Tanács délutánján a bakacsinerdeiek összegyűltek az egyik kis patakocska partján, és Legolasék beszámoltak mindarról, ami ott elhangzott.

- Elmentek Mordorba? – kiáltott fel Nelya rémülten.

- A Gyűrűt el kell pusztítani, különben mi pusztulunk el általa – mondta Legolas. – Holnap reggel, kérlek, induljatok haza, és védjétek az erdőt, amíg lehet.

- Én bízom benne, hogy vissza fogtok térni – jelentette ki határozottan Tilion.

Tyria nem volt benne annyira biztos, de nem adott hangot kétségeinek.

- És mikor indultok? – kérdezte Tatya.

- Pár napon belül biztosan, nincs túl sok vesztegetni való időnk – válaszolta Legolas, és leült a földre, ugyanis eleddig társai mellett ácsorgott.

Különös kettős érzés kavargott a tündékben; egyrészt büszkék voltak, hogy az erdőjük is képviseltetve van a Szövetségben, másrészt viszont nagyon féltették Legolast és Tyriát ettől a veszélyes úttól. Halatir még aznap ellenőrizte kettejük íját, és nekik adta tartalék nyilainak a javát.

- Nektek nagyobb szükségetek lesz rá, mint nekünk – mondta, mikor beletette a nyilakat a tegezeikbe.

Tatya, Nelya, Lalaith, Halatir, Menel és Tilion másnap kora reggel már útra készen volt. Lovaikat kivezették az istállóból, magukkal vitték Csillagfényt és Alassielt is, mert a Szövetség valószínűleg olyan helyekre fog tévedni, amelyek nem lónak valóak.

- Majd Lalaith vigyáz rád – paskolta meg lova nyakát Tyria.

Csillagfény nagyon ideges volt, patájával a földet kapálta, nem akaródzott neki otthagyni a gazdáját.

- Te meg Legolasra, tudod, néha sebezhetetlennek hiszi magát – súgta oda neki Lalaith, mikor kicsit távolabb álltak a többiektől; a tündelány éppen odaerősítette Hwest nyergéhez Csillagfény kantárszárát.

- Fél szemem mindig rajta lesz – ígérte Tyria. – Hazavinnéd ezt is? – kérdezte a lánytól, és a kezébe adta a völgyzugolyi könyvtárból származó pergamentekercseket.

- Persze, beteszem a ládádba – bólintott Lalaith, és eltette az összecsavart pergameneket a nyeregtáskájába.

Sorjában elbúcsúztak tőlük, Tatya és Nelya folyamatosan szipogott, nehezükre esett elhagyni Tyriát s Legolast, hiszen olyan sok időt töltöttek már együtt, és annyi mindenen mentek keresztül.

- Halatir, téged bízlak meg azzal, hogy hazavezesd őket – mondta az íjkészítőnek Legolas.

- Úgy lesz, épen és egészségesen hazaviszek mindenkit – bólintott Halatir. – A lovadat is, ne aggódj – azzal végigsimította Alassiel orrát; az ő kantárát Niphredil nyergéhez kötötték.

- Sok szerencsét nektek! – intett még oda Menel nekik, mikor Halatir vezetésével elindultak a boltíves kapu alatt kifelé a lovakat kantárszáron vezetve.

- Várjatok! – kiáltotta utánuk Legolas, és odarohant Lalaith-hoz.

- Légy szíves, mondd meg apának, hogy… - kezdte, de a húga félbeszakította.

- Nem mondok neki semmit, majd te elmondod, amit akarsz, ha hazaértek – Lalaith szemét elfutották a könnyek, elfordult, és a kis csapat továbbindult.

Tyria odament Legolashoz, és a tündéhez bújva egész addig nézte a távolodó kis csoportot, míg végül azok be nem fordultak a szűk kis ösvényen. A Bruinen vize és a szél lónyerítést hozott feléjük; Tyria egész biztos volt benne, hogy Csillagfényt hallja, és lelke mélyén érezte, hogy szeretett lova így mondott neki búcsút, de azt nem tudhatta, hogy éltükben már nem találkoznak soha többé.

Legolas és Tyria legszívesebben a többiek távozta után azonnal indultak volna, nélkülük Völgyzugoly kihaltnak és sivárnak tűnt számukra. Aznap nem nagyon tudtak aludni, még sötétedés előtt kibontották, és újrafonták egymás haját, utána pedig az erkélyükön üldögéltek  és a csillagokat nézegették, miközben azon töprengtek, vajon útra kelt társaik is ugyanúgy nézik-e az égboltot, mint most ők ketten.

Az indulásra végül a Tanács utáni harmadik nap hajnalán került sor. Tyria olyan frissen ébredt, mintha hosszú órákat aludt volna, pedig épp csak le-lehunyta a szemét. Legolas nagyjából ugyanennyit aludt, de egy tünde ennyivel is beérte.

Felvették a tegezeiket, Tyria felkötötte az övére a kardját, magukhoz vették összetekert takaróikat, és leballagtak az udvarra, ahol már a Szövetség többi tagja várakozott, néhány völgyzugolyival kiegészülve, köztük Elronddal, Arwennel, Elladannal és Elrohirral.

Ott volt a kis pej póni, Buga, aki majd a teherhordójuk lesz az út során. Samu kivette Legolas és Tyria kezéből a takaróikat, és felerősítette a pónija hátára.

Aragorn szokásos kósza-öltözékét viselte, oldalán szép, hosszú kardja függött, szürke szeme bátran, de egyben szomorúan is csillogott, és amint Tyria vetett rá, és Arwenre egy pillantást, tudta, hogy mi az oka ennek. Boromir a hátára erősítve viselte kerek pajzsát, vállán a csatakürtjét, az övére kötve ő is egy kardot hordott. A négy hobbitnak más fegyvere nem volt, csak emberhez mérten kicsi kardjaik, amiket ők is az oldalukon viseltek. Gimlin páncéling volt, fején törpmívű sisak, hátán és kezében egy-egy fejsze. Gandalf szürke köpönyegben volt, és göcsörtös botját fogta a kezében, és az övére neki is kard volt kötve.

Egy boltíves kapu felé mentek, majd előtte újból megálltak. Ez nem az a kapu volt, amelyen át Legolasék érkeztek, és amelyen a bakacsinerdeiek távoztak, ez pontosan Völgyzugoly átellenes oldalán nyílt.

- A Gyűrűhordozó útnak indul a Végzet Hegyére – szólt Elrond úr. – Titeket, kik szabad elhatározásotokból tartotok vele, nem köt sem eskü, sem parancs, hogy továbbmenjetek, ha nem akartok. Ég veletek, jó szerencsét, s kísérjen utatokon a tündék, emberek, törpök és minden szabad nép áldása.

Mind a tíz útitárs lassan fejet hajtott a tünde előtt, és a völgyzugolyiak is ugyanígy tettek. Amint Tyria felemelte a fejét, tekintete találkozott Elladanéval, aki a húga mellett állt. Úgy érezte, hogy oda kéne mennie, mondania valamit, de a lába nem engedelmeskedett neki, így inkább elkapta a tündéről a pillantását.

- A Szövetség a Gyűrűhordozóra vár – mondta Gandalf, és jelentőségteljesen Frodóra nézett.

A kis hobbit előrement, és az ő és Gandalf vezetésével sorban kimentek a boltív alatt. Aragorn maradt utoljára, nehezen hagyta itt Arwent, néhány pillanatig még halogatta az indulást, majd búcsúzásképp fejet hajtott a tündelánynak, és társai után ment.

Völgyzugolyból egy gyorsan vágtató patakocska felett átívelő hídon távoztak, majd a hegyoldalba vájt szűk s kanyargós ösvényen kaptattak fel a dimbes-dombos köves tájra a Bruinen vájta völgy szélére. Innen visszanéztek az Utolsó Meghitt Otthonra, melyben még itt-ott égett néhány pisla fény.

Tyria maga is meglepődött, de a szívében nem érzett félelmet, mindinkább izgatottságot és bátorságot. Közepes tempóban haladtak, hisz’ a kis hobbitok nem tudtak akkorát lépni, mint ők. Nagyrészt Gandalf haladt elöl s Aragorn leghátul, de a közbülső utazók sora folyton változott.

- Látom, élvezed az utat – mondta mosolyogva Legolas Tyriának, mikor az visszajött mellé, ugyanis eleddig hátul ment a hobbitokkal, és a Völgyzugolyban tanult dalokat énekelték, persze csak halkan, nehogy ellenséges fülek is meghallják.

- Egyelőre nem a temetésünkre megyünk, az még arrébb van – kacsintott a tündére Tyria, majd előreszaladt Gandalfhoz.

Vele is elbeszélgetett egy keveset, majd egész hátramaradt és Aragornhoz csatlakozott.

- Az alkalomhoz illően öltöztél – jegyezte meg Vándor, ami igaz is volt, ugyanis Tyria egy ugyanolyan sötétzöld ruhát viselt fekete csizmával és nadrággal, mint amilyet Tilion szokott.

- Mondhatjuk, de inkább azért vettem fel, hogy az Ellenség nehezebben vegyen észre – mondta Tyria.

-  És mondd csak, mi van veled meg Elladannal? – kérdezte kis idő múlva Vándor, miután felcaplattak egy meredekebb domboldalon.

Tyria érezte, hogy kissé elpirul.

- Te honnan tudod ezt?

- A Tűz Termében láttam, hogy együtt mentetek ki – válaszolta Aragorn.

- Őszinte leszek veled; fájt, hogy el kellett utasítanom – mondta a földet nézve Tyria. – Azt hiszem, ezt te érted meg a legjobban – halvány kis mosolyt eresztett meg a férfi felé, aztán előresietett Legolas mellé.

A keskeny ösvények, melyeken haladtak, egyre közelebb vitték őket a Ködhegységhez és hűvös szél csapott le rájuk a magasból. Sok-sok mérföldet gyalogoltak, mire Gandalf engedélyezett egy kis pihenőt egy sziklákkal és hegyi bokrokkal teliszórt magaslaton. A varázsló s Aragorn hosszúszárú pipát húztak elő az övükből, ki-ki leült egy sziklára, pipafüvet vettek elő egy kis zacskóból és rágyújtottak. Samu kis tüzet kuporított, hogy valami ebédfélét üssön össze Frodónak. Tyria, Legolas és Gimli Gandalf köré ültek kisebb-nagyobb sziklákra, kövekre és további útvonalukról faggatták az öreg varázslót.

- Hol fogunk átkelni a Ködhegységen? – kérdezte Tyria.

- Ha a szerencse a mi oldalunkra áll, akkor a Vörösfoki Hágó nyitva lesz még – felelte Gandalf  és nagy füstkarikákat engedett a kék égbolt felé.

- Szerencsére te tudod az utat – mosolygott a lány.

- A Tanácson azt mondtad, hogy te is ismered az utat Mordorba – szólt a varázsló, és vetett rá egy jelentőségteljes pillantást.

- Hát…, csak a Bakacsinerdőből; Völgyzugolyból nem biztos, hogy eltalálnék oda – vallotta be Tyria. – Csak azért mondtam, mert úgy megsajnáltam szegény Frodót.

Közben mögöttük Boromir vívásleckét adott Trufának és Pippinnek.

- Még mindig ki akarod hívni? – kérdezte Legolas Tyriát, miközben hármukat figyelték.

- Te tényleg olyan ügyes kardforgató vagy? – szólalt meg Gimli reszelős hangján.

- Nem kevés ork köszönheti neki, hogy a másvilágra került – válaszolt a lány helyett Legolas. - Teveled is elbánna.

- De nem fogok. Gimli a Szövetség tagja, tehát a barátunk és barátokat nem ölünk meg – magyarázta Tyria a tündének, mintha csak egy kisgyereket oktatna, az elhúzta a száját, fölállt mellőlük, és felszökkent egy másik sziklára, onnan kémlelte a tájat.

- Nem vagy tünde, igaz? – tette fel az újabb kérdést a törp. – Pedig úgy vagy öltözve, mint ő – bökött sisakos fejével Legolas felé.

- Nem, nem vagyok az, de ők neveltek fel. Tudod, a falunkat elpusztították az orkok, édesanyámat megölték, én pedig az ő tanácsára mentem el a Bakacsinerdőbe – mesélte Tyria. - Nagyon sokat köszönhetek nekik.

- Amúgy nem olyan házsártos, mint amilyennek most látszik – súgta oda kicsivel később Gimlinek. – Majd megenyhül, csak várj.

Tyria pontosan tudta, hogy Legolas még ezeket a halk szavakat is hallja, de ezt egyáltalán nem bánta.

- Gandalf, ugyan magad döntöttél az útvonalról, most mégis engedd meg, hagy’ adjak egy jó tanácsot – mondta kicsivel később Gimli fejszéjére támaszkodva.

A varázsló nem szólt, jelezve, hogy hallgatja.

- Én azt javaslom, menjünk Moria bányáin keresztül; az unokafivérem, Balin királyi fogadtatásban részesítene – mélyen ülő szemeit Gandalfra függesztve várta a választ.

- Ó, Moria! – kiáltott fel Tyria. – Nagyon szívesen megnézném, én arra szavazok!

- Nem, Moria az utolsó a lehetőségek sorában – rázta meg a fejét gondterhelten a mágus.

Ekkor tompa puffanás hallatszott mögülük, Pippinnek és Trufának sikerült legyűrniük Boromirt, és most a földön birkóztak a gondorival.

- Hajrá kicsikék! – bíztatta őket Tyria, felállt a kőről, és közelebb ment.

Aragorn megpróbálta őket szétválasztani, de a két hobbit egy rántással kihúzta alóla hosszú lábait, és a dúnadán is a földön kötött ki.

- Mi az ott? – hallatszott egyszer csak Samu hangja.

Mind arra néztek, amerre a hobbit.

- Csak egy felhőfoszlány – legyintett Gimli.

- Igen különös felhő, ugyanis széllel szemben halad és elég gyorsan – jegyezte meg Boromir, miután feltápászkodott a földről.

A kék égen egy sötét pontokból álló felhőforma valami mozgott, és láthatóan feléjük közeledett.

- Mi az? – ugrott fel Tyria Legolas mellé, ő bármennyire is meresztgette a szemét, nem látta tisztán a furcsa jelenséget.

- Dúnföldi crabanok! – kiáltott fel hirtelen Legolas.

- Elbújni! – adta ki az utasítást Aragorn.

Mind villámgyorsan összeszedték a holmijaikat, Samu és Frodó eltaposták a kis tüzet, és elbújtak vagy egy sziklatömb vagy egy bokor alá. Legolas karon fogta Tyriát, és beterelte a legközelebbi bokorba. Ott lelapultak, mint az űzött vad, és lélegzetvisszafojtva várták, mi lesz.

Néhány másodperc múlva odaért föléjük a madárcsapat és visítva-károgva köröztek a magaslat körül. Az Ellenség kémei voltak, habár közönséges varjaknak látszottak csupán.

Egy darabig ott kavarogtak fölöttük, majd tovaszálltak. Az utazók megvárták, míg már csak halkan hallatszott a károgásuk, és előbújtak rejtekhelyeikről.

A bokor alól elébb Legolas kúszott ki, utána segített Tyriának is kikecmeregni a szúrós ágak közül.

- Minden bizonnyal a Vörösfoki Hágót figyelik – mondta Gandalf, miután előjött egy szikla mögül. – Mégiscsak a Caradhras hágóján kell átkelnünk.

Tőlük délkeletre óriási hegyek magasodtak, errefelé ez volt a második hellyel-közzel járható átkelő a Vörösfokin kívül. Tyria elborzadva nézte a havas csúcsokat, ugyanis nagyon magasak voltak, és ő ettől az egytől tartott csak: a magasságtól; de tudta, most nincs más választásuk, a küldetésük sikere érdekében meg kell tenniük.

Felkötötték minden holmijukat Bugára, majd folytatták az útjukat dél felé a Magyalföld irányába. Egészen sötétedésig gyalogoltak. Ekkor már Tyria edzett lábai is kezdték felmondani a szolgálatot, nehezére esett tartania a lépést fáradhatatlan tündéjével.

Egy mélyedésben ütöttek tanyát. Leterítették körben a pokrócaikat, Tyria elnyúlt a sajátján, és jóformán abban a percben elaludt. Az őrséget Legolas vállalta, neki az egész napos gyaloglás meg se kottyant, olyan friss volt, mint ébredéskor. Mikor már mindenki elaludt, és csak társai egyenletes légzését hallotta, leült egy kőre, figyelni kezdett a neszekre, de nyugtalanította, hogy egy-két elhaló bagolyhuhogástól eltekintve semmi sem törte meg a csendet. Tündeösztönei bajt jeleztek, de azt nem mondták meg neki, milyen baj az és hol van. Néha felállt a kőről, és tett néhány kört a sötétben, halkan járt a társai hálóhelye körül, felment a mélyedés peremére, de semmi veszélyt nem látott, nem hallott, csak érezte azt.

Kis idő múlva visszaült a helyére, és szívébe valami furcsa melegség kúszott, megfoghatatlan nyugalom, halovány jóérzés, amely távolról költözött a fejébe. Nem tudta, mitől támadt benne ez az érzés, csak jólesett neki, és a többiekre gondolt, akiket Halatirra bízott, köztük a húgára, aki most messze, sok mérfölddel északabbra pontosan így ült egy kicsiny sziklán a Ködhegység túlsó lábánál, és a veszélyes útra távozott testvérére gondolt.

 

(nauth - gondolat)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára