ásnap reggel Legolas átment Halatirhoz - aki Tilionnal osztozott a szobáján -, hogy megkérje, jöjjön el velük a Tanácsra. Ugyan nem tudta, miről lesz szó, de mivel az íjkészítő volt köztük a legidősebb, így őt választotta ki, hogy vele, Lalaith-szal és Tyriával képviselje a Bakacsinerdőt.

Kora délelőtt harangszót hallottak, ez jelezte a Tanács kezdetét. Egy földszinti teraszon gyűltek össze, amelyen körben székeket tettek, középen egy kőemelvény magasodott. Tyria körbenézett az arcokon; ott volt természetesen Elrond, Elladan s Elrohir, Aragorn, Glorfindel, Erestor, Elrond úr első tanácsadója, a törpök, akiknek Lalaith messze elkerülte a pillantását, sőt még feléjük sem nézett, és a tegnap érkezett férfi, aki éppen Tyriával szemben ült a kőemelvény túloldalán. Őt Elrond Boromirként mutatta be, aki Gondorból érkezett tanácsot kérni, így az úr őt is meghívta.

Elladan s Elrohir az apjuk mellett ültek, Elladan a bal-, Elrohir pedig a jobb oldalán. Tyria tüntetően kerülte Elladan tekintetét, a kőemelvényt fixírozta, és jó darabig nem is figyelt oda, mit mond Elrond úr. Az zökkentette ki merengéséből, hogy Frodó besétált elé, és valamit az emelvényre tett. Kíváncsian fölegyenesedett, hogy jól lássa, mi az. Egy teljesen közönségesnek tűnő aranygyűrű árválkodott a kőoszlopon. Körbenézett a többieken, mindenki megmoccant ültében, mintha kényelmetlenül éreznék magukat az ékszer jelenlétében. Egy kis ideig nézte a gyűrűt, és úgy rémlett neki, hogy valami távoli kántálást hall számára teljesen érthetetlen nyelven. Becsukta a szemét, vett egy nagy levegőt, és erővel kiűzte a fejéből a hangokat. Aztán figyelmük Elrondra irányult, aki hosszan beszélt Sauronról s a Hatalom Gyűrűiről, Númenorról, Elendilről s Isildulról. Tyria ezt a történetet már ismerte, Aragorn mesélte el neki évekkel ezelőtt a fájuk odújában. Végül elért a Dagorladi csatáig, beszélt arról, hogy ő maga kísérte el Isildurt a Végzet Hegyére, de addigra azt már hatalmába kerítette a Gyűrű, és nem volt hajlandó beledobni a katlanba. Tyria oldalra pillantott Halatirra, jól tudta, hogy a tünde gondolatban nem a Végzet Hegyén, hanem a sebesültek és haldoklók között járt, ahol az ő Niphredile is Mandos csarnokába távozott. Amint Elrond egy kis szünetet tartott, Boromir felemelkedett ültéből.

- Tehát ez Isildur Átka, ez az Egy Gyűrű – mondta, és lassan közelebb lépett a kőemelvényhez.

A jelenlévők tekintete a férfi és a gyűrű közt vándorolt, mind feszülten figyeltek.

 - Álmomban elsötétült a keleti égbolt, de nyugaton halovány fény derengett és ekkor egy hang így kiáltott: „Közeledik a végzeted! Isildur Átkát megtalálták!” – miközben beszélt, egyre közelebb ment az oszlophoz, végül kinyújtotta a kezét, és az ujja már csak néhány centiméternyire volt a gyűrűtől.

- Boromir! – kiáltott rá Elrond.

Ekkor Gandalf, aki Tyriáéktól jobbra ült, felpattant, és olyan hangon szólalt meg, mintha egy hatalmas istenség szólt volna hozzájuk valahonnan a föld alól. Tyria felismerte a szavakat, ugyan a jelentésüket nem tudta, de ugyanezt hallotta az imént a fejében is. Lalaith egy aprót sikkantott, és befogta a fülét és a többiek is elborzadva fordították el a fejüket. Hirtelen félhomályba borult minden, mintha máris esteledne, pedig még csak dél felé járt az idő.

Mikor a mágus befejezte, újból nappali világosság lett.

- Még soha senki nem mert ezen a nyelven megszólalni Imladrisban, Szürke Gandalf – mondta Elrond.

- S én mégsem kérek tőled bocsánatot, Elrond uram, mert lehet, hogy a Fekete Beszédet nem hallani Középfölde minden zugában – Gandalf összeráncolta busa szemöldökét, úgy nézett körbe a megszeppent tanácstagokon. - Ez a gyűrű gonosz egy jószág, ha valóban az, aminek gondoljuk, és márpedig biztos, hogy az, hisz’ az Ellenség nem üldözte volna eddigi hordozóit - ezután visszaült Frodó mellé.

- Kérlek, mondd el nekünk, amit megtudtál róla – kérte Elrond. – Úgy vélem, mindenkinek javára szolgál, ha tudjuk, miként kutattál utána.

Gandalf biccentett egyet, majd belefogott a történetbe. Ő is hosszan beszélt, a többiek mind figyelmesen hallgatták. Tyria közben a gyűrűt nézte, de az nem szólt többé hozzá.

Elmesélte, hogy a Gyűrű eleddig Bilbónál volt („az ősz hajú kicsike” – azonosította be magában a hobbitot Tyria), akinek természetellenes módon megnyújtotta az életét a gyűrű, és a hobbit nagy szeretettel beszélt róla mindig, ez hívta fel a varázsló figyelmét az ékszerre, hogy valami nem stimmel vele. Gandalf megemlítette látogatását a Minas Tirith-i könyvtárban, ahol az Isildur által írt feljegyzést kereste, amit sikeresen meg is talált.

Ez volt a bizonyíték a Gyűrű mibenlétére, ugyanis Gandalf is látta rajta ugyanazt a feliratot, amit annak idején Isildur is. Aztán beszélt Gollamról is, Tyria elképedve hallgatta, hogy ő volt az előző hordozója, őtőle szedte el Bilbó.

- Mindenképpen beszélni akartam vele, és Aragorn barátomban – intett a férfi felé –, készséges segítőre találtam Gollam felkutatásában.

Aragorn felállt és átvette a szót a varázslótól.

- Idén éppen kilenc éve annak, hogy megindítottuk a hajtóvadászatot Gollam ellen. Átkutattuk egész Vadonföldet az Árnyékhegységtől Mordorig. Végül az idén februárban akadtam rá Nősziromföldön. Ott téblábolt egy pocsolya mellett, és amit leszállt az éj, elkaptam. Nem nagyon sikerült jó barátokká válnunk, teljesen összeharapdált. Gandalf és énköztem volt egy megállapodás: ha bármelyikünk is el tudja kapni Gollamot, akkor elviszi a Bakacsinerdőbe és átadja Thranduil királynak megőrzésre – itt ránézett Gandalfra, jelezve, hogy folytassa.

- Lórienből kaptam üzenetet, hogy Aragorn sikerrel járt és azonnal elindultam az Erdőbe, hogy kivallathassam Gollamot. Hosszú és fárasztó beszélgetés volt, de korántsem hasztalan.

Elmondta, hogy a Gyűrűt már fajtájának sok nemzedéke óta őrizgeti, az ő életét is épp úgy megnyújtotta, mint Bilbóét. Ez csak s kizárólag a Nagy Gyűrűnek áll hatalmában, ez volt számomra a végső bizonyíték arra nézve, hogy mivel is állunk szemben. Gollam zavarosan beszélt, de elmondta, hogy járt Mordorban, ahol az Ellenség elkapta, és mindent kiszedett belőle. Így már tehát Sauron tudja, hogy megkerült az Egy, s valószínűleg minden követ megmozgat azért, hogy újból megkaparintsa – mondta a varázsló.

- Ezzel a Gollammal végül mi lett, mire ítéltétek? – kérdezte Boromir.

Ekkor Legolas emelkedett fel, nagyon nem várta ezt a percet, de be kellett látnia, hogy a tanácstagoknak joga van tudni, mi történt náluk.

- Gollamot jó ideig mi őriztük, úgy, ahogy Gandalf és Aragorn kérte, éjjel s nappal. Mielőtt Gandalf elment tőlünk, azt mondta, hogy valahol a lelke mélyén még rejtőzhet egy csöppnyi jóindulat, és elültette bennünk a reményt, hogy megjavulhat. Mi vártuk ezt a javulást, ami, úgy látszódott, júniusban bekövetkezett, és kiengedtük az erdőbe, persze vigyáztuk minden lépését, felmászhatott a fákra és foghatott magának halat a folyóból. Van egy tisztás az erdőnkben, közepén egy magányos fával, azon szívesen mászkált, s egy szavunkra mindig lejött. De egy napon, egy csillagtalan, holdtalan éjszakán hiába hívtuk, nem mozdult a legfelső ágról. Bármilyen jól is tudunk fára mászni, oda nem követhettük, túl vékony volt az az ág. Lelőni nem akartuk, mert Gandalf nem adott rá engedélyt. Sokáig szólongattuk, végül feladtuk, és néhányan ott maradtunk a fa alatt, mert úgy gondoltuk, előbb vagy utóbb, de le kell jönnie. Aztán a déli határszélen betört az Ellenség, s míg mi velük voltunk elfoglalva, Gollam kereket oldott. Meg kell mondjam őszintén az itt lévőknek, hogy a mi bánatunk akkor is, és most is nem az, hogy Gollam elszökött, hanem hogy azon az éjen megölték egy kedves barátunkat, aki azt hiszem, az egyik legjobb harcos volt az egész erdőben, és semmi más bűne nem volt, mint hogy a hazáját védte, és azokat, akiket szeret. Ő volt az egyetlen, aki nem bízott Gollamban – Legolas hangja tisztán csengett, egyszer sem remegett meg. Beszéd közben hol ennek, hol annak nézett a szemébe, még a törpök felé is vetett egy-két pillantást. Mikor befejezte, visszaült a székére, Tyria és Lalaith szívét büszkeség töltötte el, hogy ilyen szépen összefoglalta az egészet, és egy mondat erejéig még Neldorról is megemlékezett.

Egy kis ideig mindenki némán ült, végül megint Boromir szólt közbe.

- Ez egy ajándék, hogy segítsen legyőzni az Ellenséget – mondta, majd fölállt, és járkálni kezdett. – Miért nem használjuk? – kérdezte kihívóan a körben ülőktől. – Apám, Gondor helytartója sokáig tartotta féken a mordoriakat, és a mi népünk vére árán őriztük meg földjeitek biztonságát – közben folytatta a járkálást, Tyria elég idegesnek látta.

Aragorn az utolsó mondata után fészkelődni kezdett, látszólag közbe szeretett volna szólni, de mégsem tette.

- Adjátok nekünk az Ellenség fegyverét, hagy’ használjuk fel ellenük! – megerősítést várt a tanács résztvevőitől, végül Aragorn csak megszólalt, de nem azt hallotta tőle Boromir, amit szeretett volna.

- Nem tudsz bánni vele, mint ahogy egyikünk sem – szólt szigorúan. – Ez a gyűrű csak Sauronnak engedelmeskedik, nem ismer el más gazdát.

Boromir lekicsinylően nézett rá.

- Ugyan mit tudhat egy vándor erről a dologról!

- Ő nem egyszerű vándor! – pattant fel harcra készen Lalaith.

- Nem ám, ő Aragorn, Arathorn fia, így hűséggel tartozol neki – mondta Halatir, de ő nem állt fel a helyéről.

Aragorn előbb Lalaith-ra, majd Halatirra nézett, végül tekintete Boromiron állapodott meg, akit láthatóan megleptek a hallottak.

- Aragorn? Te vagy Isildur örököse? – nézett rá félelemmel vegyes tisztelettel.

- Igen, ő a gondori trón jogos örököse – jelentette ki Lalaith, és egy lépést tett Boromir felé.

- Havo dad, Lalaith – intette le szelíden Aragorn a lányt, aki kis ideig még farkasszemet nézett Boromirral, de végül szót fogadott, s visszaült a helyére.

- Gondornak nincs királya, nincs szüksége rá – mondta a gondori, majd kelletlenül újból helyet foglalt.

- Aragornnak igaza van, nem használhatjuk – szólalt meg Gandalf, és gondterhelt pillantást vetett a gyűrűre.

- Egyetlen választásunk maradt csupán – állt fel Elrond úr. – A Gyűrűt el kell pusztítani.

Minden szem az aranykarikára szegeződött, ami ártatlanul csillogott a kőemelvényen.

- Hát akkor mire várunk? – hallatszott a sarokból, ahol a törpök ültek.

Egy veresszakállú törp emelkedett fel a többiek közül, kezében fejszéjével, odament az emelvényhez, magasra emelte a fegyvert, és lesújtott, de a gyűrűnek semmi baja nem lett, még egy karcolás sem látszódott rajta, a törp fejszéje viszont ezer kis csillogó szilánkra tört.

A törp hátratántorodott, és elesett, értetlenül pislogott bozontos szakálla felett az emelvény felé.

Tyria újból hallani vélte az idegen nyelvű kántálást, mintha a Gyűrű kinevette volna a törpöt botorságáért. Megint becsukta a szemét, és kikergette a fejéből a hangokat.

- A Gyűrűt nem lehet elpusztítani ilyen módon Glóin fia, Gimli; ez meghaladja az itt jelenlévők tudományát – mondta Elrond. – A Gyűrű a Végzet Hegyének tüzében készült, csak ott lehet megsemmisíteni. Vissza kell vinni Mordorba, ahol kovácsolták, és bele kell vetni a lángoló katlanba – a tünde végigjáratta tekintetét a többieken, miközben beszélt. –Egyikőtöknek meg kell tennie, más kiút nincs, ha nem pusztítjuk el, akkor mi pusztulunk el Sauron által.

- Mordorba nem szokás csak úgy besétálni – mondta Boromir gondterhelten. – A Fekete Kapukat nem csak orkok őrzik, ott a Gonoszság is, amely sosem alszik, sőt, a Nagy Szem is örökké figyel – egyértelműen lerítt róla, hogy őrültségnek tartja az egészet, és rá akarja venni a Tanácsot, hogy mégis használják ők maguk a Gyűrűt.

- Nem hallottad, amit Elrond úr mondott? – most Legolason volt a kirohanás sora. – A Gyűrűt el kell pusztítani.

- És persze úgy véled, hogy ez a te feladatod! – kiáltott oda neki Gimli.

- Mi lesz, ha nem sikerül? – állt fel Boromir újra. – Mi történik, ha Sauron visszaszerzi, ami az övé?

- Előbb halok meg, semhogy a gyűrűt egy tünde kezében látnám! – ugrott fel kurta lábaira a törp, mire Lalaith is talpra szökkent, megkerülte a testvérét, és elkezdte rázni teljes erejéből.

- Te kis mocsok! A te szakálladat is szálanként tépem ki! Talán a törpök kezében jobb helyen lenne?! – Lalaith ezután válogatott sindarin káromkodásokat vágott a törp fejéhez.

Elrond olyan arcot vágott, amiből egyértelműen kiderült, hogy az ilyen beszédet csak épp annyira tűri meg a házában, mint a mordori nyelvet.

- Ne! Hagyd már! – próbálta lefejteni Halatir a lány kezét Gimli válláról. – Hallod?!

Végül Lalaith elengedte, de egy tapodtat sem mozdult.

- Épp az ilyen esetek miatt nem bízunk a tündékben! – vetette oda Glóin.

Erre már a völgyzugolyi tündék is bekapcsolódtak a veszekedésbe, és általános hangzavar vette kezdetét.

- Míg mi itt egymás közt civódunk, Sauron hatalma egyre nő, senki sem menekülhet! – próbálta túlkiabálni őket Gandalf nem sok sikerrel. – Megölik a népeiteket, mind egy szálig el fognak pusztulni!

Tyria nem vett részt a vitában, véleménye szerint nem ért annyit ez a gyűrű, hogy így egymásnak ugorjanak miatta, így inkább csendben ült és várt. Oldalra nézett és látta, hogy Frodó egyre csak a gyűrűt nézi, mintha a karika hipnotizálná őt. Aztán a hobbit felállt, és a lány legnagyobb meglepetésére, olyat mondott, amit igazán nem várna el az ember egy ilyen kicsi lénytől.

- Majd én elviszem! – kiáltotta bátran, de a vitázókat nem tudta túlkiabálni, szavait csak Tyria hallotta.

Lalaith ekkor trappolt át a túloldalra Boromirhoz, és üvöltözni kezdett vele, de Tyria nem rá figyelt, hanem a kicsike hobbitra.

- Én elviszem! – lépett közelebb a veszekedőkhöz, mire mindenki elnémult. Gandalf éppen előtte állt, lassan megfordult, és úgy nézett Frodóra, mint a kisgyerekre, aki túl nagyot merészelt álmodni.

- Én viszem a Gyűrűt Mordorba! – jelentette ki határozottan.

A körben állók ledermedve meredtek rá, mintha nem akarnának hinni a fülüknek. Mind elszégyellték magukat, amiért nem nekik jutott ez eszükbe, és egy ilyen gyenge kis fickónak kellett őket erre ráébreszteni.

- Habár… nem ismerem az utat – tette hozzá halkan Frodó, és nagy kék szemével a többiekre pislogott.

Tyriának ekkor valami furcsa érzés megerősítette a szívét. Vett egy nagy levegőt, és felállt a székről.

- Én tudom, merre van, és szívesen elkísérlek – szólt határozottan, és odaállt a hobbit mögé, két kezét Frodó vállaira téve.

Ránézett Legolasra majd Lalaith-ra, de egyikük sem ellenkezett, mindketten tisztában voltak azzal, hogy a lány felnőtt, és a döntéseit, még ha azok oly’ meggondolatlanok is, most már maga hozza.

- Nagyszerű! Egy félszerzet és egy kislány viszi el a Gyűrűt! – kiáltott fel Boromir. – Ez színtiszta őrültség!

- Én nem vagyok kislány, ez már a tizenkilencedik telem lesz. De ha nem bízol bennem, akkor szívesen kiállok ellened – válaszolt a férfinak bátran, és kihívóan nézett rá.

- Tyria jobban bánik a karddal, mint ahogy azt éveinek száma sejteni engednék – szólt Aragorn, és Tyria lemerte volna fogadni, hogy a dúnadán rákacsintott.

- Nincs szükség a párbajra, kisasszony – mondta Gandalf, és közelebb lépett hozzájuk. – Én is veletek megyek – azzal odaállt a lány mellé.

- Ha életemmel vagy halálommal megvédelmezhetlek, megteszem – azzal Aragorn odament Frodóhoz, és letérdelt elé. – Tiéd a kardom.

Ekkor, habár senki sem látta, Elrond és Gandalf összenéztek, ugyanis a tanácskozás eredményeként valami ilyesmire számítottak.

- És tiéd az íjam – mondta váratlanul Legolas, de ez Tyria számára abszolút nem volt az, mert tudta, hogy a tünde nem hagyja őt magára.

Legolas odasétált melléje, Tyria azonnal a kezébe csúsztatta a kezét és megszorította. Lalaith-on látszódott, hogy pillanatokon belül sírva fakad, egyrészt a büszkeségtől, másrészt mert már most aggódott valódi és fogadott testvéréért.

- Meg az én fejszém! – mondta Gimli, és ő is odajött hozzájuk, mire Legolas fájdalmas fintort vágott.

- Sorsunk a te kezedben van – mondta Boromir Frodónak, és ő is közelebb lépett. – Ha valóban ez a Tanács óhaja, Gondor melletted áll.

Ekkor egy közeli bokor megmozdult a hátuk mögött, és Samu futott ki belőle, egyenesen fel a teraszra Frodó mellé.

- Frodó úr nélkülem nem megy sehová! – jelentette ki határozottan.

- Nem, hisz’ nem könnyű titeket elválasztani, még ha te nem is voltál hivatalos a Tanácsra, ugye? – kérdezte tőle Elrond, de hangjában cseppnyi harag sem volt.

Ezután két újabb jelentkező érkezett, Trufa és Pippin személyében, akik egy-egy oszlop mögül bújtak elő.

- Mi is jövünk! – kiáltotta Trufa, és mindketten odafutottak a társaikhoz.

- Lásd be uram, értelmes társakra van szüksége egy efféle úthoz… – győzködte Pippin Elrondot –, küldetéshez… vagy mi ez.

- Akkor neked nincs helyed köztünk – jegyezte meg epésen Trufa.

- Tíz útitárs – nézett végig a kis csapaton Elrond. – Hát legyen… mostantól ti lesztek a Gyűrű Szövetsége!

Tyria nagyon büszke volt magára és mindannyiukra, amiért vállalták ezt az utazást, és örült, hogy valami fontos dolgot tehet. Ahogy ott szorongatta Legolas kezét, tudta, hogy ez egy újabb fordulópont az életében, de azzal is tisztában volt, hogy nincs túl sok esélyük valaha is visszatérni a Bakacsinerdőbe.

(govannas - szövetség)

 

Vissza a főoldalra                            Következő fejezet

 

Vissza a történet főoldalára