit szégyenkezned – mondta neki a tünde, és fejével a szemközti fal felé bökött, ahol két, hegyére állított levél formájú tükör függött, amelyek eddig elkerülték Tyria figyelmét.

Nagyon régóta nem látta magát, tükörben utoljára még akkor, mikor édesanyjával lakott, azóta csak néha-néha nézett bele valamelyik erdei folyó vizébe. A jobboldali tükörben pont látta magát és Legolast. A szeme nagyon ismerős volt, ugyanis az anyjának is épp ilyen sötétbarna szemei voltak, és az ő tekintetét bizony sosem fogja elfelejteni. Arcának többi részét viszont nem tudta összepárosítani anyjáéval, ezeket minden bizonnyal az apjától örökölte, akinek még csak a nevét sem tudta.

- Épp a szögletes formájú íjakat próbálgatom, ha jobban beválnak, mint az eddigiek, akkor csak azt fogok készíteni – zökkentette ki gondolatai közül Halatir hangja, aki velük szemben ült, és egy völgyzugolyi íjkészítővel cserélt eszmét az íjak formáiról.

A lány oldalra nézett, ott ültek az ikrek, velük szemben, Tyriáék oldalán pedig Nelya, Elrohir vele beszélgetett olyan halkan, hogy Tyria nem hallhatta. Elkapta egy pillanatra Elladan tekintetét, majd egész halványan elmosolyodott. Elrond úr ekkor emelkedett fel az asztaltól, jelezve, hogy a vacsora véget ért. Mindannyian felálltak, és megvárták, míg az úr és a lánya elhagyják a termet, aztán kettes-hármas csoportokban ők is kivonultak.

 

***

Gandalffal eleddig csak egyszer találkoztak, azon a napon, mikor megérkeztek. El is csodálkoztak, mikor az öreg mágus az ötödik nap reggelén bekopogott a szobájukba. Elhívta őket a könyvtárba, ahol - mint mondotta -, Tyria számára talált valami érdekeset. A lány először nem tudta mire vélni, de aztán mikor meglátta a tölgyfaasztalon lévő megsárgult pergamenen a kardja markolatának egy vázlatos rajzát, nagyon megörült, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Gandalf nem felejtette el évekkel ezelőtti ígéretét, miszerint utánanéz a kard származásának. A varázsló az asztalfőre ült, Tyria a bal-, Legolas a jobboldalára, Lalaith pedig szemben foglalt helyet. Mindhárman várakozva néztek Gandalfra, aki előtt néhány pergamen hevert.

- Nos, kisasszony, átkutattam a Minas Tirith-i és a völgyzugolyi könyvtárat… - kezdte, de Lalaith félbeszakította.

- Voltál Minas Tirith-ben? – kérdezte tágra nyílt szemmel.

- Maradj csendben! – szólt rá Legolas összevont szemöldökkel.

- Voltam, de az egy másik történet, majd megtudtok arról is mindent – felelte a mágus. – Ha megengeded, folytatnám.

- Persze, bocsánat, nem szólok közbe többet – mondta Lalaith. – Elnézést.

- Tehát átkutattam a két könyvtárat, de a Minas Tirith-iben nem találtam semmit a kardodra vonatkozólag. Itt, Völgyzugolyban viszont vannak feljegyzések Keletről – azzal előhúzott a pergamenkupacból egy térképet, ami a Rhûn-tengertől keletre eső területeket mutatta. Gandalf feléjük fordította a térképet, ők hárman pedig fölé hajoltak s jó ideig tanulmányozták.

Rhûnon túli vidék egy óriási síkság volt, csak egészen keleten volt egy nagy hegyvonulat, amit a térkép készítője Ered Rhúnenként, azaz Keleti Hegységként tüntetett fel. A Rhûn-tenger és eközött a hegység közti sík vidéken nem láttak sem ország-, sem városneveket.

- Ez a térkép még a Másodkor elején készült, azóta talán már épültek városok, de a feljegyzés szerint – Gandalf előhalászott egy másik pergament –, „itt csak nomád lovas népek élnek” – olvasta fel. –„Mind magasak, sötéthajúak és sötét szeműek. Kisebb csapatokban vándorolnak a pusztán lóháton, nincsenek sem országaik, sem városaik, néha letelepednek és sátrakban élnek. Arcukat szinte mindig csuklya alá rejtik a napsütés ellen védekezve.” Sajnos a többi elmosódott – Gandalf eléjük tette a pergament, így ők is láthatták, hogy a tündeírásból valóban csak ennyi olvasható.

- És hogy kerül képbe a kard? – kérdezte Legolas.

Gandalf kihúzott még egy pergament a többi közül, és maga elé tette.

- Ebből is csak alig maradt meg valami – felemelte a pergament, és azon jól látszódott egy szakadás; több, mint a fele hiányzott. – Ez számodra a leglényegesebb – fordult Tyriához.

-„Kevés írásos feljegyzésük van, így mindent, amit csak megtudtam, az egyik öregember mondta el nekem” – olvasta a mágus. –„Eredetükről semmit sem tudnak, épp az írás hiánya miatt. Nem találtam szükségesnek, hogy beszéljek nekik Ilúvatarról, nem értették volna meg.

Beszélik a Közös Nyelvet is, de maguk közt saját nyelvüket használják legfőképp. Magukat tongreneknek nevezik. Apajogú társadalomban élnek, egy férfinak több felesége is lehet. Az öregember eléggé indulatossá vált, mikor elmondtam, ez nálunk nem így van, és a mi asszonyaink akár a csatába is velünk jönnek. Ezután mondta el, hogy asszonyaik s lányaik egy része már néhány évtizede klánba verődve él innen kicsit északabbra. Próbáltam vele megértetni, hogy ez biztosan azért van, mert túlságosan elnyomják őket, de miután azzal fenyegetőzött, hogy lemetszi a fülem hegyét, inkább ráhagytam mindent. Végül megnyugodott, és megtudtam, hogy ezt a külön élő asszonynépet „yaraka toliará”-nak nevezik, ami a Közös Nyelven annyit tesz: „harcos nő”. Az öregember kért egy darab pergament, és a pennámmal lerajzolta a kardjuk markolatát, ezt is hozzácsatoltam a jegyzeteimhez.”

Miután Gandalf befejezte, egy darabig mind a térképet, és a kardról készült rajzot nézték.

- Köszönöm, Gandalf – mondta végül hálásan Tyria. – Nem sok, de több, mint a semmi.

- Szívesen, és sajnálom, hogy csak ennyit segíthettem – mondta Gandalf kis mosollyal a szakálla alatt.

- Majd megtudunk róluk többet is, ha elmegyünk Keletre – jelentette ki Legolas, mire Tyria vetett rá egy hálás pillantást.

- Előbb várd ki a Tanács végét, tünde uram – szólt rá Gandalf.

- Mikor lesz? – kérdezte Lalaith.

- Ha Aragorn visszatér – felelte kurtán a varázsló.

- Hova ment? – kérdezősködött tovább a tündelány.

- Fontos küldetéssel bíztam meg, a többit a Tanácson megtudjátok – válaszolta titokzatosan Gandalf.

- Jól van, nem kérdezek többet – adta fel Lalaith.

Gandalf összecsavarta a térképet, az ismeretlen tünde által készített feljegyzést és az öregember rajzát, összekötötte egy vékonyka zsinórral, és Tyriának adta, aki a szobájukban az ágya melletti kis szekrénykére tette, hogy nehogy itt felejtse, ha hazaindulnak.

 

***

Völgyzugolyi tartózkodásuk hetedik napján végre kiderült, merre járt Aragorn. A tündék estefelé összegyűltek a nagy teremben, a szokásos vacsorájukra, de sem Elrond, sem Arwen nem vettek rajta részt. A völgyzugolyiak nem furcsállották, így a bakacsinerdeiek azt gondolták, ez elő szokott fordulni, így nem is kérdeztek rá az okára.

Már végeztek, és halkan beszélgettek, mikor az udvarról lónyerítés és kiabálás hallatszott. Minden bent lévő elnémult, majd szinte egyszerre álltak fel az asztaltól, és kitódultak a teremből. Odakint egy fehér ló álldogált, körülötte három aprótermetű emberke, egyikük egy pónit vezetett; az ő fajtájukat Tyria nem ismerte, mögöttük Aragorn, a fehér ló kantárszárát fogva, és végül egy ismeretlen tünde, karjában egy negyedik aprótermetűvel, akinek holtsápadt arca szinte világított a félhomályban.

Mind nagyon megviseltnek és fáradtnak látszottak, kivéve persze a szőke, magas tündét.

Ekkor Elrond sietett keresztül az udvaron, odament a tündéhez, rápillantott a karjában tartott kis emberhez, majd mindketten eltávoztak arra, amerről Elrond jött.

- Ti mit csináltok itt? – mérte végig a bakacsinerdei csapatot Aragorn, miután kicsit lélegzethez jutott.

Mind a nyolcan ott álltak nem messze tőle egy csomóba verődve, kissé távolabb a völgyzugolyiaktól.

- Minekünk is lenne egy-két kérdésünk – mosolygott Lalaith. – Például, hogy merre jártál és kik ezek? – nézett az ottmaradott három félszerzetre.

- Mindenre megtudjátok a választ és remélem én is tőletek ittlétetek okát, de előbb pihenünk egy kicsit – válaszolt a férfi fáradtan.

Legolas belátta, hogy ez valóban nem a legalkalmasabb pillanat arra, hogy elmesélje Gollam szökését, így a hír közlését másnapra halasztotta.

Aznap Tyria nagyon nehezen aludt el, egyrészt mert örült, hogy végre megtudott valamit a népéről, másrészt pedig azért, mert nagyon szerette volna tudni, hol volt Aragorn, ahonnan ilyen megviselten jött vissza és kik azok az aprónépek, akik vele érkeztek.

Sokáig nézte a sötét mennyezetet, és a pergamenen olvasottakon gondolkodott. Valami nem volt egészen tiszta neki. Úgy gondolta, hogy azoknak az embereknek, akik napos területen élnek, valamivel sötétebb a bőrük, viszont az övé eléggé fehér volt. Felvetődött benne, hogy talán anyja nem is a tongrenektől származott, mivel emlékeiben ő is viszonylag fehér bőrű volt.

Eszébe jutott, hogy a feljegyzésben az áll, hogy az az asszonynép kicsit északabbra lakott a tongren területektől. Lehetséges, hogy a szülei is egy eddig felderítetlen északkeleti tájról jöttek? Lehetséges, hogy az apja még ma is él valahol, azon az ismeretlen vidéken? Nagyon remélte, hogy ha elmennek egyszer Keletre, akkor minden kérdésére választ kap, és rátalál arra a férfira, akit apjának nevezhet.

(rhuven - kelet)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára