eggel Tyria jóval frissebben ébredt, mint az előző nap. Mind összepakolták a holmijaikat, és továbbindultak délnek. Legolas másnapra oda akart érni Völgyzugolyba, így egész nap hol gyors, hol lassú vágtában haladtak. Az égen pamacsos bárányfelhők barangoltak, a Nap szikrázóan sütött, de nem volt forróság.

Az táj itt eléggé dimbes-dombos volt, lévén, a Ködhegység lábánál jártak. A növényzetet dús zöld fű alkotta, itt-ott bukkantak csak fel bokrok vagy fák, ám ahogy haladtak délebbre, úgy sokasodtak meg körülöttük a fás szárú növények.

Este találtak egy szép, terebélyes lombú tölgyfát, amely alatt letelepedtek. A fa törzse köré terítették a takarókat, és Tatya kiosztotta az utolsó adag almát.

- Holnap mindenképpen oda kell érnünk, semmi kedvem nincs csak lembason élni – jelentette ki a tündelány, mikor Legolas kezébe adta az almát.

- Egész biztosan odaérünk, talán már holnap kora délután – mondta neki, és beleharapott a gyümölcsbe.

- Kíváncsi vagyok, milyenek a völgyzugolyi tündék – szólalt meg Nelya egy falat lenyelése után.

- Vannak köztük lindoni nemestündék, aztán Eregionból noldák és sindák – mondta Halatir. –Nem olyanok, mint mi.

- Ezt hogy érted? – érdeklődött Tyria.

- Vegyük például a telet, ha leesik a hó, mi játszunk benne, viszont ők nem – válaszolta titokzatosan az íjkészítő.

- Vagyis kevésbé játékos népek – vonta le a következtetést Tilion. – Pedig ha tudnák, milyen jó a hóban játszani!

- Mindenesetre kíváncsi vagyok rájuk – mondta álmodozva Nelya, mire Lalaith sokat sejtetően elmosolyodott.

- Úgy hallottam, Glorfindel is ott lakik – jegyezte meg Menel, és kérdően Halatirra nézett.

- Igen, én is úgy tudom – felelte az íjkészítő.

- Nagyon kérek mindenkit, ne kérdezzetek tőle semmit, elég nagy udvariatlanság lenne – nézett körbe az arcokon Legolas.

- Pedig azt hiszem, napokig tudnám hallgatni őt – mondta Tatya.

- Meséltetek róla, ő az, aki visszatérhetett Mandos csarnokaiból – jegyezte meg Tyria.

- Igen, de senki sem tudja miért – vonta meg a vállát Nelya. – Szerintem ez nem igazságos, mert akkor mások is visszajöhettek volna.

- Egy balrog ölte meg még az Első Korban, aztán a Harmadkorban visszajött és ő vezette a tündéket a fornosti csatában – tette hozzá Menel.

- Nem igazán szeretnék összeakadni egy ilyen balroggal – borzongott meg Tyria.

- Kicsi az esély rá, az volt az utolsó, amelyik megölte Glorfindelt – mondta Legolas. – Erről tényleg ne kérdezzétek, valószínűleg nem ez a legkellemesebb emléke.

- Jól van, megígérjük, nem kérdezünk semmit tőle – fogadkozott Tilion.

Míg beszélgettek, teljesen besötétedett; aznap Menel és Halatir vállalta az őrséget. Tyria alig tudott elaludni, annyira izgatott volt a holnap miatt. Végül nehezen, de elaludt. Álmában egy balrog üldözte egy vaksötét alagútban, az egész eléggé vicces volt, ugyanis a balrog minden egyes lépéssel zsugorodott, mígnem akkora nem lett, hogy elfért a lány tenyerében. Nem ölte meg, hanem elengedte, a kis démon ugyanis félt tőle, és nyüszített, mint egy kutya. Tyria elmosolyodott álmában, majd átfordult a másik oldalára.

Reggel alig bírta legyűrni a lembasadagját az izgalomtól. A tündéken is látszott, hogy izgatottak Völgyzugoly miatt, villámgyorsan összepakolták a takarókat, feltették a lovakra, és negyedórával ébredés után már mind útra készen voltak.

Lépésben indultak tovább; a táj növényzete egyre bujábbá vált, kezdett hasonlítani az ő erdőjükre, habár a fák jóval vékonyabbak voltak.

- Ti is halljátok? – kérdezte Nelya.                    

Tyria hiába hegyezte a fülét, semmit sem hallott.

- Ez vízcsobogás – állapította meg Tatya. – A Bruinen az biztosan! Már nem vagyunk messze!

Nem sokkal később egy gyönyörű fenyveserdőbe értek. Aljnövényzet nem volt, a talajt mindenhol vastag tűlevélréteg borította. Kis idő múlva már Tyria is meghallotta a víz hangját, ami lépésről lépésre erősödött. Libasorban haladtak a fák közt, Legolasszal az élen. Kisvártatva egy mély völgyhöz értek, odalenn egy széles, de viszonylag sekély folyó rohant kőről kőre.

Mind leszálltak a lovaikról, és letekintettek a mélységbe.

- Megérkeztünk – jelentette be Legolas a szakadék szélén állva.

- Ezen a szűk kis ösvényen kell lemennünk? – kérdezte Menel.

Nem messze tőlük egy kis út kanyargott le a mélybe, lejjebb kiszélesedett a sziklapárkány, s az ösvény két oldalán bükk- és tölgyfák magasodtak. Nem szálltak vissza a lovaikra, hanem kantárszáron vezették őket lefelé, egyesével haladva. Tyria nem nagyon mert lenézni, félt, hogy esetleg beleszédül a szakadékba. Nem tudott volna jobb helyet elképzelni az Utolsó Meghitt Otthonnak, ugyan a jó szándékkal érkezők is csak nehezen tudták megközelíteni, viszont az ellenségnek is épp ilyen nagy gondot okozott, hogy csak ilyen szűk ösvények vezettek le a völgybe. Hamarosan leértek a bükkök és tölgyek alá; ezután egy éles balkanyar következett, és akkor mindüknek elállt egy pillanatra a lélegzete. A magas sziklafalak közt megbújva ott tündöklött Völgyzugoly. Több nagyobb épületből állt, megszámlálhatatlan erkéllyel és terasszal, boltívekkel, és az egyes épületek közti keskeny kis hidacskákkal.

Tyria úgy érezte, hogy elrepült Középföldéről, és egy túlvilági helyre került, ahol megállt az idő. Az egész helyet földöntúli nyugalom hatotta át, amelyhez kellemes háttérzenét szolgáltatott a megannyi kis vízesés és patak. Nem is tudták, merre nézzenek, mind azt kívánták bár száz szemük lenne, hogy mindent egyszerre lássanak.

Nem sokkal előttük egy kecses kis ív hajlott át a Bruinen felett, ezen keltek át egyesével, majd Legolas keresztülvezette őket egy boltíven. Tágas belső udvarba értek. Magas és idős fák álltak elszórtan mindenfelé apró szökőkutakkal tarkítva. A madárcsicsergésen és a vízcsobogáson kívül semmit sem hallottak. Kis ideig ők is csendben álltak ott, mígnem Nelya megelégelte a várakozást.

- Hahó! Van itthon valaki?! – kiáltotta, mire Legolas dühösen hátrafordult.

- Azonnal hallgass el, Nelya! – ripakodott rá, és ez egyszer úgy tűnt, valóban mérges volt rá.

- Jól van na, bocsánat… - motyogta a tündelány, és bűnbánóan lehajtotta a fejét.

Jobbra tőlük kinyílt egy emeleti ajtó, és egy sötéthajú tünde lépett ki az erkélyre.

- Legyetek üdvözölve Völgyzugolyban – köszöntötte őket, miután végigmérte a társaságot.

Ahogy ezt kimondta, egy másik tünde is előjött, aki az előzőnek szakasztott mása volt. Tyria vetett egy oldalpillantást Nelyára, aki úgy tűnt már elfelejtette, hogy Legolas az előbb hogy rákiabált, ugyanis elbűvölve nézte a két tündét, és a füle hegye kissé elpirult.

A két tünde lejött hozzájuk egy az erkélyről nyíló lépcsőn, és megálltak előttük. Hosszú, sötétszürke ruhát viseltek mindketten, ami illett szemük színéhez.

- Ti minden bizonnyal Elrond fiai vagytok – mondta Legolas, és közelebb lépett hozzájuk.

- Úgy van – bólintott az egyikük –, én vagyok Elladan, ő pedig a testvérem, Elrohir.

- Én Legolas vagyok, Thranduil fia, a Bakacsinerdőből – mutatkozott be Legolas.

- Én pedig a lánya vagyok, Lalaith – sietett bemutatkozni a húga.

Sorjában bemutatkoztak; Tyria egy kicsit feszélyezve érezte magát, amikor észrevette, hogy Elladan tekintete hosszabban időzik el rajta, mint a többieken.

- És minek köszönhetjük a látogatásotokat? – kérdezte Elrohir.

- Gandalf vagy Aragorn számára lenne mondanivalónk – közölte Legolas. – Itt van valamelyikük esetleg?

- Szerencsétek van, Gandalf néhány napja érkezett – mondta Elladan. – És Aragorn is hamarosan visszatér az útjáról.

- Ez igazán jó hír, nem hiába jöttünk! – ujjongott Nelya.

Ekkor tűnt fel az udvar túloldalán egy harmadik völgyzugolyi; hasonlított az ikrekre, de láthatóan idősebb volt náluk, ő is hosszú ruhát viselt, de sötétkéket. Tyria valószínűsítette, hogy ő Elrond úr, az ikrek apja. Odasétált hozzájuk, és üdvözlően széttárta a karjait.

- Milyen keleti szél hozta erre rég nem látott testvéreinket? – kérdezte tőlük mosolyogva.

- A szükségé, Elrond uram – hajolt meg előtte Legolas, majd a többiek is így tettek.

- Gandalffal vagy Aragornnal szeretnének beszélni – fordult apjához Elladan.

- Előbbi nemrég érkezett, utóbbi reményeink szerint nemsokára várható – mondta Elrond. –Akár most azonnal beszélhettek vele. Addig a lovaitokat ellátják a lovászaink.

Mire ezt kimondta, két tünde jött elő, és átvette tőlük a kantárszárakat. Ezután Elrond vezetésével bementek a szemközti épületbe, Elladan és Elrohir is velük tartott. Kecses, faragott oszlopos helyiségbe értek, itt Elrond elküldte Elladant Gandalfért, majd a többieket továbbvezette egy innen nyíló szobába. A helyiség közepén egy hosszú asztal volt, két oldalán s az asztalfőkön székekkel merőlegesen a bejárattal. A jobboldali fal csupa ablakból állott, üveg nélkül, amitől az volt az érzésük, hogy nem is egy épületben vannak, hanem kint a szabadban. Levették a tegezeiket a hátukról, és sorban a falnak támasztották őket, a végére Tyria odatámasztotta eddig az oldalán viselt kardját is. Leültek a székekre két oldalt, az asztalfőket meghagyták Elrondnak és Gandalfnak. Elrond az ajtóval szemben lévő helyet foglalta el, baljára a fia ült, a jobboldali helyet kihagyták Elladan számára. Az ajtótól jobbra ült Halatir, Tilion, Nelya és Lalaith, balra pedig Tyria, Legolas, Tatya és Menel.

- Igazán szép ez a hely – mondta Tatya Elrondnak, miután elhelyezkedtek. – Szívesen laknék itt.

- Nyugodtan ideköltözhetsz – előzte meg apját Elrohir a válasszal.

- Azért a mi erdőnk is van ilyen szép, a maga módján persze – tette hozzá Menel, és vetett egy félreérthetetlen pillantást az asztal túlsó sarkában ülő völgyzugolyira, és megfogta párja asztalon nyugvó kezét.

Kisvártatva megérkezett Gandalf, nyomában Elladannal. Az öreg varázsló éppúgy festett, ahogy a legutóbbi találkozásuk alkalmával: szürke köpönyegét és elmaradhatatlan csúcsos süvegét viselte.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem csupán egy baráti látogatás miatt keltetek át a Ködhegységen – mondta sűrű szakálla mögött üdvözlésképpen, majd leült az asztalfőre. Elladan elvette tőle a botját, és az ajtó mellett a falnak támasztotta és ő is helyet foglalt Tyria mellett.

- Nem kertelek, Gandalf: Gollam megszökött, jó okkal sejtjük, hogy az orkok vitték el – vágott bele a közepébe Legolas.

- Nagyon sajnáljuk, a mi hibánk volt, túlságosan megbíztunk benne – mondta Lalaith az asztal túloldalán, és lehajtotta a fejét.

Gandalf tekintete kifürkészhetetlen maradt, mindükön végignézett, majd így szólt:

- A hír nagyon rossz, és köszönöm, hogy megtettétek miatta ezt a veszélyes utat.

- Tudjuk, mennyire fontos volt nektek Gollam, az okát nem tudjuk, de nem is ránk tartozik – mondta Menel. – Nektek fontos volt, hát nekünk is az lett.

- Ha maradtok még, akkor ti is megtudhatjátok, miért volt az – mondta Gandalf. – Nemsokára Tanácsot fogunk tartani egy nagyon fontos ügyről.

Mindegyik Bakacsinerdőből érkezett Legolasra nézett, őt tekintették vezetőjüknek, így a döntést is tőle várták. Egytől-egyig kíváncsiak voltak, mi lehet az az ügy, ezért mind örültek, mikor Legolas beleegyezett abba, hogy maradjanak itt a Tanácsra.

Elrond a rendelkezésükre bocsátott három szobát, mindegyik tágas és világos volt, az egyik fala mindegyiknek ablakból állt, mindhez tartozott egy nagy erkély, és mind a belső udvarra nézett.

- Én örülök, hogy itt maradunk arra a Tanácsra, azt hiszem, érdekes dolgokat fogunk megtudni - mondta Tyria, miután ő, Legolas és Lalaith elfoglalták a szobájukat.

- Nagyon kíváncsi vagyok, mit tudhatott ez a Gollam, ami ilyen fontos nekik – töprengett Lalaith.

- Én meg arra, hol lehet Aragorn. Elladan azt mondta: nemsokára megérkezik útjáról. Olyan érzésem van, mintha valami küldetésen lenne - mondta Legolas az erkély kijáratában állva.

- Majd kiderül – hagyta rá Lalaith, és leült az ágyára.

- A Tanácson valószínűleg ezt is el fogják mondani – tette hozzá Tyria, és odalépett Legolas mellé. – Lehet, hogy csak akkor tartják meg, ha Aragorn is hazaérkezett.

- Én viszont már otthon szeretnék lenni. Aggódom az erdő miatt – mondta a tünde, és egy apró madárkát figyelt, amely a szemközti fa ágán jött-ment. – Láttam, hogy mindenki maradni szeretne, ezért egyeztem bele.

Mindenféle rémes gondolatok kergették egymást a fejében, látta, ahogy ég az erdő, amiért ő bármikor feláldozná az életét, és ettől nagyon rossz érzés fogta el, de nem is sejthette, hogy számára még messze az idő, mikor újra szeretett erdeje ősi fái alatt sétálhat majd.

 

(Imladris - Völgyzugoly)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára